Gaia, Gh, Tellus,

a földnek megszemélyesítése; ősrégi tiszteletreméltó istenasszony, kinek méhében minden élő megfogant és kinek emlőin minden lény táplálkozik. Ősi szerepénél fogva (mint a mindenség általános anyja) Dodonában a mindenség atyjával Zeusszal közösen régi tiszteletnek örvendett, de már Homerusnál háttérbe szorult, a ki noha ismeri, aránylag csekély szerepre méltatja. Mindössze annyit mond róla, hogy azok, a kik Zeusra, Heliusra, az égre és az alvilágra esküsznek, G-nak tisztes nevét is ajakukra veszik és feketeszínű juhokat áldoznak neki. Il. 3, 103. 278. 15, 36. 19, 258. Annál jelentősebb szerepet juttatott neki Theogoniájában az istenek családfáján Hesiodus. Itt már a térbeli föld mellett megtaláljuk a földet mint istenasszonyt, a kitől az istenek és félistenek egész hosszú sora származik. Theog. 117. 126. 183. 233. Első sorban mégis sötét, borzalmas lények származtak méhéből, óriások, pl. Tityus. Ő maga (G.) mindjárt a Chaos után Erosszal egyszerre keletkezett; azután legelébb Uranust szülte, azután a hatalmas hegységeket és a Pontust. Uranusszal való egyesüléséből aztán hat-hat hímnemű és nőnemű titán keletkezett. Amazoknak neve: Oceanus, Coeus, Crius, Hyperion, Iapetus és Cronus; emezeké (a titanisoké): Thia, Rhea, Themis, Mnemosyne, az aranykoronás Phoebe és a kedves Tethys. A tizenkét gyermek közül a legifjabb volt Cronus, a deinotatoV paidwn, a ki atyját gyűlölte. Ugyancsak Uranustól szülte még a Cyclopsokat s a Hecatonchireket; majd mikor Cronus, anyja tanácsára, atyját megcsonkította, G. a lehulló vért méhébe fogadván, ekkor szülte az Ernyseket, a gigasokat és meliai nymphákat (a gyilkos harcznak istenségeit). Pontusszal való frigyéből öt tengeri istenség származot: Nereus, Thaumas, Phorcys, Ceto és Eurybie. Mellékesen az ő szülötteiként szerepelnek még az autochtonok, valamint Erechtheus. Il. 2, 548, a hol ’Aroura = Gh. A későbbi mythusban G. mindinkább háttérbe szorul Rhea előtt, bár az istenek küzdelmében még mindig fontos, még pedig az olympusi istenségekre nézve részben ellenséges szerepet játszik (Cronus ellenében Zeust pártolja, a titanok szigorú büntetésén elkeseredve bosszulójukul szüli utolsó szülöttjét Typhoeust). De bár tisztelete az idők folyamában jellegében változott egyénisége azért fontos maradt. Egyrészt közös anya (pammhteira), másrészt a halál egyik istensége, a ki az elköltözött embert fogadja. További szerepe az, hogy a gonosz tetteket megtorolja, a mint hogy jó istenség is, mivel a jósló ihletet adó források az ő méhéből buzognak. Ezen a réven volt a delphii jóslóhely is az ősidőkben neki szentelve. Különösen népszerű volt az istenasszony Athenaeben; tiszteletének további helyei: Dodona, Phylea (a hol az eleusisi mysteriumoknál is régibb orgiastikus ünnepségeket ültek tiszteletére), Olympia, Patrae és Aegae. Mindezen helyeken gyümölcsből és mezei termésből álló áldozatokat mutattak be neki, Olympiában játékokkal is ünnepelték. A képzőművészetben G. hol más istenek csoportjában jelenik meg, hol egymagában. Az előbbieken (pl. a pergamumi gigantomachia frízében) matronaszerü alakban jelenik meg, hosszan lefolyó hajjal és bő ruhában; az utóbbiak, melyek közül szépségre nézve kiválik Aristophanes vázafestő képe, többnyire a földből kinőve vagy rajta fekve ábrázolják az istenasszonyt. Helylyel-közzel aztán fiatalos, a nymphákra emlékeztető alakkal bír, attributumai egy-egy bőségszarv, gyümölcsös kosár vagy ruhájának ölében felhalmozott gyümölcs. A 392. á. a téli földet személyesítő szobrot mutatja. A bő ruha a tél hidegére emlékeztet, erre utal a levéltelen ág is, mig a kacsákkal játszó fiúk és a teknősbéka a téli esőzéseket jelképezik. – A rómaiak a syncretismus korában Tellust, a föld latinus megszemélyesítését ruházták fel G. tulajdonságaival, azután pedig Ceresszel olvasztották össze. Ennek az istenségnek tiszteletére tartották a Fordicidia nevű ünnepséget, a melynek eredetét még Numára vezették vissza, s a melyen terhes állatokat áldoztak neki. Ov. fast. 1, 657. 4, 629. A római Tellusnak különben volt egy hasonló szerepű és Tellumo nevű hímnemű mellékalakja is. V. ö. a szakszótárak czikkein kívül a következő műveket: Preller, Griechische Mythologie (Berlin, 1875). Welcker, Griechische Götterlehre (Göttingen, 1857–63). Stark, De Tellure dea (Jena, 1866). Petiscus-Geréb, Az Olympos (Budapest, 1893) 167 skk.