Gladiatores.

Etruriában a gladiatorok küzdelme kapcsolatos volt a halottak tiszteletével s a halott sirján (ad bustum, rogum) folyt le (az ilyen küzdelemben résztvevő gladiatorokat bustuariinak hívták). Tertull. de spect. 5, 6 szerint az emberáldozatokat helyettesítette. Romában először 264-ben M. és D. Brutus elhúnyt apjuk tiszteletére rendezték a marhavásártéren (forum boarium) s kiváló emberek temetésénél később is előfordult. Hivatalból először 105-ben Kr. e. P. Rutilius Rufus és C. Manlius consulok gondoskodtak róla. De még a császári kor elején sem szerepeltek a gladiatori küzdelmek mint nyilvános játékok az állandó ünnepek alkalmával. Csak Domitianus óta tartattak meg szabályszerűen minden évben, decemerben. Hanem népszerűségük már a köztársaság utolsó századában minden más fajta játékot háttérbe szorított. A népnek több változatosság, mindenek felett pedig vérengzés kellett, a mit a circusi játékok nem nyújthattak oly mértékben, mint az amphitheatrum. A becsvágyó és gazdag férfiak pedig csakhamar felismerték bennök a legalkalmasabb eszközt, melylyel a nép kegyét maguknak megszerezhetik. A Cicero által javasolt de ambitu törvény megtiltotta ugyan, hogy a választások előtt két éven át a pályázók a nép megvesztegetésére gladiatorjátékot rendezhessenek, de aztán annál inkább versengtek egymással a jövő érdekében, mikor hivatalban voltak. Julius Caesarról irja Suetonius, hogy a játékokhoz, melyeket mint aedilis 65-ben rendezni akart, annyi gladiatort vásárolt össze, hogy felköltötte ellenfelei aggodalmát s indítványukra a tanács kénytelen volt meghatározni, hogy magánember hány gladiatort tarthat, illetőleg léptethet fel. Augustus e részben is mérséklőleg igyekezett hatni korára. Elrendelte, hogy a praetorok évenként csak kétszer tarthatnak gladiatorjátékokat s a küzdő párok száma a 120-at meg nem haladhatja, de egyszersmind kötelezte is őket azok rendezésére. A költségekhez mindenesetre hozzájárult az aerarium is, de az kevés volt, másrészt azonban egyiknek sem volt szabad többet költeni a másiknál. Tiberius még további korlátozásokat tett, melyek azonban később megszüntek. A gladiatorjátékok így a legkésőbbi császárkorig fenmaradtak. A mi érzületünk fellázadna látásukon, a mi azonban az ókorban nem történt meg, mert a kik az arena porondján elvéreztek, azok túlnyomó számban vilis sanguis voltak: elitélt gonosztévők, hadi foglyok, rabszolgák, vagyis azon néposztályhoz tartozók, mely egyáltalában semmiféle jogokkal nem birt. Akadtak szabad emberek (auctorati) is, de ezek többnyire bukott existentiák voltak, kiknek már nem volt mit veszteniök, vagy pedig olyanok, kiket fékezhetetlen szenvedélyök hajtott erre a becstelenséggel (infamia) bélyegzett pályára. Először Hadrianus tiltotta meg, hogy rabszolgát minden ok nélkül gladiatori iskolába lehessen eladni. – A gladiatorok a kiképzés ideje alatt csapatokban (familiae gladiatoriae) éltek s ilyeneket maga a vívómester (lanista) is tarthatott fenn, hogy aztán bérbe adhassa vagy eladhassa a játékrendezőknek. A hatalmasok természetesen saját gladiatoraikkal rendelkeztek, kiket, mint a polgárháborúk története mutatja, a pártharczokban is felhasználtak. Császári gladiatoriskolák Domitianus óta voltak Romában: mindjárt Domitianus alapított négyet, melyeknek nevei ludus magnus, gallicus, dacius és matutinus voltak (az utóbbi a venatores számára). Minthogy a vidék Roma példáját mindenben követte, amphitheatrumokat még a legtávolabb eső provinciákban is építettek s így gladiatoriskoláknak is kellett mindenfelé létezni. A Pompejiből ismeretes gladiatorkaszárnya hosszúkás, négyszögű udvar, oszlopos tornáczczal, a melyből a két sorban egymás fölött levő kamrák (cellae) ajtói nyiltak 122 gladiator számára. A lanista gondja volt, hogy minden tekintetben bátor és ügyes gladiatorokat képezzen ki. Ehhez képest volt az étrend is megállapítva. Még annak esküje is (auctoramentum), ki önként lépett be a gladiatornak, így szólt: uri vinciri verberari ferroque necari. Petron. sat. 117. Fő ételök árpalisztből (sagina) készült. Miután a tiro az első nyilvános fellépés alkalmával megállotta helyét, egy elefántcsontbárczát kapott, melyen rajta állt neve, fellépésének datuma s SP, SPECT vagy SPECTAT szó, mely tulajdonképen annyit jelentett, mint spectatus, s így mint approbált gladiator bármikor felléphetett. Ritschl, Die tesserae gladiatoriae der Römer, 1864. A győzőket pálmaággal s pénzzel jutalmazták. Ismételt kitüntetés esetén a közönség kivánságára a gladiatort gazdája vagy a játékrendező (editor munerum) fel is menthette a további fellépésektől s ennek jeléül egy vesszőt (rudis) adott át neki, a mi azonban nem zárta ki, hog az illető jó pénzért újra el ne szegődjék gladiatornak. – A munus gladiatorin megtartásáról a közönség az épületfalakra festett hirdetésekből ideje korán értesült; ilyenek fenmaradtak Pompejiben s a kiválóbb gladiatorok neveit párosával úgy közlik, a mint egymással küzdeniök kellett. Azonkívül külön programmokat (libelli) árultak az utczákon, sőt még a provincziákba is küldtek szét. Az előadás a gladiatorok felvonulásával (pompa) kezdődött. Midőn a császári páholy elé értek, felhangzott a szomorú üdvözlet: Ave Caesar, morituri te salutant. Majd a játékrendező elé léptek, ki megvizsgálta fegyveröket. A küzdelem eleinte színleges (prolusio) volt: lándzsákat dobáltak egymásra (ventilatio) s tompa fegyverekkel (arma lusoria) vívtak. A komoly küzdelemre, melyben a tompa fegyverek helyét élesek foglalták el, a jelt a tuba harsogása adta meg; a parancs pedig így szólt: ponite jam gladios hebetes, pugnatur jam acutis. A párok helyét az arenában a lanista állapította meg. Hogy a küzdelem minél változatosabb képet nyujtson, a támadó és védő fegyverek egyaránt nagyon különfélék voltak, sőt a vívás neme is különbözött. Azonban elég volt, hogy a gladiator csak a viaskodás egy nemében gyakorolja be magát s egyfajta fegyverekkel tudjon ügyesen vívni. Mint a gladiatorok három legrégibb fajának elnevezése samnites, galli, thraeces mutatja, eredetileg egyes legyőzött népek fegyverzete és vívási módja szolgált mintául. A császári korban azonban ezeket az immár kibékült népekre sértő elnevezéseket másokkal pótolták. Igy lépnek a samnites helyébe a secutores és a hoplomachi. Úgy ezek mint általában a többi fajta gladiatorok felszerelésére nézve a fenmaradt emlékek bő felvilágosítást nyújtanak. A secutores fegyverzetét a vaspikkelyekkel fedett bőrujjon (manica), mely a jobb kart födte, a széles fémövön (balteus) és egy könnyü kötényen (subligaculum) kívül nagy négyszögű paizs (scutum),vért (ocrea) a bal lábon, arczra húzható sisak (galea cristata) és rövid kard képezte. A hoplomachus, azaz a nehéz fegyverzetű, csak sisakjának szerkezetére nézve különbözött az előbbitől. A galli elnevezést a murmillones név szorította ki. Ezeket jellemzi a nagy hatszögű paizs, különböző könnyü, az arczot szabadon hagyó sisakot, kötényt övet és vasújjat hordtak. Lábvértjeik nem voltak. Úgy látszik, csak a thraeces elnevezés nem változott. Eltekintve a sisaktól, vasújjtól, köténytől és övtől, a kis, rendesen kerek paizsról (parma), a dupla lábvértről és egy sarlóalakú kardról (sica) voltak felismerhetők. Egészen ismeretlen a gladiatorok azon fajának eredete, mely retiarii nevet viselt. Mint elnevezésökből kitünik, hálóval harczoltak, a melylyel ellenfelöket harczképtelenné igyekeztek tenni. Sok emléken azonban hiába keressük a hálót, míg a háromágú szigony (fuscina) sohasem hiányzik. Ezen kívül még csak egy rövid tőr szolgált védelmökre, különben a kötényt és övet leszámítva, meztelenek voltak. Különösen jellemző, hogy fedetlen fővel mentek a küzdelembe. Említést érdemelnek végül a dárdával harczoló lovasok (equites) és a britanniak módjára szekérrel vívó essedarii. Szabály szerint csak különböző fegyvernemek harczoltak egymással. Mint a 402. ábrán közölt mozaikon is látható, a retiarii ellenfelei a secutores voltak. Üldözések ellen a háló védte meg; mihelyt azt úgy sikerült elvetniök, hogy az ellenfél fejére hullott, biztos volt a győzelem. A kegyelemdöfést megtette a szigony vagy a kard. Régebben, így még Pompejiben, a murmillones állottak velök szemben. Később azonban ezek többnyire mint a thraeces ellenfelei léptek fel. Hasonlóképen a hoplomachi is. A 403. ábrán közölt mozaikon küzdők thraeces. A küzdelem félbeszakadt, mihelyt az egyik fél megsebesült. Ha remélte, hogy életben maradhat, balkeze mutatóujját fölemelve kegyelmet kért, mint azt a 404. ábrán közölt agyagmintán látjuk. A közönség, ha meg akart kegyelmezni, ökölbe szorítva emelte föl kezét behuzott hüvelykujjal (pollicem premere), míg a kinyujtott kéz (verso pollice) a halált jelentette. Előadás közben szünetekre csak annyiban volt szükség, míg a rabszolgák Mercurius képében az elesetteket a készen álló padokra felrakták, s egy külön e czélra szolgáló kapun (porta Libitinensis) át a halottas kamrába (spolarium) szállították. A 405. ábrán közölt poháron elhullott és küzdő gladiatorok láthatók. Friedlaender, Darstellungen aus der Sittengeschichte Roms. II⁶ 359–390. Marquardt, Römische Staatsverwaltung 3.² 559.