Glaucus

GlaucoV. – 1. Jóstehetségű tengeri isten (a miért egyik mellékneve a pontioV), a ki az Argonauta-mondában körülbelül ugyanazt a szerepet játszsza, a mit Proteus az Odysseában és Nereus a Heracles-mondában. Ő az Argo hajónak építőmestere és kormányosa egyszersmind, de később tengeri daemon, kinek jóslatai szerint Iason cselekszik. Az anthedoniak (Boeotiában), a kik őt mint városuk alapítójának Anthedonnak fiát, hajós és halász-istent tisztelték, azt beszélték róla, hogy midőn egyszer a halfogásban elfáradva a tengerparton pihent, látta, hogy a félholtra vált halaknak egyike véletlenül hozzáért egy fűhöz, a mitől nyomban ujra élénk és vidor lett; ettől G. is kedvet kapott, hogy a füvet megízlelje. Mikor ez megtörtént, G. isteni ihlettől megragadva a tengebe ugrott, a hol Oceanus és Tethys minden emberi salaktól megtisztították és a tengeri istenek sorába felvették, még pedig a halászok és búvároknak védőjeként. Nem volt kiváló istenség, de tisztelete mint jósé a tengerpart mentén, a szigetek és kikötők lakóinál mindenütt el volt terjedve. Ilyen minőségben találkozunk vele Delos és Naxos szigetén, Corinthusban, sőt az iberusoknál is. Jósló tudományán kivül különösen a nőkért való rajongása képezi a mythusban G.-nak kiváló jellemvonását. Leghivebben mégis Scyllához ragaszkodott (l. ezt, 1), a ki eleinte hidegen fogadta az isten szerelmét, de mikor Circe Scyllát büntetésül az ismeretes szörnyeteggé változtatta, mégis G. volt az, a ki hűségesen kitartott mellette és istennővé tette. A képzőművészet, mely (különösen vázákon és gemmákon) aránylag sokat foglalkozott G.-szal, tisztes aggastyán alakjában ábrázolta, halfarkban végződő testtel, hosszan leomló, bozontos fürtökkel és szakállal. Fején néha olyan fűzfavesszőből font kosár látható, a minőt a halászok a halfogásnál használnak, kivételesen sisakkal és pajzszsal is előfordul (vonatkozással az argonauta-kalandban kifejtett vitézségére és hősies tetteire). V. ö. Vinet, Recherches et conjectures sur le mythe de G. et de Scylla (Paris, 1843) és Gaedechens, Glaukos der Mergott (Göttingen, 1860). – 2. Corinthusi G., Sisyphusnak és Meropénak fia, kinek Eurymedától született fia viszont Bellerophontes volt. Hom. Il. 6, 152 skk. Midőn a görög hősök Iolcusban Pelias emlékére halotti ünnepségeket rendeztek, G. lovai megdühödtek és gazdájokat összetépték. Ezentúl G. az isthmus tájékán veszedelmes daemon-számba ment, a ki a paripákat megvadítja (TaraxippoV). Ez a G. lényegileg azonos az előbbivel, csakhogy míg Boeotiában G.-t a halászt G.-szal az istennel egy személybe olvasztották össze, Corinthusban amazt (a halászt) Melicertesre ruházták, G.-nak csupán a heros jellemvonásai jutottak. – 3. Ennek a G.-nak szépunokája volt a lyciai G., a Hippolochus fia, Bellerophontes unokája. A trójai háborúban Priamusnak legderekabb szövetségese, a ki végre is Aiasnak, Telamon fiának kezétől vérzik el. Hom. Il. 2, 876. 6, 119. skk.12. 309 skk. 387. 14, 426. 16, 490. – 4. Minos és Pasiphaë fia, a ki gyermekkorában egy mézzel telt hordóba esett és belefulván, nyoma veszett. Atyja Cybele istenasszony szolgáló szellemeitől, a curesektől kért tanácsot és azt kapta válaszul, hogy fiát azonnal megtalálja, mihelyt valaki azt a rejtvényt megfejti, hogy vajjon mi hasonló ahhoz a tehénhez, a melyik óránkint fehér, piros és fekete szinű lesz. Nagysokára argosi (mások szerint corinthusi) Polyidus, Melampus szépunokája, azzal oldotta meg a feladatot, hogy a tehenet lassankint érő eperfagyümölcscsel hasonlította össze. Ezen megoldás következtében a gyermek holttestét meglelték, s most Polyidusra ujabb feladat várt, hogy a halott gyermeket életre keltse. A jós be is zárkózott a hullával. Akkor egy kigyó jött a hulla felé, melyet azonban Polyidus megölt. Csakhamar egy második kigyó csúszott az első után és egy füvet vonszolt magával, melynek érintésével amazt új életre keltette. Gl. aztán ugyanezen fűtől szintén felébredt, de első tette az volt, hogy a jóstól azt követelte, hogy őt jóstudományába beavassa. Mikor azonban Argosba visszatértek, a jós ráparancsolt G.-ra, hogy köpjön a szájába, mire a jóslás tudományát teljesen elfelejtette. Apollod. 3, 3, 1. 2. V. ö. Gaedechens, G. Sohn des Minos. Arch. Zeitung, 1880. 69–71. – 5. Régi görög szobrász (érczöntő?), a kit a művészi hagyomány a 22. és 45. Olympias közötti időbe helyezett. Chiusból származott, álíltólag ő találta fel annak a módját, mint kell az érczet forrasztani és tűzzel és vízzel megpuhítani. Egyik művét Alyattes, Lydia királya, Delphinek szánta és ajánlotta fel. Hdt. 1, 25. Paus. 10, 16, 1.