Gorgias

GorgiaV. – 1. A leontinibeli G., Diogenes Laërt szerint (8, 58. V. ö. Quint. 3, 1, 8) Empedocles tanítványa már éltesebb korában, 427-ben került Athenaebe (Tisiasszal együtt) mint a syracusaeiek ellen segítséget kérő követség tagja. Ott a maga szokatlan ékesszólásával akkora feltünést keltett, hogy szülővárosának elpusztulása (424) után végkép átköltözött Görögországba, s a sophisták módjára hol itt, hol amott ütve tanyát alkalmi beszédeivel és kivált tanításával nagy hírnevet szerzett. Végül Thessaliában találjuk, hol több mint száz éves korában (Foss szerint 388-ban, Frei szerint csak 375-ben) meg is halt. A sophistákkal közös volt a természetbölcseleti kutatások iránt való megvetése, s általában a valóság megtalálhatása iránt táplált scepticismusa; e tekintetben való meggyőződését ő (az eleaei Zenótól örökölt u. n. enantiologia formájában) így fejezi ki: 1) valóság, létező nincs; 2) föltéve, hogy van, meg nem található; 3) föltéve, hogy megtalálható, nem közölhető. Miképen hatott ez a meggyőződése erkölcsi felfogására, nem tudjuk pontosan; erényt bizonyos, hogy nem tanitott, de azért erkölcstelenséget nem vetettek szemére; Aristophanes (Madarak, 1694) és Plato inkább csak ékesszólásának ellenségei. Igazi hatása épen az ékesszólás terén nyilatkozott, és saját maga nem sophistának, hanem rhtwr-nak nevezte. Ismerettani scepticismusát persze ő is alkalmazta az ékesszólásra is, úgy, mint Protagoras; mivel nincs igazság, az ékesszólás feladata nála is az, hogy pusztán vitázó (dialectikus) és beszélő tehetséggel szakismeret nélkül is képes legyen az ember akármilyen tételt védelmezni, s hallgatóságát a maga igazságáról meggyőzni. Ékesszólásában legnagyobb hatást sajátságos stilusa gyakorolt. Kortársai és a régibb critika egyenesen őt tekintette azon mesterkélt hatásvadászó, költői bélyegű prózastilus feltalálójának, melyet (állítólagos tanítványa) Thucydides aztán más irányban tovább fejtett. Ujabb kutatások (Blass, Norden) azonban bebizonyították, hogy ezen a téren sem nagy feltaláló szellemnek, hanem a régebben meglevő irányok (Empedocles, Tisias, Thrasymachus, az attikai dráma, a dithyrambus, az eleai critika stilusa) összefoglalójának, megtestesülésének tekintendő, jóllehet kétségen kívül áll, hogy az atticai, s így általában az egész műpróza első hatalmas kifejlesztése az ő nevéhez fűződik. Stilusát (az ú. n. Gorgias-stilust, Gorgieia shcmata, gorgiazein, Dionys. de Dem. 5. 25. Diod. 12, 53) a következő sajátságok jellemzik: Periodikus, mint Thrasymachusé is, mert a költői rythmus pótlására első sorban arányos beosztású periodikus próza való; de periodusai túlságosan szaggatottak és egyhangúak, csupa apró tagocskákból (cwlon) állanak, mert az antithesiseket (antiJeta), továbbá a megfelelő tagok egyformára szabását (parisa), rímben csattanó végzését (omoioteleuta) szerfelett gyakran alkalmazza (l. Diod. i. h.). Költői, elavult szavakat is gyakran használ, a fordított szórendet (inversiót), a merész metaphorákat, elméskedő szójátékot, a keresett, körülirásos kitételeket igen kedveli. Tanítása nem volt rendszeres, úgy látszik, rendszeres könyvet (tecnh) sem írt. Módszere abban állott, hogy könyv nélkül tanultatott bizonyos műfogásokat (tecnai), közhelyeket (coinoV topoV), fordulatokat, álokoskodásokat, s azok használatában gyakorolta tanítványait (ezek közt Thucydidesen kívül Critiast és Alcibiadest, továbbá Isocratest és Antisthenest említik). Ékesszólásának súlypontja az ú. n. dísz-szónoklatra (epideicticon genoV) esik (Dionys. Max. Planudesnél, 5, 548 Walz; ehhez a fajtához tartozott elveszett 3 beszéde, a PuJicoV, ’OlumpicoV és epitajioV is); a törvényszékit egyáltalában nem művelte, állítólagos demegoriáiból sem tudunk semmit. Ránk maradt két beszéde, Helena magasztalása (egcwmion ’ElenhV) és Palamedes védelme (PalamhdouV, apologia), melyeknek hitelességét Blass és Diels óta nem vinják többé kétségbe, szintén az első fajtába tartoznak. Legjobb kiadásuk: Blassé, Antiphon-kötete végén, Teubnernél (Leipzig, 2. kiad. 1881). A kéziratokról l. e kiadás praefatióját. – Irodalom: Blas, die att. Beredsamkeit, 1. 2. kiad. 47–82. Legújabban: Norden, die antike Kunstprosa. Leipzig, 1898, 1. 63–72. Monographiák, de részben elavultak: Foss, de G. Leontino, Halle, 1828. Frei, quaestt. Protagoreae, Bonn, 1845. – 2. Cicero fiának, M. Cicerónak tanítója volt Athenaeben a másik, ifjabb Gorgiuas (Quint. 9, 2, 102), a szónoki alkazatokról (peri schmatwn dianoiaV kai lexewV) szóló legjelentékenyebb görög mű szerzője (4 könyv), melynek tartalmát csak Rutilius Lupus latin átdolgozásából ismerjük (l. Lupus).