Goti, Gotones

(Tac. ann. 2, 62), Gothones (Tac. Germ. 43), Gutones (Plin. 37, 2), GoutwneV (Strabo, 7, 290), GuJwneV (Ptol. 3, 5), GotJoi, germán nép, melynek hatalmas szerep jutott a történetben. Legrégibb történetük a monda homályábanvész el. Jordanes szerint (4. fej.) a skandináv félszigetről kiindulva jutottak a Keleti tengernek a Visztula és Oder közötti partvidékére. Tacitus szerint (Germ. 43), trans Lygios’ lanak. Onnan délfelé húzódtak; Kr. u. 230 körül a Fekete tenger mellékein jelennek meg. Itt a római határvidékeket háborgatják. Majd Dacfiába s a Dunán át Moesiába nyomulnak, elfoglalják Adrianopolis városát; eljutnak Macedoniába és megverik Decius császárt (251. Kr. u.). Hadjáratokat indítanak Ázsia partvidékeire is; 267-ben Cappadociában törnek be és számos görög foglyot visznek magukkal (e görögök közt voltak Ulfilasnak, a későbbi híres gót püspöknek ősei is). 269-ben II. Claudius legyőzi őket; de 330-ban megint átkelnek a Dunán, Constantinusszal harczolnak, végül azonban megbékülek. Eutr. 10, 4. A negyedik század 70-es éveiben a népvándorlás áradatának első hullámcsapásai a gótokat érik: a húnok a keleti gótokra törnek; fejedelmük, Hermanrich, a monda szerint önkezével vet véget életének, a keleti gót nép pedig Pannoniába, majd Italiába vonul. Italiában Nagy Theodorich uralma alatt birodalmat alkotnak, ez azonban 555-ben romba dől. A hunok betörésekor a gótok másik törzse, a nyugati gótok is elhagyják lakóhelyüket, 378-ben összetűznek III. Valens császárral s Adrianopolis mellett megverik. Később fejedelmükkel (Alarich. l. Alaricus) Italiába nyomulnak: Alarich kora halála után Athaulf Galliába vezeti a nyugati gótokat, innen Hispaniába nyomúlnak s hatalmas birodalmat alapítanak, mely 711-ig állott fenn. A hatalmas és fényes tehetségű gót nép ezzel letünik a történet szinpadjáról, csak a Fekete tenger vidékein élnek maradékai még a mult században (l. Phil. Közl. 15, 212 és 22, 933). – Grimm Jakab (Gesch. d. dtsch. Spr. 9. fej.) a gótoknak a gétákkal való azonosságát igyekezett kimutatni; e föltevés azonban egészen tarthatatlan (Müllenhoff, Deutsche Altertumskunde 3, 162).