Hebe

’Hbh, Juventas, az örök ifjúságnak megszemélyesítése, Zeusnak és Heranak leánya (Hes. theog. 950), az istenek pohárnoka, a ki nekik az Olympuson nectart öntöget (Hom. Il. 4, 2), azonfelül pedig együtt tánczol a Charisokkal, Horákkal. Harmoniával és Aphroditéval Apollónak és a múzsáknak zenéjére. Midőn az istenek Heraclest (l. ott 3) maguk közé felvették, H.-vel házasították össze. Görögország egyes vidékein isteni tiszteletben részesítették, de helyenkint más néven. Igy pl. Phliusban Ganymedának nevezték, s az ottani acropolison szentélyt tartottak fenn neki, mely a rabszolgákra nézve menedékhelyül szolgált. Sicyonban viszont Dia néven szerepelt. A képzőművészet szívesen foglalkozott H. alakjával még pedig úgy is, mint nagyobb csoportok tagjával (Heracles násza H.-val, apuliai vázakép), úgy is mint külön typusszal, mely az ifjú leányka bájait tünteti fel. Fején többnyire koszorú van, egyik kezében ivó csésze, a másikban kanna, melyből nectart tölt. Ugyanígy ábrázolta őt az újkor egyik legjelesebb szobrásza is, a nagy Canova. V. ö. Kekulé, H. (Leipzig, 1867). – A rómaiaknál H.-nek Juventas felelt meg, a kit nem csupán a viruló ifjúságnak volt megszemélyesítése, de egyúttal megszemélyesítése az állam ifjú virágának is. Ennek az istenségnek pénztárába minden ifjú, a ki a toga virilist felvette, befizette a maga adóját. Lassankint a görög H. kiszorítja ezt az ős latinus istenséget, úgy hogy a második pún háború óta teljesen amaz kerekedik felül. Templomát, melyet Livius Salinator fogadott és kezdett a Circus völgyében építeni, Kr. e. 16-ban történt leégése után maga Augustus állította helyre egyes vidéki városokban pedig külön papjai is voltak (pl. Viennában a flamen Juventutis, CIL XII 1783. 1869. 1870. 1902. 1903. 1906. 2238. 2245). Képe, a mint Marcus Aurelius bronzérmein találjuk, a következő: talpig érő ruhába öltözött asszony, baljában csészét tartva, jobbjával egy mellette álló turibulumba füstölőt szórva.