Hesiodus

’HsiodoV, a régi görög tanító költészet atyja. Koráról, életéről egyaránt alig tudunk valami biztosat. Herodotus (2, 53) még Homerus kortársának tartja, az alexandriai critikusok azonban, nevezetesen Eratosthenes és Aristarchus, már arra az eredményre jutottak, hogy Homreus után élt. Tekintve azt, hogy a neki kétségtelenül tulajdonítható műben, az erga kai hmerai-ban egész és félversek visszamennek Homerusra, hogy epikus nyelve a homerusi epos nyelve és hogy az első olympiasokban élt költőkről már határozottabb adatokkal szolgál az irodalmi hagyomány: nyilván következik, hogy az olympiasok kezdete (776 Kr. e.) előtt, de jóval Homerus után élt. Életéről, melyre vonatkozólag Suidasnak s. v. ’HsiodoV nyújtott följegyzése, egy Proclus neve alatt járó de Tzetzes Jánostól eredő genoV ’Hsiodou s az auctor certaminis Homeri et Hesiodi kivánnak felvilágosítással szolgálni, kevés értékű, mert többnyire meseszerűen hangzó adataink vannak. Ehhez képest inkább arra kell támaszkodnunk, a mi személyes vonatkozást az erga kai hmerai cz. mű szolgáltat. Kitetszik belőle (639. v.), hogy a Helicon tövében a boeotiai Ascrában született, hova atyja a kisázsiai Cyméből jöve letelepült volt (635. sk.). Rája maradt öröksége miatt költőnk kénytelen volt fitestvérével Persesszel perlekedni, ki biráit megvesztegetve Hesiodust vagyonában, úgy látszik, jelentékenyen megrövidítette (37. 38). Munkás visszavonultságban töltötte életét, s ha hiteles művének idevonatkozó helye (650–662), e visszavonultságból csak akkor lépett ki, midőn Chalcisba utazott s ott Amphidamas temetésénél költői versenyen győzelmesen részt vett. Halála okáról és módjáról ugyancsak sok mese volt a régiek közt forgalomban, melyek azonban annyit valószinűvé tesznek, hogy Oenoéban, Naupactus mellett halt meg. Mindamellett más hagyomány azt tudja, hogy előbb Ascrában, majd Orchomenusban mutogatták sírját. Plut. comment. in Hesiod. 26. Paus. 9, 38. – Neve alatt az ókorban és a byzantinusoknál e munkák jártak: erga kai hmerai (opera et dies), Jeogonia, catalogoV gunaicwn (catalogus), aspiV ’HracleouV (scutum Herculis), KhucoV gamoV (Cecgis nuptiae), epiJalmion eiV Hhlea kai Getin, FhswV, eiV ton ’Aidhn omou PeiriJw catabasiV, AigimioV, Melampodia, CeirwnoV upoJhcai (Chironis praecepta), orniJomanteia, megala erga (magna opera), astronomica, Dactuloi, Idaioi (Dactyli Idaei), mantica, exhghseiV epi terasin, ghV periodoV, oi cerameiV, Jeioi logoi, joinicica, umnoi és peri taricwn (Suidas s. v. Paus. 9, 31, 5. Procli genoV. Maxim. Tyr. 32, 4. Thetzes. Stephanus Byz. s. v. bantiV. Athen. 11, 491 C. Anecdot. Paris. [Cramer] 1, 14). Ezek közül azonban az utolsó 6 nyilvánvaló tévedésből van Hesiodusnak tulajdonítva. De a többinek a szerzőségét is az egy erga kai hmerai-én kívül sokan kétségbevonják. Ránk ez, a Theogonia és a Scutum maradtak, a többiből több-kevesebb töredék. A mi az erga kai hmerai czímmel 828 sorban ránk jutott költeményt illeti, czímét onnan kapta, hogy részben erkölcsi buzdításokat foglal magában a munkára és földmüvelésre vonatkozólag, megtoldva a hajózást illető figyelmezetésekkel majd vallási szabályokkal, részben szerencsés és szerencsétlen napoknak jegyzékbe foglalása. A költemény épen nem egységes szerkezetű, miért is újabbkori critikusok sok fáradságot szenteltek annak, hogy a részletekben is a kellő összefüggést megteremtsék. Legnevezetesebb e tekintetben Kirchhoff kisérlete, ki a költeményt egy régibb törzsökre s egy toldomány-rétegre próbálta széttagolni, a régibb törzsök nézete szerint Perseshez intézett erkölcsi elmélkedéseknek gyűjteménye 8 ú. n. versezetben (11–24, 26–48; 198–205, 208; 209–243; 244–260, 263–265; 266–281; 282–288; 289–309; 310–311, 388–400, 403–405, 410–442, 444–457, 461–495, 555–574, 578–638, 641–690) proeomiummal (1–10) s Hesiodustól származik; a másik réteg hol hozzátoldás hol betoldás szüleménye, általános természetű, azaz nem meghatározott személyekhez intézett oktatásokat ad s egy 6-ik évszázbeli átdolgozótól ered. Peppmüller nézete szerint azonban az átdolgozást még maga a költő végezte sok évvel a Perseshez s a thespiaei királyokhoz intézett «korholó éneke» után. Bárhogyan áll is a dolog, az aeoliai és dór elemekkel tarkított ión nyelvjárású költeményt, mint a mezei életnek egyszerűséggel és komoly erkölcsi felfogással megszerkesztett és éles megfigyelésekkel színezett rajzát görögök és rómaiak egyaránt csodálták, a hellen classikus korszakban az iskolákban is olvasták, Vergilius georgicáiban s egyebütt is kisebb részeket úgy szólván lefordított, a szöveggel az alexandriai tudósok behatóan foglalkoztak. Plutarchus 4 könyvre terjedő commentariust írt a műhöz, az újplatonikus Proclustól scholionok maradtak ránk, a byzantinusok közül Joannes Tzetzes, Joannes Protospatharius, Manuel Moschopulus és Planudes magyarázgatták. – Hatását illetőleg vetekedik vele az 1022 sorban neve alatt ránk jutott Jeugonia. Ez genealogikus epos, melyben a költő a boeotiai pásztornépnek elmondja az istenek leszármazását, kiindulva (116. sor) a világ teremtéséből s beleszőve bölcselkedő és cosmogonikus észleletből eredő elveket. Egységesebb szerkezetű, mint az erga kai hmerai de különféle idegen betoldásoktól még sem ment; szerzőjének czélja volt a görögök mythologiáját egységesebbé és egyszerűbbé tenni s ezért panhellenistikus jellegűvé tette. Nyelve a homerusi, melyben – miként az erga kai hmerai- ban is – a diagramma visszaállítható. E művet is szorgalmasan olvasták, az alexandriaiak (Aristarchus, Didymus) critikailag megvitatták, mely munkásságnak leszüremlését találjuk a ránk maradt byzantinus magyarázatokban, nevezetesen a Joannes Diaconus Galenus allhgoriai eiV thn topu ’Hsiodou Jeogonian-jában, Demetrius Triclinius s egy névtelen magyarázataiban. – A Theogoniához csatlakozhatott a 3 könyvre terjedő catalogus, melyhez később a 2 könyvből állt hoiai néven ismeretes költeményt fűzték. Ez utóbbinak egyes szakaszai h oih szavakon kezdődtek s innen a költemény neve. Mindkettőből azonban csak kisebb-nagyobb töredékek (összesen 156) maradtak ránk. A catalogusban «elősorolta a hősök nemzedékeit, elkezdvén az asszonyokon s mindig híven elmondván, hogy mindenikök melyik anyától született»; az hoiai-ban felsorolása volt ama nőknek, kik szerelmi viszonyban éltek halhatatlanokkal. A catalogus nyilván helyi használatra készült, hesiodusi eredetében azonban – bár az alexandriai critikusok hiteles terméknek vallották – korunkban sokan kételkednek (Kirchhoff, Niese, Sittl, Croiset). Az hoiai-ból 56 sor átkerült az aspiV ’HracleouV-ba proemium gyanánt. Ez a költemény 480 sorban maradt reánk s már a byzantiumi Aristophanes elvitatta Hesiodustól. Szerzője Heraclesnek Cycnusszal való páros viadala leírásába a 139–317. sorokban beleszővi a Heracles pajzsának a leírását, s ettől kapta a költemény a nevét. Nyilván pendantja az Achilles pajzsa leírásának, de csekélyebb szemlélhetőséggel végrehajtva, mint Homerusnál. Mivel bizonyára valamely tényleg létezett képzőművészeti terméknek a leírása, a költemény műtörténelmi szempontból is fontos. Keletkezési idejét 630 tájára teszik. Betoldások ebben a műben is fordulnak elő, melyhez Tzetzesnek és Constantinus Lascarisnak maradtak fenn scholionjai, Joannes Diaconus Pediasimusnak s egy Anonymusnak paraphrasiai. – Az opera et dies legrégibb és legfőbb kézirata a Parsinius gr. 2771, mellette fontos egy papyrus Raineri 400-ból Kr. u. s a papyrus Naville az 5. évszáz.-ból Kr. u.; a theogoniáé a Mediceus 32, 16; a scutum legjobb kézirata az Ábel Jenőtől fölfedezett Ambrosianus C 222 inf (v. ö. Egy. Phil. Közl. 4, 1880, 360–362). Hesiodus opera et diesének editio princepse Demetrius Chalcondylestől év és hely nélkül (valószínűleg Milanóban 1493-ban) jelent meg, a teljes Hesiodus Aldusnál 1495-ben. Főbb kiadások a Göttling-Flaché (Lipsiae, 1878, 3. kiad.), a Rzaché (Leipzig-Prag, 1884, új készülőben Teubnernél (és Sittlé Athén 1890). A gazdag irodalomból csak ezeket soroljuk fel: Flach, Glossen und Scholien zur hesiodischen Theogonie (Leipzig 1876). Abel Jenő, Zum genoV ’Hsidou des Joannes Tzetzes (Wiener Stud. 11, 1888, 88–93). Flach, Zum Leben Hesiods (Hermes, 8, 1873, 457–467). Friedel, Die Sage vom Tode Hesiods (Leipzig 1879). Rzach, Der Dialekt des Hesiodos (Leipzig 1876). U. a., Neue handschriftliche Studien zu Hesiods Erga (Wien. Stud. 20, 1898, 91–17, 1894, 218–237). U. a., Die handschriftliche Tradition der pseudohesiod. Aspis (Hermes 33, 1898, 591–625). Kirchhoff, Hesiodos’ Mahnlieder an Perses (Berlin, 1889). Kausch, Quatenus Hesiodi in theogonia elocutio ab exemplo Homeri pendeat (Königsberg, 1876). Némethy, Quaestiones crit. in Hesiodi Theogoniam (Egy. Phil. Közl. 11, 1887, 1–14. 147–162. 232–245). Devantier, Die Spuren des anlautenden Digamma bei Hesiod (I. Jever, 1878. II. Eutin, 1894. III. u. o. 1897). Balsamo, Sulla composizione del carme Hesiodeo aspiV ’HracleouV (Bologna, 1898). Brunn, Griech. Kunstgeschichte (München, 1893) 1, 85–89. Gruppe, Die griech. Kulte u. Mythen (Leipzig 1887), 1, 567–612. l. Szabó István, Hesiodus munkái és napjainak 129–244. sorai (Tanodai Lapok 1857, 1, 14 skk. 60 skk.). Peppmüller, Hesiodos (német ford. Halle, 1896). Müller-Donaldson, A régi görög irodalom története, ford. Récsi Emil (Pest, 1861), 1, 89–117. Sittl, Geschichte der griech. Literatur (München, 1884), 1, 201–209, 217–231. Croiset, A görög epos története ford. Kempf (Budapest, 1898), 2. 246–400. Jakoblovits Lajos, Achilles és Herakles pajzsainak leírásairól (Egy. Phil. Közl. 18, 1894, 265–186).