Hestia

’Estia, ’Istih, Vesta (a szanszkrit vas = égni, fényleni gyökből), a házi tűzhelynek istenasszonya és mint ilyen megszemélyesítése egyrészt magának a tűzhelynek (istia escara, mondja Hesych.), másrészt a tűzben rejlő isteni erőnek és istenáldásnak. Hesiodusnál (theog. 453) Cronusnak és Rheának elsőszülött leánya, Zeusnak nénje, a ki tartózkodó, komoly és szűzies természetével nem talál örömet Aphrodite műveiben és gyönyöreiben. Hom. Hymn. in ven. 4, 22 skk. Azért is visszautasította Posidonnak és Apollónak szerelmét és örök szűzességet fogadott a miért aztán Zeus azzal tüntette ki, hogy minden tűzhelyen őt tiszteljék mint védő istenasszonyt, sőt még az istenek palotájában is különös kegyelet illesse. Így esett meg aztán, hogy bármelyik istennek áldoztak is, H.-t az áldozati lakomának elején és végén különösen imával és áldozattal tisztelték meg. Ily értelemben H. tisztelete összefügg mindennel, a mi a tűzhely körül történik. A tűzhely fényénél és melegénél gyülekező családot ő áldja meg békességgel, egyetértéssel és összetartással. Hom. hymn. in Vest. 24. 29. Minthogy a házi tűzhelyhez menekülők és a családi szentélybe fogadottak a vendégjog áldásait élvezték, H. istenasszonya volt a segélykérőknek, a ki még azt az eskűt is számon kérte, melyet a tűzhelyre és a vendéget óvó Zeus asztalára szoktak volt mondani. Hom. Od. 14, 159. 17, 156. 19, 302. A tűzhely istenasszonyának védő szerepe lassankint kiterjed a községekre is, melyek népes családok közös tűzhelylyel (coinh estia = prutaneion), sőt az államra is, mely viszont a községeket csoportosítja egy-egy szentély körül. Azért van H.-nak mint prutanitiV-nek külön helye (JalamoV) még ott is, a hol más isteneknek áldoznak. Tiszteletére szent tüzet ápolnak és szítanak, melynek ápolása hajadon leányokra van bízva, s a mely mint «örök tűz» (a mai keresztény népeknél örök lámpa) nyilván az indo-európai őshaza valamelyik szokására vezetendő vissza. Erről az örökös tűzzel lángoló oltárról vitték magukkal a kivándorló gyarmatosok azt a szikrát és zsarátnokot, melylyel új hazájukban az ujonnan emelt oltáron tüzet szítottak s a mely az idők folyamában a hazafias összetartozásnak és önzetlen hazaszeretetnek jelképe lett. Ezen a szent tüzön alapszik aztán H. általános tisztelete, melynek természete inkább symbolikus, mint ritualis. Külön templomai sem igen voltak, hiszen minden görög városban megvolt a prytaneum, a melyben hozzája fohászkodtak. A prytaneum jóformán az államháztartás jelképes helye; a kit benne fogadnak, az állam vendége; ott tartják jól a küldöttségeket és a díszpolgárokat. Ez a körülmény a prytaneum jellegéhez tartozik, ugyanazon prytaneum lényegéhez, a melylyel gyakorta más néven is találkozunk (Cnidus szigetén hierothysium, Achajában leitum, Spartában scias). A lámpák, melyek H. tiszteletére égtek, a prytaneumban szintén jelentékeny szerepet játszottak. Érdekes példa erre nézve különösen a tarentumi, a hol az ifjabbik Dionysiustól alapított díszállványon annyi lámpa függött, a hány napja van az esztendőnek. Athen., 15, 700. Áldozati állatai sertések, továbbá fiatal, egyéves tehenek voltak; a növényvilágból a termés zsengéivel kedveskedtek neki; azonkívül vízből, borból és olajból álló italáldozatot is öntöttek ünnepségein. Így tisztelték őt mindenütt, a hol csak hellenek laktak, de első sorban mégis Cnossusban Creta szigetén és Naucratisban, a hol az istenasszonynak születése napját külön megünnepelték. Későbbi korban, midőn a bölcselők szemlélődése mindinkább erőt vesz a naiv mythuson, H. lesz a központi tűz jelképe, melyet Pythagoras hviei a világegyetem központjának tartottak. Másoknak viszont H. annyi mint a föld, mely körül az egész mindenség megfordul. Az orphikusok is mystikus jelentőséget tulajdonítottak neki és összekeverték Cybelével, Gaeával és Demeterrel. – A képzőmüvészet csodálatosképen alig-alig foglalkozott ezzel a népszerű istenasszonynyal. Az 5-ik szdból maradt ugyan említés egy H.-szoborról, melyet argosi Glaucus készített, de sem erről sem Scopasnak sokat emlegetett H.-szobráról nem tudjuk, vajjon az istenasszonyt milyen felfogással ábrázolta. A Scopaséról Plinius (36, 25) megmondja, hogy ülő szobor volt, tehát semmiképen sem lehetett rokon felfogású azzal a komoly tekintetű, szűzies öltözetbe burkolt és baljában királyi pálczát tartó méltóságos nőalakkal, mely a képzőművészeti hagyományban mint Giustiniani-féle Vesta ismeretes, s a mely utóvégre H.-nak is vehető, de ugyanúgy lehet akár Hera is, akár pedig Demeter (a 458. á. az ú. n. Hestia Giustinianit mutatja, mely jelenleg Romában a Museo Torloniában van). Ezzel ellentétben hiteles képei maradtak vázafestményeken, melyek komoly arczú, középkorú nőnek ábrázolják, hol fátyollal hol diadémmal, kezében áldozati csészével (Sosias edényén, Roscher, 1, 2, 2651), néha virággal, sőt gyümölcsöt ringató galylyal is. A többi istenség közül néhanapján Hermesszel és Amphitritével együtt szokták ábrázolni; a François-vázán Demeter és Chariclo (Chiron centaurus neje) között látjuk. – A római Vesta, melynek neve is szerepe is a rokon a görög H.-val, miként amaz a házi tűzhelynek és családi szentélynek védője. Benne egyénítve jelenik meg mindazon áldás, melyet a tűz mint jótékony elem a halandó embereknek hoz és nyújt. Az egész családi életnek központja a tűzhely, melynek kiegészítője az éléskamra, benne a ház jó szellemeivel (dii Penates) a kikhez Vesta is tartozik. Sőt a családi istentiszteletben Vesta kevésbé lép előtérbe, mint a Penates, Lares és a Geniusok, mely első tekintetre sajátszerű körülményről a feliratok is tanuskodnak. Ámde miként a magánháznak, úgy az államnak is megvan a maga tűzhelye (focus publicus), a maga V.-ja (V. populi Romani Quiritium), külön szent éléskamrája (penus Vestae) és külön Penatesei (di Penates populi Romani Quiritium). Ennek az állami H.-tiszteletnek központja volt az az oszlopcsarnokkal körülvett körtemplom, melynek viszonyaira a római Forumon eszközölt ásatások egészen tiszta világosságot deríthettek. Alakja mutatja, hogy nem egyéb az egész polgárság közös tűzhelyénél, a melynek fölébe bolthajtást emeltek. Ez az államélet rituális központja, idealis őrzője elébb a királylyá felmagasztalt Pater familias, később a Pontifex Maximus. A templomban nem csupán az áldozati ételeket tartják (l. alább), de az állam jóllétének vallásos jelképeit is, első sorban a Palladiumot, melyet állítólag a gens Nautiának törzsökös ősatyja mentett meg a trójai őshazából. Legféltettebb kincse a templomnak mégis a szent tűz volt, melyet 6 hajadon leány őrzött: a Vestaszűzek (virgines Vestales). Ezeknek szerepe és működése ép oly sajátsága a római Vesta-cultusnak, mint a hellen H.-nál a Prytaneum (l. fentebb). A Vestaszűzeket a legelőkelőbb családok leánygyermekei közül 6–10 éves korukban a Pontifex Maximus szemelte ki. Árvák vagy testi fogyatkozásban szenvedők Vestaszűzek nem lehettek. A kiválasztott jelölt (capta) a templommal szomszédos épületben (atrium Vestae) nevelkedett, szigorú csöndben, hallgatásban (tacita, virgo, mondja Horatius), önmegtagadó szűzies erényben. Főkötelességük a szent tüzet ápolni, melyet minden évben martius 1-én újból felszítottak. Ha a tűz évközben elaludt (a mi az államra nézve nagy szerencsétlenséget jelentett), az illető szűzet megvesszőzték, a tüzet pedig oly módon gyújtották meg újra, hogy gyümölcstermő fák száraz gallyainak dörzsölése által szikrát csaltak ki belőlük, a szikrákat szitába fogták fel és a tűzhelyre vitték. Ugyancsak ők gondoskodtak a ritualis vízről, melynek csakis forrásvízből valónak volt szabad lennie; maguk merítették a Porta Capena táján Egeria forrásából olyan edényekbe, melyeket útközben lehetetlen volt a földre támasztani. Ezzel a vízzel és a szent tűzön készítették a ritualis táplálékot: főzött sót (muries) és szentelt tönkölyt (far pium), az utóbbit olyan szemekből, melyeket májusban gyűjtöttek és úgy zúztak össze. A kettőnek keveréke volt a mola salsa nevű áldozati tészta, melyet évente három napon (febr. 15-én, jun. 9-én és september 13-án) készítettek és a templom éléskamrájában (penus Vestae) őriztek. Ezt hintették az áldozati állatoknak fejére (immolare). A Vesta-szűzek lakásának küszöbét a királyon (pontifixen) kivül más férfiúnak lába át nem léphette. A ki a szűzességnek fogadalma ellen vétett (incestus), azt a Campus Sceleratuson elevenen eltemették. Így szolgáltak 30 esztendőn által, mely időnek elteltével szabadságukban állott a polgári életbe visszatérni, esetleg házasságra lépni, a mi azonban ritkán történt. Cserében a terhes tisztért, melyet viseltek, rendkivüli jogokat is élveztek. Lictor ment előttük díszőrség és védelem gyanánt; a ki őket megsértette, halállal lakolt; puszta szavuk egyenértékű az eskűvel; kérésük szabadulást eszközöl ki a fogolynak, váratlan találkozásuk kegyelmet a halálra itélt gonosztevőnek. Ruházatuk is különleges; tiszta fehér szinű; fürtjeiket diadémalakú párta szorítja össze; az áldozásnál fehér fátyolba burkolóznak (suffibulum). A római Vesta-templomon kivül melyet 1893-ban ástak ki a palatiniusi domb alján (l. Roma) igen régi és tekintélyes szentélye volt az istenasszonynak Laviniumban, a hová a hagyomány szerint állítólag maga Aeneas hozta az oltár szent tüzét és a Penateseket Trojából. Laviniumban áldoztak a római consulok és főbb államtisztviselők, mielőtt hivatalukat elfoglaltak. Junius 9-én ünnepelték Romában a Vestaliákat (Ov. Fasti, 6, 249 skk.), melyeken Vestának a mindennapi kenyérért mondottak köszönetet. Az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy Vesta a római életnek egyik törzsökös mythologiai alakja, őslatin házi istenség, a kit nem hiába ábrázolt a Mavilly-beli oltár (Côte d’or) művésze, a mint arcát füsttől védve két kezével eltakarja (Reinach 1897, oct. 1-én tartott előadása kivonatát lásd a Mem. d. l’Acad. des Inscriptions illető évf.). Mindamellett Vestánál inkább érdekelte a művészetet a Vestaszűzek alakja, mely hovatovább typikussá lett és a Romába özönlő hellen művészek kezében lassankint a portrait-szobrok egyik válfajává nőtte ki magát. Az atrium Vestae feltárásakor talált vestaszűz-szobrok közűl Lanciani (lent i. m.) többet közöl. Jellemző rajtuk a mai apáczafátyolra emlékeztető fejtakaró. – Irodalom: A Roschernél, Ausführliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie (1, 2, 2605–2652) felsorolt irodalomból kiemeljük a következőket: Preller, Griechische Mythologie, 1⁴. Prenner, H.-Vesta (Tübingen, 1864). Frazer, The Prytaneum, the temple of Vesta, the Vestal perpetual fires (Journal of Philology, 14, 169 skk.). Hagemann, De Graecorum prytaneis (Vratislaviae 1881). Schöll, Die Sitesis im Prytaneion (Hermes, 6. évf.). Preller, Römische Mythol. 2³, 155–177. Emil Aust, Die Religion d. Römer (Münster i. W. 1899, 133–135. 191–192). Lazaire, Études sur les Vestales, d’aprés les classiques et les découvertes de Forum (Paris, 1892). Lanciani-Lubóczi, A régi Róma a legujabb ásatások világításában, (Budapest, 1894, 171–217. ll. A Vestaszűzek háza).