Hippocrates

’IppocrathV. – 1. Pisistratus atyja. – 2. az alcmaeonida Megacles fia, Clisthenes fivére, anyai részről Pericles nagyatyja. Hdt. 6, 131. – 3. Cleandernek, Gela 498-ban Kr. e. megölt zsarnokának, fivére és utóda; a zancleiekkel szemben tanusított hűtlenségével gyarapította hatalmát, megtámadta és legyőzte Syracusaet és egy egyesség folytán megkapta Camarinát. Meghalt 491-ben; utóda Gelo volt. Hdt. 6, 23. Thuc. 6, 5. – 4. Athenaei hadvezér, Ariphron fia, a deliumi csatában esett el Kr. e. 424-ben. – 5. A nagy H. (460. á., a Villa Albaniban, Romában levő márványfej után), az orvosi tudomány történelmének legkiválóbb alakja, a tudományos orvostan megalapítója; 460-ban született Kr. e. a kisázsiai Sporasok közé tartozó Cos szigetén, mely jelenleg török uralom alatt áll és Sztanko vagy Isztankoi név alatt ismeretes. H. az asclepiadák nemzetségéből származott, kiknek körében atyáról fiúra szent hagyományképen szállottak át az orvosi ismeretek és a kik kezdetben, mint Aesculapius állítólagos ivadékai, ennek szentélyeiben az isteni akarat közvetítőiként kizárólag empirikus alapon gyógyították a betegeket, de később idegeneket is fogadtak maguk közé és a szentélyeken kívül is gyakorolták művészetüket, mely a természetbölcselők tanainak hatása alatt lassanként tudományos jelleget kezdett nyerni. A cosi asclepiadák között, kik származásukat atyai ágon Aesculapiusig, anyai ágon pedig Herculesig vezették vissza, több H. szerepelt; ezek közül a nagy H., kinek egy hasonló nevű nagyatyja a perzsa hadjáratok idejében híres orvos volt, a második H. atyja Heraclides, anyja Phenarete volt. Az első orvosi oktatást atyjától nyerte, azután Athenaebe került, hol a bölcsészetben és szónoklattanban Gorgias a hírneves sophista volt tanítója, ezenkívül a selymbriai Herodicusnak és állítólag az abderai Democritusnak is tanítványa volt. Iskolai tanulmányainak befejezése után tizenkét éven át nagy utazásokat tett és az ókori görögök előtt ismeretes világ legnagyobb részét bejárta, korának szokásai szerint útközben mindenütt gyakorolva orvosi művészetét. Elméleti tudását ekként bő gyakorlati tapasztalatokkal egészítvén ki, visszatért szülőföldjére Cos szigetére és csakhaamr átvette az ott virágzó orvosi iskolának vezetését, melynek élén kb. négy évtizeden át működött, mi közben halhatatlan műveinek nagy részét megírta. Midőn később aggkora miatt a cosi iskola vezetésétől megvált, Thessaliába Larissa városába vonult vissza és ott csöndes elvonultságban de irodalmi munkásságát fáradhatatlanúl folytatva töltötte el életének utolsó éveit, míg valószínűleg 377-ben Kr. e. nyolczvanhárom éves korában meghalt. – H. az évszázadok folyamán felhalmozódott empirikus orvosi ismereteket megtisztította a hozzájuk fűződött számtalan babonától és előítélettől és először foglalta ezeket az ismereteket tudományos rendszerbe, melytől a csalfa és alaptalan elméletek uralmát is távol tartotta. H. az orvostant a természet elfogulatlan megfigyelésére, az egészséges és beteg emberi szervezet pártatlan vizsgálatára alapította. H., ki egyaránt nagy volt mint orvos, természetbúvár, bölcsész, tanár és író, kit már Plato korának legnagyobb művészei közé sorolt és kit Aristoteles nagynak nevezett, Homerushoz hasonlóan már az ókorban legendás alakká vált. Nagyszámú művein kívül, melyeknek nagy része elveszett, tanítványainak, a cosi és cnidusi iskola egyes tagjainak sőt előtte élt orvosoknak műveit is az ő személyének tulajdonították és egy az ő nevét viselő gyűjtő munkába foglalták össze, mely napjainkig fenmaradt és a melyből alaposan megismerhetjük a nagy mester és iskolája orvosi tudását és felfogását. A corpus Hippocraticum 72 kisebb-nagyobb orvosi munkát tartalmaz az alexandriai tudósok által eszközölt összeállításban. A vita, mely már a Kr. e. 4. században indult meg H. eredeti műveinek megállapítása czéljából, évszázadokon át folyt, de e kérdésre nézve még ma sem jött létre általánosan elfogadott megállapodás. A kétségtelenül tőle származó művek közül a legnevezetesebbek: a) ajorismoi; e hét könyvből álló munkában összes műveinek lényegét rövid tantételek alakjában foglalta össze, melyeknek sorát oly gyakran idézett jelszava nyitja meg: «az élet rövid, a művészet hosszú»; b) peri arcaihV imtrichV (de prisca medicina, a régi orvostanról); ebben a Plato által is idézett műben a régi orvosirók tanulmányozásának szükséges és hasznos voltát fejtegeti; c) peri euschmosunhV (de habitu decenti, az illő magaviseletről); ebben az értekezésben az orvosnak a betegekkel szemben követendő magatartását tárgyalja; d) paraggeliai (praecepta, kötelező tanok); e műben az orvosi rendelő helyiségek berendezését és a sebek kezelésénél valamint a műtéteknél követendő eljárásokat írta le; e) peri jusioV anJrwpou (de natura hominis, az emberi természetről); f) peri aerwn, udatwn kai topwn (de aëre, aquis et locis, a levegőről, vízről és talajról); a különböző éghajlatok, ívóvíz és a talaj hatását az ember egészségére ismerteti kiterjedt utazásai közben szerzett személyes tapasztalatai alapján; g) prognwsticon (kórjóslat); részletesen tárgyalja azokat a következtetéseket, melyek az egyes betegségek tüneteiből a kórlefolyásra nézve levonhatók; h) peri diaithV oxewn (de ratione victus in acutis, a heveny lázas betegségek diaetetikája). A gyűjtemény ezeken kívül boncztani, élettani, diaetetikai, belgyógytani, sebészeti, szemészeti, szülészeti, gyermekgyógyászati és közegészségtani művekből áll. H. értekezéseit ión dialectusban írta; irályát velős rövidség és szabatosság jellemzi és e mellett oly művészi, hogy Donaldson, a jeles angol classicus philologus joggal mondhatta, hogy senki sem ismeri a görög nyelv csodás szépségeit teljesen, a ki meg nem ismerkedett H. eredeti szövegével. A könyvnyomtatás feltalálása óta annyira felszaporodtak H. műveinek különféle kiadásai, fordításai és magyarázatai, hogy ezek önmagukban is nagy könyvtárt képeznének. H. műveit nyomtatásban legelőször Fabius Calvus adta ki Romában 1525-ben, még pedig latin fordításban. Az eredeti szöveg legelőször 1526-ban Veneziában jelent meg a híres Aldus Manutius nyomdájában, ’Apanta ta tou aegalou ’IppocratouV czím alatt. H. műveinek ujabb kiadásai közül nevezetesebbek a Kühn-féle (három kötetben, görög és latin nyelven, Lipsiae, 1825–1827), továbbá az Ermerius-féle ugyancsak három köteles görög-latin kiadás (Utrecht, 1859–1865). Valamennyi közül a legértékesebb azonban a Littré Emil volt franczia akadémikus és senator által szerkesztett kiadás, a mely tiz kötetben, Parisban jelent meg 1839–1861-ben és H. összes műveit kitünő franczia fordítás és beható magyarázatok kiséretében tartalmazza. – H. hangsúlyozta ugyan műveiben, hogy az orvostan alapja az egészséges emberi szervezetnek ismerete, de mert ő és tanítványai vallási okokból emberi hullát nem bonczoltak, anatomiai ismeretei igen hiányosak voltak. Az emberi testet szerinte, megfelelően az Empedocles-féle négy őselemnek (tűz, víz, levegő és föld), négy ősnedv, t. i. a vér, a nyák, a sárga és a fekete epe vegyülése alkotja. Ha ezen négy nedv vegyülése a kellő arányban történik, úgy a szervezet egészséges, ellenkező esetben, vagy ha a nedvek egyike-másika megromlik, előáll a betegség; az orvoslás feladata tehát a nedvek helyes arányának és normalis minőségének helyreállítása. A szervezetet alkotó négy ősnedvnek a tulajdonképeni éltető erőt a szervezet világra hozott melege szolgáltatja, melynek központja a szív és melynek megujulása a légzéskor a levegőből fölvett pneuma útján történik. Hangsúlyozta a pontos betegészlelést és az individualizálás szükséges voltát és egyetlenegy oly kórtünet sem kerülte el figyelmét, melyet a rendelkezésére állott segédeszközökkel egyáltalában meg lehetett állapítani. A pulsus vizsgálatának nem tulajdonított nagy fontosságot, azonban igen érdekes, hogy a hallgatódzást, melyet a legújabb kor vívmányának tartanak, H. már ismerte, alkalmazta és le is irta, csakhogy e fontos vizsgálati módszer későbben feledésbe merült. Nagy érdeme volt a kórjóslatnak rendszerbe foglalása is. A halál közeledését jelző arczkifejezést oly híven írta le, hogy az általa jelzett ezen tünetek összességét ma is facies Hippocraticának nevezzük. De nemcsak a belső betegségek gyógyítását, hanem a sebészetet, szülészetetet, meg a szem- és fülbetegségek gyógyítását is fejlesztette és tökéletesítette. A gyógykezelés terén H. az észszerű empirismus álláspontját foglalta el és leginkább tüneti gógykezelést alkalmazott. Gyógytani elveit még a mai orvosi tudomány is irányadóknak tekinti. Így azt mondotta H., hogy a betegségek tulajdonképeni orvosa a természet, és az orvos, mint a természet szolgája, csak elősegítheti a természetes folyamaokat; az orvos első kötelessége, hogy ha nem használhat, legalább soha se ártson a betegnek. Belső használatra főleg növényi eredetű gyógyszereket rendelt, még pedig többnyire italok alakjában, külsőleg pedig vérelvonást nadályok, köpölyözés vagy érvágás útján, továbbá kenőcsöket, borogatásokat, fürdőket, kristélyt és befecskendezéseket szokott alkalmazni. H. tudományos nézetét az orvostan haladása megczáfolhatja ugyan, de soha semmi sem döntheti meg azokat az ethikai elveket, melyeket egyes munkáiban elszórva és egy külön értekezésében, a peri euschmosumhV-ben örökített meg. Ezekből hű képet nyerünk a nagy mester nemes jelleméről és fenkölt gondolkodásáról, kit az ókori írók leirása és az utókorra fenmaradt érmek és szobrok mint magas homlokú, hosszú körszakállas, jóságos arczú, szép férfiút ábrázolnak. H. az orvosi hivatást a legnemesebbnek mondotta, de csakis jól képzett és derék jellemű orvosok kezében. Irataiban mindenütt a legtisztább és legnemesebb emberszeretettel találkozunk, mely szép kifejezést nyert ezen szavaiban: «az orvosi tudomány emberszeretetre oktat, mert a hol szeretet van a tudomány iránt, ott valódi emberszeretetet is honol.» A peri ihtrou (az orvosról) irott értekezésében részletes és ma is megszívlelendő tanácsok foglaltatnak az orvosi magatartásra nézve. «Szükségesnek tartjuk» – úgymond «az orvosra nézve, hogy jó színben legyen és a mennyire testalkata megengedi, jól legyen táplálva, mert a nép azt hiszi, hogy a ki maga nem egészséges, másokat sem tehet egészségesekké. Külsejét illetőleg illően öltözködve jelenjék meg és kellemes illatszereket használjon, mivel ez a betegre igen jól hat. Legyen szerény beszédében és tetteiben, minthogy a kellemes modor és a finom szokások jó hírnevet és tekintélyt szereznek az orvosnak. Arcza legyen komoly, de nem barátságtalan, nehogy gőgösnek vagy műveletlennek tartsák. Legyen továbbá az orvos mindig igazságos; az orvos gyakran érintkezik a betegekkel, mindenkinek egyaránt rendelkezésére áll és majd asszonyokkal, majd szüzekkel vagy gyermekekkel van együtt, becses kincs van reá bízva és ezért kell hogy mindezekre nézve az orvos tartózkodó legyen.» Egy másik helyen annak szükségességét hangoztatja, hogy az orvos általános műveltséggel is bírjon: «az orvostanba bölcsészetet és a bölcsészetbe orvostant kell beleszőni, mert az orvos, ki egyúttal bölcsész is, az istenekhez hasonló.» H. véleménye az orvosi tanácskozmányokról ma is irányadó. Azt mondotta, hogy ha az orvos valamely beteg állapotáról nincs teljesen tisztában, soha se restelje az esetet más orvosokkal is megbeszélni, hogy mindazt megtehesse, a mi a beteg érdekében szükséges, mert ez a fődolog. Nagyon szépen nyilatkozott az orvosi tiszteletdíj kérdéséről is, midőn azt ajánlotta, hogy a honorarium megállapításánál mindig tekintetbe kell venni a betegek vagyoni viszonyait, de az orvos soha se mulassza el a hozzá forduló szegény beteget ingyen gyógykezelni, mert a jó cselekedet emléke többet ér a pillanatnyi haszonnál. Hogy iskoláját általában ugyanez a magas ethikai felfogás töltötte el, az kitünik az ú. n. H.-féle eskű szövegéből, melyet az iskola tagjai tanulmányaik befejezésekor letettek és a mely a corpus Hippocraticum egy része gyanánt megőríztetett az utókor számára. Kétségtelen, hogy H.-t műveinek elévülhetetlen becses tartalma és alakja, a bennük megnyilatkozó magasztos erkölcsi elvek a legjelesebb görög classikusok közé emelik. Ha a görög orvostan H. halála után is azon az egyedül helyes úton fejlődött volna tovább, melyet ő jelölt ki az orvosi kutatás számára, úgy az orvosi tudomány a tökéletességnek magas fokára emelkedett volna. Azonban H. egyszerű és józan gondolkodásmódja annyira ellentétben állott korának szellemével, hogy nem sokára H. halála után az orvostan a természeti tünemények tárgyilagos megfigyelésének és az elfogulatlan tapasztalásnak teréről ismét az elméleti bölcselkedések útvesztőjébe tévedt. Így azután a nagy mester tanait már az ókorban mindinkább elferdítették, majd el is felejtették; de midőn az újkor elején a szellemi sötétség, mely egész Európát elborította, végre oszladozni kezdett, midőn a szellemi renaissance dicső korszakának beálltával a culturális élet minden terén az önálló gondolkodás kezdett az érvényesülésért küzdeni; akkor ismét napfényre kerültek H. művei és az ő szelleme a modern orvosi tudomány világító fáklyájává és az újkori orvosi nemzedékek mesterévé vált. – Plat. Phaedr. Cels. de re med. 8, 4 és t. Paus. 10, 2. Soran. vita Hippocratis. Galen. comment. in Hipp. stb. Cael. Aurel. acut. 2, 20. 21 és t. Stob. serm. 13. Suidas s. v. Hipp. Tzetzes chill. 7. hist. 61. 155 és t. Haeser, Gesch. der Med. 1875, 1. Tihanyi Mór, H. élete és működése, 1898. – 6. A nagy H. nagyatyja, a perzsa háborúk idejében élt és a cosi orvosi iskola tagja volt. – 7. A nagy H. unokája, Thessalus fia, orvos. – 9 és 10. Draco unokájának Thymbraeusnak fiai, orvosok. – 11. Thymbraeus unokájának Praxianasnak fia, orvos. – 12. Pythagorasnak egyik tanítványa Chius szigetéről, ki a mértan fejlesztése körül szerzett érdemeket; nevezetes tétele a lunula Hippocratis négyszögesítése.