Homerus

’OmhroV neve alatt jár a világirodalom két legnevezetesebb elbeszélő költeménye, a Ilias és az Odyssea. A régiek meg voltak győződve arról, hogy egy H. nevű költő valóban létezett is, s a rájuk visszamenő különböző életrajzok (Vitae), nevezetesen a Herodotus neve alatt járó (mind összegyűjtve Westermann biograjoi cz. művében, Brunsvigae 1845), a költő származására és élete eseményeire törekszenek is világot vetni, mindamellett nyilvánvaló, hogy népmondákat nyújtanak életrajzi adatok helyett. Vitás sokak előtt már maga a név is; a régiek ugyan csak magyarázatképen az ó uh orwn-nal hozták összefüggésbe (Ephorus), gondolva a költő vakságát terjesztő hagyományra, de ujabban kétségbe vonták történelmi személyiségét is: Ilgen, Grotefend s mások szerint a név a omou arein-ből származtatható le s összeillesztőt jelent, míg mások, mint Kayser, Düntzer stb., az alkotó, szerző jelentményt olvassák ki a névből, egy harmadik véleményt (Curtius G.) meg épen a homeridáknak a omhroi (= társak) czéhnevet adja s ebből eredőnek mondja egy ’OmhroV nevű ős emlegetését. Mindazáltal nincsen elég okunk arra, hogy, ha a regeszerű életrajzi adatok valódiságában kételkedünk is, magát a nevet történeti névnek ne tekintsük. Maguknak a költeményeknek a nyelve támasztékot ád a főrészek költőjének szülőhelyére nézve. A régiek e tekintetben fölötte ingadoztak s ezt már Gellius is kiemeli, ki (n. A. 3, 11) ezt írja: alii Colophonium, alii Smyrnaeum, sunt qui Atheniensem, sunt etiam qui Aegyptium fuisse dicant, Aristoteles (tradidit ex insula Io. Maga Aristarchus (Aristonicus szerint) athenaei származásúnak mondta, chiusinak tartotta Thucydides (3, 104), colophoni születésűnek Antimachus, smyrnainak vagy chiusinak Pindarus (vita Pseudoplut. 2, 2) stb. Jelenleg az a nézet uralkodik, hogy a homerusi költemények törzsöke Kis Ázsiában, Ionia és Aeolis határán keletkezett: erre vallanak a digamma használatának a nyomai s az aeolismusok kivált a névmások használatában. Alig tudnak megegyezésre jutni a költő idejére nézve; Herodotus (2, 53) szerint négyszáz évvel élt előtte, miként Hesiodus is, a pergamoni Crates (Vita 3) szerint 60 évvel a trójai háború után, Philochorus (Tatianus Orat. ad Gr. 21) szerint 180 évvel Troja elfoglalása után élte virágját, sőt Eratosthenes és Apollodorus (vita 6) szerint 240 évvel azután; a lacedaemoni hagyomány szerint (Clemens Alex. strom. 1, 21, p. 141 Sylb.) kevéssel Lycurgus előtt élt, a cyprus-salamisi hagyomány úgy tudja (Theopompus frgm. 126), hogy 500 évvel Trója bevétele után. Az ujabb kor tudósai ingadozás tekintetében miben sem állanak a régiek mögött s időmeghatározásuk szorosan összefügg a lentebb ismertetett ú. n. homerusi kérdés vitás problemáival; két pontban azonban a nézetek úgyszólván összehangzók, hogy t. i. először is az Ilias törzsöke jóval 800 előtt keletkezett, s hogy az Odyssea ennél a törzsöknél későbbi költői termék. De foglaljunk bármiféle állást is a homerusi költemények keletkezésének idejére és módjaira nézve, egyértelműek leszünk annak elismerésében, hogy mind az Ilias mind az Odyssea megszerkesztőjében, s kivált az utóbbiban korszakalkotó költői tehetséget kell látnunk. E költői tehetség egységet hozott a cselekvésbe, a mennyiben a trójai mondakör egyes dalait összeforrasztotta akképpen, hogy egyetlen cselekvő személy (ill. egyetlen személy cselekvése) köré csoportosította az eseményeket, majd a jellemzés tüneményesen egyszerű erejével az epopoeának örök időkre megállapította lényeges kellékeit. A trójai mondakör dalaiból épült fel tehát az Ilias és az Odyssea. – Az Ilias tárgya Achilles haragja s az e haragból folyó események Hector haláláig a trójai háború tizedik esztendejében. Tartalma kevés szóban a következő: Agamemnon, a Tróját ostromló görög seregek fővezére, elveszi erőszakkal Achillestől ennek kedvencz rabnőjét Briseist, s ezzel a hőst úgy megharagítja, hogy az a harczban attól fogva részt nem vesz. Minthogy anyja Thetis kérésére Zeus erőt önt az ostromlott trójaiak soraiba, ezek ellenállhatatlanul előre nyomulnak, míg csak a görögök hajóihoz nem érnek; a veszedelem fenyegető. Akkor Achilles barátja Patroclus elkéri a haragvó hős fegyverzetét, visszariasztja a trójaiakat a hajóktól, de harczi szenvedélyében kelleténél tovább üldözi őket, Hectorral összetalálkozik s a páros csatában elesik. Achillest barátja halála fölrázza veszteg maradó közönyösségéből, bosszút forral, fegyverkezik, harczi szekerére ül s Hector ellen vonul, ki dárdájától elesik. Patroclus teteme ünnepélyes végtisztességben részesül s Hector holttestének kiváltásával és temetésével vége szakad a költeménynek. «Az Ilias egysége tehát, mint látjuk, nem Achilles személyének, hanem haragvásának köszöni létét. A görög seregtől való távolmaradása következtében a trójaiak jobban állják meg helyöket s ezzel csataképek sora áll elő, melyek eldöntetlen harczokat ábrázolnak. Ebből kifolyólag a költemény kerete szükségszerűleg tágúl. Mindazáltal könnyű lesz három főrészre osztani: az első a 9. énekkel végződik, melyben a görögök Achillest szándékától visszatéríteni igyekszenek, de visszautasításban részesülnek, a második rész a 18. énekkel nyer befejezést, melyben Achilles előkészületeket tesz a harczban újból való részvételére, az ezután következő 6 ének Troja végzete bekövetkeztét sietteti.» A cselekvény menete tehát kivált az első részben vontatott, noha a költő epizódokkal változatossá tenni igyekszik elbeszélését (Hector és Andromache búcsúja), de később a mozgalmas jelenetek egész sora váltja fel egymást. Ez és a tárgy nagyszerűsége, továbbá az ezzel az elbeszélés folyamán párosuló fenség az Iliast világirodalmi műremekké avatják. – Az Odyssea tárgya szintén a trójai mondakörből van véve, tárgyazza t. i. a Trojából hazatérő Odysseus viszontagságait s Ithaca királyi székébe való visszahelyezkedését. Rövid tartalma ez: Míg Odysseust Ogygia szigetén Calypso nympha visszatartja, Ithacán feleségének Penelopének kérői garázdálkodnak s késztetik fiát Telemachust arra, hogy atyja keresésére induljon s a kérők jogtalanságainak véget vethessen. E czélból Pylusban jár Nestornál és Spartában Menelausnál. Az alatt az istenek elhatározzák Odysseus hazatérését s megüzentetik Calypsónak, hogy bocsássa haza. Odysseus tengerre száll, de a phaeaxok szigetén hajótörést szenved. Ezek királya s királynője vendégszeretőleg fogadják s Odysseus elmeséli nekik kalandjait, melyeket Trojából való elindulásától kezdve Calypsóhoz való érkeztéig átélt. A király ezután Ithacára szállítja a sok nélkülözésen átment hőst, ki Athena tanácsára először is fölkeresi régi hű pásztorát Eumaeust, megismerteti magát előbb vele, majd Spartából visszatért fiával és együttesen tervet kovácsolnak, miként öljék meg a kérőket. Odysseus koldus alakjában házába jő, hol csak öreg dajkájával ismerteti meg magát, az erre következő napon pedig Telemachus és két megbízható társa közreműködésével megöli a kérőket. A költemény a kérők lelkeinek az alvilágba való szállíttatásával s testeik eltemettetésével végződik. «Az események tehát mint látjuk, itt egy személy körül csoportosúlnak s így a költemény egysége is szükségszerűleg szorosabb, mint az Ilaisé. Mindamellett ez az epos is kényelmesen felosztható nagyobb szakaszokra, melyek mindegyike 4–4 éneket foglal magában. Az 1–4. ének, az ú. n. Telemachia, Telemachus kalandjait tárgyazza, az 5–8. ének Odysseuséit attól fogva, hogy elhagyta Calypso szigetét s Alcinous részéről szíves fogadtatásra talál, a 9–12. ének Odysseusnak előzetes kalandos viszontagságait, a 13–16. Odysseus tartózkodását Eumauesnál, a 17–20. házába való visszatértét, a 21–24. boszúját a kérőkön és ügye diadalra jutását tartalmazza.» A költemény szerkezete nyilván művésziesebb, átgondoltabb, tárgya, tartalma szelidebb, vonzóbb: míg az Ilias öldöklő csaták képeit mutatja be, az Odyssea a polgári és családi életnek az utazásoknak és kalandoknak eleven festésű rajza. «A cselekvénynek két kiinduló pontja van: Ithaca és Ogygia; de e két kiinduló pontnak közös czélja s Telemachus útrakelése a legérdekesebb expositio: a távollevő, a hiányzó, a keresett Odysseusról van szó benne.» – De a tisztultabb erkölcsi felfogás, mely az Odysseában megnyilatkozik, a társadalmi és vallásos élet magasabb színvonala, a szerző nagyobb geographiai tudása, végre fölös számmal nyelvi okok is oly élesen különválasztják az Odysseát az Iliastól, hogy már az ókorban akadtak elvétve, kik az Odysseát más szerzőnek tulajdonították, mint az Iliast; ezeknek cwrizonteV, «különválasztók» volt a neve, s Xenont és Hellanicust nevezi meg ilyeneknek az irodalmi hagyomány. Még tovább ment az újkor; noha Bentley még a 2 költeményt egy költő szerzeményének tartotta, manapság már alig lesz számbavehető philologus, ki egyszerzőjűségök mellett kardoskodnék; de beható vizsgálatokra támaszkodó tudósok fölvetették az ú. n. homerusi kérdés sokágú problemáit is, melynek mibenléte ekként fejezhető ki: költői egyéniségeknek egészben vagy törzsökében a szerzeményei-e az Ilias és az Odyssea, avagy kisebb önálló költeményekből állanak-e, melyek csak későbben illeszkedtek össze egységesebb egészszé? A homerusi kérdésnek critikai értelemben való vitatását Wolf Fr. Á. nyitotta meg 1795-ben megjelent Prolegomenáival. Ő nem kételkedett ugyan Homerus személyisége történelmi voltában, de bizonyítani iparkodott, hogy Homerus költeményeit nem írták le, hanem hogy azokat szájbeli hagyomány (a rhapsodusok czéhe) adta nemzedékről-nemzedékre s csak 500 táján Kr. e. írták le Pisistratus kezdeményezésére; hogy végleges formát még ekkor sem kaptak, hanem hogy az ú. n. diaskeuastai, «átdolgozók» alapos átformálásnak (diaskeuai, diaskeuasiai) vetették alá; végül hogy a költeményeket régebbi rhapsodiákból egységes alkotássá szőtte volt össze Homerus. Noha a Pisistratus-féle recensiót Flach és Ludwich a mesék országába száműzték s azt is fel kell tételeznünk, hogy a görög írás H. idejében igenis már el volt terjedve s a rhapsodusok így egy-egy írott példány birtokában lehettek, Wolf Prolegomenáinak mégis megvolt korszakos hatása, mert a figyelmet a homerikus költemények szerkezetére kétségbevonhatatlanul fölkeltették. Így Lachmann 1847-ben megjelent kis művében (részben korábban is) megkisérli az Iliasnak «különdalokra» való bontogatását; szerinte a költemény 18 ily külön dalból áll, melyek egymástól sok tekintetben igen különböznek. Kisérletével Koehclyben követőre talált, ki 1861-ben az Iliast 16 dalra tagolta szét, különválasztván ezektől a 9. és 10. éneket. Ezzel a részekre tagoló elmélettel szemben Hermann Gottfried 1834-ben s 1835-ben megjelent értekezéseiben oda akarta helyesbíteni Wolf véleményét, hogy egy törzs-Iliast s egy törzs-Odysseát vett fel, melyeket a szó antik értelmében vett interpolatorok megtoldottak, megbővítettek és átdolgoztak. Wolf és követőinek eme nézetével bizonyos tekintetben ellentétbe helyezkedett Nitzsch, ki 1830–1862-ben napvilágot látott munkáiban a költői genialitást annak a férfiúnak tulajdonította, ki a régebbi költők különböző kisebb énekeiből azt a költeményt szerkesztette meg, mely nem csupán Zeus akaratából intézteti a cselekvényt, hanem Achilles haragjából kifolyólag. Az ő vállain áll ismét az angol Grote, ki H.-nak az ú. n. Achillest tulajdonítja (az 1. 8, 11–22. énekek), melyet szerinte egy másik költő a trójai háború eposává, az ú. n. Iliasszá bővített ki. Grote ezt Görögország története cz. művének 1846-ban megjelent 2. kötetében fejtette ki. Nézetét majdnem minden részében magáévá tette Friedländer (1853), ujabban részben Geddes (1878) és Croiset (l. lentebb), minálunk Ponori Thewrewk Emil (1862). Nevezetes még Christnek az elmélete is (1884), ki részben Hermann részben az egy ős Iliast föltételezni Niese (1882) vállain áll; szerinte volt egy régi Ilias (1. 11, 1–595. 16. 17. 18–22), melyet maga a szerző, Homerus, bővített ki, de kibővítettek egész énekekkel a homeridák is, az a költői czéh, melyet alapítójuk H. költeménye előadásával és terjesztésével megbizott. Ő az egész Iliast 40 énekre tagolja szét. Nem járt el a tudományos critika kiméletesebben az Odysseával sem. Ennél a költeménynél Kirchhoff koczkáztatott figyelemreméltó elméletet 1879-ben 2. kiadásban megjelent Odysseájában. Az ő meggyőződése szerint volt egy régi költemény, a nastoV ’OdussewV, mely Odysseusnak kalandjait énekelte meg Ithacára való érkeztéig (az 5. 6. részben a 7. nagyobbára a 9. és 11. énekek s 13, 1–184); egy későbbi költő, még 800 előtt, folytatólag énekelte meg Odysseus viselt dolgait (13, 185-től 23, 296-ig a 15. ének kivételével). Ez a két költemény együttvéve alkotta az Odyssea régebbi redactióját, melyet 660 táján egy harmadik költő a Telemachiával bővített meg s a 8. 10. 12. 15. 23–24. énekekkel körülbelül a manapság is olvasható Odysseává egészített ki. Az ő vizsgálódásai maradandó hatást tettek kivált Németorszgában (nálunk csak Ábel Jenőre s Hegedüs Istvánra), hol azóta a tőle fölfedett nyomokon buzgón tovább haladnak. Így Fick a legtöbb tekintetben magáévá teszi (1883) Kirchhoff véleményét, csak azt állítja, hogy a 3. átdolgozó Cynaethus chiusi homerida volt, ki az eredetileg aeoliai szójárásban költött eposokat ión szójárásba tette át. Wilamowitz-Moellendorff abban a tekintetben tér el (1884) Kirchhofftól, hogy az átdolgozó számára 3 epost vesz fel, t. i. a Kirchhoff két eposát s azonkívül még egyet: Odysseusnak a kérők fölött való győzelme megéneklését; ez az epos szerinte fiatalabb korból való, mint a Telemachia. Kirchhoff és Wilamowitz kutatásai nyomán aztán O. Seck (1887 és 1897) a historiai forrás-critika segítségével igyekezett az Odyssea szerkezetét megvilágítani, de e nemű vizsgálódásai még nem elég szilárd alapon állanak. A szétbontó, elemekre szedő critikával szemben nem hiányoztak a költemények egységességének hangoztatói sem, az Iliasénál Nägelshach (1864³), Bäumlein (1847), Nutzhorn (1869), Kiene (1864) stb. (nálunk Télfy, 1864), az Odysseáénál Grote (1846) és főleg Kammer (1874) és Düntzer (1872. nálunk Csengeri, 1897²). – Ilyformán, tekintve a legjelesebb görög irodalomtörténészek véleményét, kétségen felül áll, hogy a hőskölteményt a görögöknél kisebb terjedelmű balladaszerű dalok előzték meg, noha költőik nevéről nincsenek is értesítéseink. De a mondaköröket, melyekből az egyes eposköltők merítettek, többé-kevésbbé ismerjük s tudjuk, hogy vidékek szerint különödtek el; az illető vidékek törzsalapítóinak személyét, majd a nemzeti hőseit vette tárgyúl a monda, s az epos így már kifejlett alapon épülhetett. Nem valószinű, hogy irott alakban terjedt volna vidékről-vidékre, mert ily nagyterjedelmű énekek írásbeli terjesztésre nem voltak alkalmasak. Ez a feladat a rafwdoV-okra hárult (a raptwn igétől, szórul-szóra a. m. összeférczelek), kik gyülekezetekben e hosszabb költemények emlékezetből előadtak: a kik Homerus hőskölteményeit szavalták, azok lehettek a homeridák, kik az ión Kis Ázsiából Ios, Rhodus, Cyprus és Cretán át Spartáig és Atticáig vitték a homerusi költemények szépségeit s ünnepi gyülekezeteken (en agwsoi) versenyt elrecitálták. Hogy mikor terjedt el irásban Homerus, nem tudni, annyi bizonyos, hogy már 100 évvel Pisistratus (560–527) előtt voltak az iónoknak könyveik s nem valószinű, hogy nagy epikus költőjük művei leírásával oly hosszú ideig várakoztak volna, mint a hogy Wolf hiszi. Még bizonyosabb az, hogy a perzsa háborúk után a régi epichorikus abc-jű írásból átirták Homerust a oi muetacaracthrizonteV az új ión abc-s írásba s ezzel a szövegbe már nyilván nagyobb számmal romlást is csúsztattak be. Ez időtájban kezdte Homerus hódításait gyakorolni az egész görög szellemre: mythusaiból merített a chorikus lyra, táplálkozott a szomorújáték, sőt Aeschylus drámáit egyenest a H. dús asztaláról lehullott morzsáknak nevezi vala; isten- és herosalakjai typusok gyanánt lebegtek a művészet képzelete előtt s Phidias az olympiai Zeus alakításánál H. Iliasa 1. énekének 528–531. sorait vette teremtő vésője vezetőjének. Uralkodott a görög iskolákban s joggal mondahtta Plato, hogy H. Görögország nevelője. Hatása alól elegia, történetírás, regény nem tudták magukat kivonni, a mi pedig a görög epikát illeti, az kezdettől végezetéig kivált a szójárás és praegnans fordulatok utánzása tekintetében bűvös hatalma köréből sohasem tudott szabadúlni; csak a philosophusok és rhetorok próbáltak mythusainak költött voltára való hivatkozással korlátlan tekintélyén csorbát ejteni. Hasztalanul, H. tovább folytatta hódító körútját a rómaiak közt is, hol már korán az iskolában is olvasták az Odysseát Livius Andornicus darabos fordításában. Tárgy és szerkezet dolgában hatása alatt állt az egész régebbi római epika, míg csak nem akadt Vergiliusban mesteri utánzója s nem kicsinylésre méltó versenytársa. Attól fogva divatba jött a két költőgeniusnak egymással való egybehasonlítása s folyik (megszakítással természetesen a középkorban s még az újkor elején) mondhatni napjainkig, de magasztalásukat bizonyos tekintetben faji szempont határozza meg: a germán népek Homerus, a latinok Vergilius dicsőítői; nálunk magyaroknál H. csak a legujabb időkben tud tért hódítani, noha már Arany János a költői dictio tekintetében bámult mintaképének vette. Terjedése nem csekély mértékben függött össze ama tudományos munkálatokkal, melyeket az ó- és újkorban szövege alaposabb megérthetése czéljából éleselméjű tudósok tüneményes geniusának szenteltek. A közhasználatból rég kiavúlt szavai, a nehéz szójárási alakok korán követeltek magyarázatot: a költemények irásban való elterjesztése meg épen maga után vonta, hogy szövegük eredeti alakjából kivetkőzött. A tudományos szellemnek föllendülése és a tudományos segítő eszközöknek az alexandriai korszakban való gyarapodása lehetővé tette a szövegnek régebbi, helyesebb alakjába való visszaállítását s e tekintetben, kivált három görög tudós szerzett magának maradandó érdemeket, az ephesusi Zenodotus (megh. 260 körül Kr. e.), a byzanitumi Aristophanes (262–185 körül) és a samothracei Aristarchus (222–150 körül Kr. e.). Nevezetesen az utóbbi oly mélyreható tanúlmányokat tett a homerusi nyelvhasználat és homerusi régiségek mezején, hogy napjainkban is jónak látják az ő critikai elveit alkalmazni s főbb eredményeire támaszkodni. A későbbi kiadók sorából Seleucus és Philemon neveit említhetjük föl. Fenmaradtak e régi grammatikusok és critikusok észrevételei legfőkép az ú. n. codex Venetus A (454. sz.) Ilias-scholionjaiban, melyeket J. d’Ansse de Villoison adott ki először 1788-ban Veneziában s a Britische Museum Harleianus 5674. számú kézirata Odysse-scholionjaiban, melyeket legteljesebben Dindorf adott közre (Oxford, 1855, 2 kötetben; az Ilias-scholionokat ugyanő és Maass, Oxford, 1875–1888-ban, 6 kötetben). – Az Iliason és Odysseán kívül H. neve alatt jártak az ú. n. homerusi hymnusok, melyeknek gyűjteményéből 34 jutott korunkra, közöttük 5 nagyobb; ezek hivatva voltak istenek ünnepén beveztő énekekül szolgálni a homerikus költeményekhez. Különböző időkből valók, a legrégibb köztük, az Aphroditéra írott, nyilván a 30. olympiasnál régebbi keletű termék, mig a Pan dicsőítésére szolgáló19. (18.) csak a marathoni csata után keletkezett. Verselésük, szójárásuk a homerusi, csak az ’Apollwn PuJioV-ra írt 2. hymnus vall a hesiodusi iskola verselésének a modorára. Homerus nevét viseli még 16 kisebb epigramma (melyek közül névszerint a caminoV és eiresiwnh czíműt említjük), jobbára apró kis könyörgések, ötletszerű alkalmi költészet termékei, s a batracomacia cz. tréfás parodia, mely voltaképen az 5. évszázban élt cariai származású Pigeresnek a szerzeménye, s a békák és egerek harczát mutatja be, jelentéktelen tárgyat ugyan, de komoly epikus pathosszal megzengve; Csokonai V: Mihály («4 pipa dohányban») travesztálta. Plato és Aristoteles még az ú. n. Margitest tulajdonították H.-nak; ennek hőse egy bárgyú Hűbelebalázs, ki «sok mindent tuda bár, mégis rosszul tuda mindent.» Néhány sora reánk maradt. Végül egy KercwteV s egy OicaliaV alwsiV cz. epikus költemény is járt a régieknél a költők atyjának a neve alatt. – A képzőművészet H.-ról bizonyos meghatározott eszményt alkotott magának, s a vak de ihletett szellemű dalos költőt faragba benne kőbe. Vagy 20 H.-szobrunk maradt fenn, melyek közül a 461. á. Homerusnak a római Museo Capitolinóban levő márvány fejszobrát mutatja. – H. kéziratai nagy számmal maradtak ránk, csak az Iliashoz van vagy 300, melyek közül a legrégibb a Brit. Mus. DCLXXXIXa jelzetű papyrusa, ugyanannak a museumnak DCLXXXIXb és CCCCLXXXVId jelzetű papyrusai, az oxfordi Bodleina MS. Gr. class. b. 3 jelzetű papyrusa (mind töredékesek), az Ambrosianus B88 sup. jelzésű kézirata, értékes a Venetus 454A; az Odyssea legrégibb kézirata a berlini pap. 154a, mely a 14. énekből tartalmaz sorokat, a Brit. Mus. CCLXXI jelzetű kézirata, egy genfi papyrus, az oxfordi Bodleiana MS. Gr. class. g 7 jeleztű papyrusa, egy gizehi papyrus, s két firenzei kézirat (az 52. számú, s a Medic. XXXII, 24). A homerusi hymnusok legjobb kéziratai a Laurentianus XXXII, 45, egy Mosquensis, mely most Leydenben van, s a Parsinius Suppl. Gr. 1095. A Batrachomachia szövegét legjobban az oxfordi Baroccianus 50 őrízte meg. – A mi H. költeményeinek fordításait illeti, említést érdemelnek Chapman (1603 s 1614) s Pope (1715) angol fordításai, Madame Dacier (1709) franczia, Stolberg (1771), J. H. Voss (1781 s 1793), Donner (1855 s 1858) s Jordan (1875 s 1881) német fordításai, Monti olasz, Sukovszki orosz fordítása; nálunk Janus Pannonius latinra fordította az Ilias 6. énekéből Diomedes és Glaucus találkozását; magyarra fordították (hogy csak a főbb fordítókat említsük): Kölcsey az Ilias 1. és 2. énekét (1816), Vályi Nagy Ferencz az Iliast (1821), Simony Imre először egész H.-t (kéziratban), Szabó István szintén egész H.-t (a második s eleddig egyetlen, ki teljes H.-t adott,, 1846, 1853), Baksay Sándor rímes alexandrinusokban az egész Iliast (megjelenőben), P. Thewrewk Emil az Ilias 1–6. énekét mesterien (sajtó alatt); szemelvényesen Kempf József (1892. 1892), prózában Télfy (1864) az Odysseát, részben az Iliast. A homerusi hymnusok angol fordítását Schwenck adta, nálunk Kis János (1825) s Kempf József (1900) fordították a hymnust a Földhöz; a Batrachomachiát németre Obermayer, magyarra (1809) Vályi Nagy Ferencz. Homerust kiadta először Demetrius Chalcondylas (Firenze, 1488); a későbbi kiadásokból csak Clarke-Ernesti (1779, 4 köt., Ameis-Hentze (először 1856 és 1870), Fäsi-Kayser-Franke (először 1849), Paley (az Ilaist 1863), Pierron (az Odysseát 1875), Ábel Jenő (nem teljes, 1881), Csengeri (szemelvényes 1896, 1897) magyarázatos kiadásait, a Bekker Immanuel (1858, Ilias és Odyssea), La Roche (1867. 1873, Odyss. és Ilias), Nauck (1874. Od. 1879 Il.), Leeuwen-Mendes (1889 Il. 1, 890 Od.) critikai kiadásait említjük, legfőképpen Ludwich Arthurét az Odysseát (1869, 1890) s a Leaf Walterét az Iliast illetőleg (2. kiad. 1900, 1–12. én.). A homerusi kérdésről tájékoztat Jebb, Homer, Einführung in die Ilias und Odyssee, deutsch v. E. Schlesinger (1893, 140–236. l.), Cauer, Grundfragen der Homerkritik (1895), nálunk Hegedüs István az Egyet. Philol. Közl. 1899. évfolyamában. Homerus költeményeinek esthetikai szempontból való taglalását megkapjuk Croisetnál, A görög eposz története, ford. Kempf József (1897, 1898); hatását a római irodalomban J. Tolkiehn ecseteli, Homer und die röm. Poesie (1901). Nyelvére vonatkozólag hasznos útmutatók Knoes, De digammo Homerico (1872–1879), Hartel. Homerische Studien (1871–74), Monro, Grammer of the hom. diaelct (1882), Vogrinz, Grammatik des hom. Dialektes (1889), nálunk Cserép Homerosi görög nyelvtana (1901). Jó szótár Ebeling Lexicon Homericuma (2 köt. 1885, 1880), a magyarban iskolai használatra az Elischer-Fröhliché immár 3. kiadásban. A realiákra vonatkoznak Buchholz, Die homer, Realien cz. műve (1871–85, 3 köt.) és Helbig, Das homer. Epos aus den Denkmälen erläutert (2. kiad. 1887), magyarul Schuchardt, Schliemann ásatásai, ford. Öreg J. (1892). A szöveg történetéről szóló Ludwich, Die Homervulgata als voralexandrinisch erwiesen (1899), régibb munka La Roche, Die hom. Textkritik im Alterthum (1866). A homerusi hymnusok, Batrachomachia és Epigrammák először Firenzében láttak világot 1488-ban, ujabban a hymnusokat kiadták Baumeister (1852 s 1860). Gemoll (commentariussal, 1886), Ábel Jenő (1886) s Goodwin (1893), a Batrachomachiát bő commentariussal Ludwich (1896).