Horatii

patricius vérből sarjadott római nemzetség, mely nevének tanusága szerint (v. ö. Curiatii) latin eredetű volt. – 1. Tagjainak sorából a hagyományban legelőször szerepel a három Horatius, a kik győzelmesen állották meg helyöket a három Curiatiusszal szemben. Liv. 1, 26. A három testvér H. közül a döntő küzdelemnek végeztével csak egy maradt életben (Publius) és ez viszont halálát okozta saját hugának. A három H. huga ugyanis jegyben járt a Curiatiusok egyikével s elesett jegyesét keservesen siratta. A győztes H. ezen haragra lobbant, hugát ledöfte s ezért testvérgyilkosság miatt vád alá került, de a nép fölmentette. Liv. 1, 26. Cic. Mil. 3, 7. Val. Max. 6, 3, 6. Ehhez a hagyományhoz fűződtek a későbbi Roma helyrajzában szereplő emlékek, sirok és telkek, melyek a H. nevét viselték. Állítólag ugyanezen Publius (Cic. Mil. 3, 7. Marcus) pusztította el később Alba Longát. Dion. Hal. 3, 28. – 2. Utóda M. Hor. Pulvillus részt vett az utolsó római királynak elűzésében, Ardeánál a sereget megnyerte a szabadság ügyének és egyike lett a legelső consoluknak. Liv. 2, 8. Plut. Publ. 12. – 3. Fitestvére P. Hor. Cocles (a félszemű, Plin. n. h. 11, 37) a római őstörténetben mint a Pons Sublicius hősi megvédője szerepel. Két társával egyetemben ugyanis addig védte a hidat Porsenna király és az etruscusok ellenében, a míg azt háta mögött le nem bontották. Akkor aztán a Tiberisbe vetette magát és szerencsésen a partra úszott társaihoz. Liv. 2, 10. Plut. Publ. 16. Dino. Hal. 5, 23. Cic. legg. 2, 4, 10. off. 1, 18, 61. Hősies önfeláldozásáért honfitársai szobrot állítottak neki és gazdag ajándékokkal jutalmazták. – 4. C. Hor. Pulvillus, a 2. számúnak fia, 477-ben Kr. e. consul; győztesen harczolt a volscusok és etruscusok ellen (Liv. 2, 51), 457-ben még egyszer elnyerte a consuli méltóságot; meghalt 453-ban mint augur. Liv. 3, 32. – 5. M. Hor. Barbatus, 449-ben Kr. e. esküdt ellensége s decemvireknek; bukásuk után kibékítette a patriciusokat és a városból másodízben kivonult népet (Liv. 3, 53), 449-ben Kr. e. megkapta a consuli méltóságot (Liv. 3, 55), consultársával, Valerius Publicolával egyetemben meghozták azokat a törvényeket, melyek Leges Valeriae Horatiae néven ismeretesek. Tartalmuk az, hogy a tribusok szerint való népgyűléseken hozott határozatok az egész népet kötelezik, továbbá hogy a néptribunusok személye szent és sérthetetlen. A törvényhozói működés teréről a táborba vonult és szerencsésen harczolt a sabinusok ellen. Liv. 3, 57 skk. Érdemeinek daczára a senatus megtagadta tőle a triumphust, de a nép megszavazta s a triumphus meg is volt. Liv. 3, 63. Zonar. 7, 17. – 6. Q. Horatius Flaccus (a 463. á. H. képe antik gemma után; Duruy, Hist. d. Rom. 3, 781), született Roma alapítása után 689-ben (Kr. e. 65-ben) december 8-án. Verusiában Luciania és Apulia határán. Szülőhelye vadregényes volt, a zúgó Aufidus (Ofanto) habjai öntözték, s a Voltur erdős bérczei tekintettek le a gyermek H. játékaira. Édes atyja szabadon bocsátott ember volt és valószinűleg a Horatiusok nevét viselő tribusból származott. Ennek folytán a gyermek számot tarthatott arra, hogy majdan a szabadnak születettek (ingenui) osztályába sorozzák. Atyjának volt egy kis földje is, de ezt pénzzé tette, hogy Romába költözhessék és fiát jobbfajta nevelésben részesíthesse. Komolyan gondolkodó és egyuttal szerető apa volt, kiről a fiú kegyelettel emlékezik meg. Sat. 1. 6 skk. Római tanulmányait kiegészítendő 45 táján (kevéssel a toga virilis feltöltése után) Athenaebe ment, a hol bölcseleti tanulmányokkal foglalkozott, a nélkül azonban, hogy valamely iskolának kizárólagos szolgálatába szegődött volna (egyaránt hallgatta Theomnestust az academikust, a peripatetikus Cratippust és Philodemust, Epicurus hivét). Társai és barátai között találjuk a legelőbbkelő római családok sarjainak java részét. Ezekkel együtt H. is lelkesedéssel fogadta 44 martius Idusának eseményeit, melyeknek híre Athenaebe is elhatott. Még nagyobb lelkesedéssel fogadták Brutust, a ki személyesen jött Athenaebe, hogy nemzetének müvelt ifjuságát zászlója alá gyűjtse, a mi sikerült is, H. tribunus militum lett s tanulmányait megszakítva a harcztérre sietett. Ekkor (még 44 őszén, vagy csak 43 tavaszán) ismerte meg Kiázsiát és az Archipelagus szigeteit. Brutust és a szabadság ügyét 42-ig szolgálta, a mikor Philippinél végzetes fordulat állott be, melyről műveiben (od. 2, 7) úgy emlékezik meg, hogy ebből saját politikai nézeteire is következtetést vonhatunk. Látta azt, hogy Philippinél egy régi világ omlott össze, melynek egykor ő is hive volt, de melyet épen azok hagytak cserben, a kik előharczosai valának. Saját futását nem tekintette gyávaságnak, valamint hogy Octavianusban sem látta azt a zsarnokot, kinek meghódolni szégyenletes. A legyőzöttek hősök voltak, de a győztesek szerencsés hősök, élükön Octavianus áll, a ki képes is, kész is arra, hogy a közélet háborgó hullámait lecsillapítsa és mindent rendes medrébe visszatereljen. Ő a Pacificator orbis terrarum. Időközben H. atyja meghalt, apai örökségére koczkát vetettek a győztesek s az árván maradt ifjú nagynehezen tudott az apai vagyon romjai árán a scriba quaestorius szerény állásához jutni. Az állás gyengén fizetett, úgy hogy H. a megélhetés gondjától hajtva igyekezett irodalmilag feltünni, hogy magának jó barátokat, pártfogókat biztosítson. Ep. 2, 2, 49. Ekkor adta ki satiráit és az epodusokat, melyek által az irodalmi körök figyelmét magára vonta. Megismerkedett Vergiliusszal és L. Variusszal, a kik viszont 38 őszén Maecenasszal ismertették meg, azzal a királyi vérből sarjadott nagy úrral, a kinek H. életében olyan jelentős szerep jutott. Maecenas eleinte meglehetős hidegen fogadta, második találkozásukig kilencz hónap telt el, de akkor aztán H. is tagja lett annak az irodalmi társaságnak, melybe Maecenas a maga barátait összegyűjtötte. Sat. 1, 6, 54. Főrangú barátja útján ismerkedett meg H. Octavianusszal is, midőn az a parthus és pannoniai háborúk után Romába visszatért. Octavianus is kitüntette a költőt, sőt kedvében járt, de igazi barátságot H. csakis Maecenas részéről tapasztalt és az utóbbi iránt érzett. 37-ben elkisérte barátját Brundusiumba, 33-ban pedig földbirtokot kapott tőle, melyen azontúl gyakorta tartózkodott, s a mely az irodalomtörténeti hagyományban Sabinum néven ismeretes. A költő ezentúl idejének java részét Romában töltötte, de szivesen ellátogatott Sabinumba is, mely nem annyira szépségével, mint azzal vonzotta H.-t, hogy a világváros zajából önmagába térhetett és az önérzetében túltengő Roma túlzásait elfeledhette. Ekkor az érett férfikorban adta magát teljes erejével a lyrai költeményekre, később pedig költői leveleket írt. Házasságot nem kötött, mert bár az érzéki szerelem nem volt előtte idegen, maga inkább idegenkedett a nőktől, semhogy hozzájuk komolyan vonzódott volna. Azonkivül a Maecenasszal való barátság teljesen betöltötte szivét, nem tudtak meglenni egymás nélkül és midőn Maecenas elhunyt, költője sem élte sokáig túl. Kr. e. 8-ban, nov. 27-én halt meg 57 éves korában. Barátja mellé temették el az Esquilinuson, egyazon földbe, hogy még poraik is elvegyüljenek, együtt pihenjenek. – H. költői munkái (összesen 162, körülbelül 10 ezer sor) három csoportra oszthatók. Az elsőbe tartoznak az epodusok és satirák (Kr. e. 40–30), a másodikba az ódák (három könyvet 23 táján adott ki, egy negyediket jóval később), a harmadikba az epistolák (levelek), melyeknek első könyve 20 körül jelent meg. Különáll, de tartalmilag az ódákhoz tartozik a Carmen Saeculare (Kr. e. 17–12). Egyenkint szemügyre véve: 1) A satirák, humoros költemények két könyvben. Maga a költő sermonesnek (beszélgetések) nevezte őket, nyilván a bennök használt előadásmód társalgó természetéről. Külső formájuk a hexameter, tartalmuk Lucilius példájára a költő korának társadalmi ferdeségei és irodalmi furcsaságai ellen irányul, melyeket csipkedve nevetett. A politikai élethez nem nyúlhatott, azért a társadalmat ostorozta. A politikai ideál helyett az erkölcsi komolyságot kereste, de oly módon, hogy kikelt a vele ellenkező dolgok ellen. Nem oly metsző, mint a hellenek nagy satirikusai, kiktől tanult. Nevetve és nevettetve akarja és tudja az igazat megmondani (ridendo dicere verum). Hogy felfogására és előadására a görög comoediaírók nagy hatással voltak, különösen a második könyvnek szerkezete, az egyes satirák drámai menete és párbeszédes előadása mutatja. Míg a satirák az emberi fonákságokat és visszaéléseket általánosságban ostorozzák, addig a költő egy másfajta művével egyének és meghatározott személyek ellen fordul, s ezen műve 2) az epodusok, iambusban írt gúnyversek, melyekben a költő mindenképen Archilochusnak nyomdokain halad, sőt mesterén kivált a hang élessége és a kifejezések keserű volta tekintetében imitt-amott túl is tesz. A külső forma, melyben a költő felváltva fűz egymáshoz hosszabb és rövidebb rythmikus sorokat, ép úgy tekinthető átmenetnek az ódákhoz, mint az epodusok később megirt részleteinek belső tökéletessége, érett mivolta és a compositio kerekded szépsége. Azért is az epodusokhoz mintegy önkéntesen csatlakoznak 3) az ódák (carmina), lyrai költemények, melyekben a költő azt az ügyességet, melyet az elébbi művek alkotása folytán a hellen költészet technikájában elsajátított, arra használta fel, hogy a görög lyrának mestereit (első sorban Alcaeust és Sapphót) utánozza. Már a mintaképek megválasztása is jellemzi H. lyrismusát. Nem lévén oly gazdag, mint a Pindarusé, a belőle fakadt művek sem képezik ellenállhatatlan belső szükségnek kifolyását, inkább a reflexióban erősek, éles megfigyelésről és emberismeretről tanuskodnak. A belső forma tökélye, a három-egységre alapított finom tagozódás legjobban mutatják, hogy H. a forma mestere, inkább művész mint költő (operosa carmina fingo, od. 4, 2, 31). Érzelmi világa is nem egyszer szegényes, képei józanok és hidegek, nagy mondásai, melyekkel az érzést pótolni akarja, helylyel-közzel erőszakosak, de ezekkel a fogyatkozásokkal csak akkor találkozunk, a mikor jóformán megrendelésre dolgozott. Ahol egyéniségének szabad tér nyilt, a hol őszinte lehetett és érzelmeit nem gátolta a megfontolás s az ennél is nyomasztóbb tapintat: ott lelke szabadon bontja ki szárnyait és költeményei igazolják azt a példátlan hatást, melyet a világirodalomra gyakoroltak. Folyton dolgozott egyéniségének felszabadításán, eleinte tisztán fordító és átdolgozó, később már csak utánzó, utoljára a hellén formát megtölti latin tartalommal, igazabban saját lelkületének hazafias és római tulajdonságaival. Csakis ezen álláspontra helyezkedve fogadhatjuk el H. költeményeinek hagyományos szövegét, melyet mindazok a szövegcritikusok, a kik H.-t minden áron teljesen kifogástalan lyrai költőnek akarják feltüntetni, össze-vissza rendezgetvén, egymásutánjából kiforgatni és törléseikkel javarészétől megfosztani igyekeznek. E tekintetben különösen a hollandiai Hofmann-Peerlkamp, Meinecke és Gruppe (az első kettő kiadásaikban, az utóbbi Minos és Aeacus cz. műveiben) fejtettek ki élénk tevékenységeket, a nélkül azonban, hogy a codexek nekik csak egyszer is igazat adtak avagy critikai sejtelmeiket megerősítették volna. Az ódák sorába tartozik, de mégis kiváltságos helyet foglal el a carmen saeculare (százados ének), melyet H. Augustus megbízásából Kr. e. 17-ben írt meg. Dicsőítő hymnusa ez a római népnek, telve egy évszázad történelmi reminiscentiáival és meleg fohászkodással Dianához és Apollóhoz. H. műveinek minden ízében jelentős és érdekes csoportját képezik 4) az epistolák (költői levelek) két könyvben. Alakjuk hexamteres, mint a satiráké, tartalmukban is megcsendül a satirikus hang, de enyhébben és nyugodtabban, kevesebb igénynyel és több nemes komolysággal. Az első könyv levelei részint alkalmiak, részint oktató természetűek. Bennök találjuk meg a költő bölcseleti nézeteit, melyek hol Epicurus iskolájához hajlanak (kivált hit dolgában), hol viszont a stoa férfias elveit tükröztetik vissza. A második könyvben irodalmi kérdéseket tárgyal és saját irodalmi álláspontját jelzi, mely rövidesen abban áll, hogy vissza kell térni a hellen példákra és mintaképekre, formai tökéletességökre, melytől a régebbi római költők mindinkább eltértek volt. E tekintetben (aesthetikai hitvallás dolgában) különösen érdekes a Pisókhoz (valószinűleg L. Calpurnius Pisóhoz, a Kr. e. 16. év consulához és fiaihoz) intézett 476 sornyi levél, melyben az aesthetikai kérdéseknek egész tömegéről nyilatkozik, mindig a görög mintaképekre helyezkedő állásponttal, de egyuttal mindenütt eredeti egyéni felfogással. Ez a levél, melyet Quintilianus példájára (inst. or. 8, 3, 60) közönségesen de arte poetica libernek, vagy ars poeticának mondanak, ép oly különleges tekintélyű az epistolák sorában, mint a carmen saeculare az ódák között. A classicismus újkori barátai (kül. Boileau) aesthetikai rendszeröknek bibliájává tették, a tanköltészet pedig valósággal canonnak tekintette, a min még lord Byron parodizáló átdolgozása sem tudott sokat változtatni. – H. mindezen műveiből egészen határozottan lép elénkbe egy költői hajlamú római ember egyénisége, a ki azonban leszámolt az ősrómai szellemmel, könnyedén veszi a történelmet és megnyugszik a császár hatalmának nyomában járó hellen világ szellemi fensőbbségében. A hellen formákkal együtt elfogadja a dolgok új rendjét, melyeken nem változtathat, bár a megalkuvás nem oly könnyű és az udvar költője nem egyszer menekül Sabinumba, csakhogy ne kelljen teljességgel udvari költővé lennie. Itt is, mint mindenben, az aranyos középszerre törekszik, melyet a jó ízlés és biztonság egyaránt ajánlanak (medio tutissimus ibis). Világnézete, mely Epicurus és a Stoa nézeteinek összeegyeztetéséből támadt, az érett emberé, a ki leszámol a nagy szenvedélyekkel, de szivesen fogadja az élet apró örömeit, melyeket a jelen nyújt (carpe diem). A lét véges volta, a nagyság múlandósága nem kétségbeesést, vagy lemondást ébreszt benne, hanem csöndes humort, melytől önmagát sem kiméli s a mely az öntelt és üres nagyságok láttára kaczajban tör ki. Ez a szeretetreméltó pajzánság, mely különösen a satirikus költeményeiben nyilvánul, rávall az ész emberére, kinek ízlését sértik a szenvedély szertelenségei s a kit az élet tökéletes logikája ép úgy megragad, mint a művészet szigorú formái. Szóval H. tetőtől-talpig művész: dalban, szeretetben, érzésben és meggyőződsében. H. világirodalmi hatása, mely első sorban a műveiben elszórt ethikai és bölcseleti reflexiókon alapszik, az iskola kebelében támad és onnan árad szerte az emberiség közt, melynek H. mindenkor legkedvesebb költői közé tartozott. Már az ókori iskola részére és aránylag elég korán támadtak H.-nak commentatorai, a kik a költőnek iskolakönyvül használt műveit magyarázták. Sorukból az irodalomtörténet fölemlíti Modestust, Valerius Probust, Q. Terentius Scaurust, Helenius Acrót és azt, kinek ránk maradt magyarázatai kétségkívül sokat megőriztek elődeinek munkáiból, nevezetesen Pomponius Porphyriót (afrikai ember, a ki 200–250 táján élt Kr. u.; magyarázatainak legjobb kiadása Meyertől, Lipsiae, 1874). Az Acro neve alatt reánk jutott magyarázatok későbbi időből valók, de azért érdekesek (kiadta Pauly, Prag, 1858 és Hauthal, Berlin, 1864. 1866). A középkor Vergilius mellett H.-t részesítette a legnagyobb figyelemben, a miről kéziratainak töméntelen száma is tanuskodik (igaz, hogy a 9-ik századnál régibbre eddig nem akadtak). Egyik-másik költeménye zenésítve is terjedt, mely iskolai szokás átnyúlik az újkorba is (az Integer vitae scelerisque purust a magyar szerzetes-iskolákban még a 19-ik század elején is énekelték). De ennél a szorosan vett iskolai szerepnél jóval jelentősebb H.-nak irodalmi hatása Magyarországon. Ez a hatás nem csupán a nagyszámú és jeles fordításban nyilatkozik (lásd alább), de még inkább azoknak a magyar költőknek műveiben, a kik H.-szal hol szellemrokonságban állottak (Kazinczy, Virág, Berzsenyi), hol úgy fordítgatták H.-t, a hogy ő a hellen költőket (Szász Károly, Tóth Endre, Csengeri János), hol viszont egyes költeményeik hangulatához merítettek ihletet H. műveiből (Gyulai Pál, H. olvasásakor. Arany, Vojtina Ars poetikája). – Irodalom. A rengeteg szakirodalmat illetőleg utalunk Teuffelre, Geschichte der römischen Litteratur,⁴ 234–240 §§, illetőleg az ott felsoroltakra; nemkülönben Bódiss Jusztin czikkére a Pallas Nagy Lexikonában. Ezeknek alapján és megpótolva az azóta megjelent kiválóbb irodalmi jelenségekkel, a következőket emeljük ki: a) Életéről, költészetéről: Teuffel H. (Tübingen, 1843). Walckenaer, Historie de la vie et des poésies d’H. (Páris, 1. 2. köt., 2. kiadás, 1858). May, Entwicklungsgang des H. (Konstanz, 1871 és Offenburg, 1883–87). Gerlach, Leben u. Dichtung des H. (Basel, 1867). Lucianus Müller, Q. H. Flaccus (Berlin, 1880). Rösch, H. u. seine Zeit (u. o. 1885). Jacob, H. und seine Freunde (u. o. 1889). Poiret, H. Étude psychologique et littéraire (Paris, 1890). U. a. H. u. seine Zeit (u. o. 1892, magyarul Horváth Balázstól, Budapest, 1892). Kovács János, H. élete és költészete (Jászberény, 1873). Szász Károly, H. élete és jellemrajza (olcsó könyvtár, 1891). Popini Albert, H. (Magyar-Óvár, 1892), Rapolla, Vita di Quinto Orazio Flacco (Portici, 1892). b) Tanulmányok: Arnold, Quaestiones de H. Graecorum imitatore (Halle, 1845). U. a. Von den griechischen Studien des H. (u. o. 1855–66). Taubner Károly, Egy-két szó hogyan utánozta H. a görögöket (Tudom. Gyüjt. 1835, 4. köt.). Némethy Géza, H. és Alcaeus, Egy. Phil. Közl. 8, 921–39. U. a. H. és Anakreon (u. o. 10, 1–10. 156–66). c) Az időrendre, a költemények egymásutánjára és a hagyomány megbizhatóságára nézve: Franke, Fasti Horatiani (Berlin, 1839). Grotefend, Die schriftstellerische Laufbahn des H. (Hannover, 1849). Streuber, Die Chronologie der H.-schen Dichtungen (Basel, 1843). Thorstraten, Ad H. odarum chronologiam (Glükstadt, 1859). Christ, Fastorum Horat. epicrisis (Müncen, 1877). Novotny, Quo tempore tres priores H. carminum libri scripti et editi sint (Iglau, 1878). Mészáros Antal, H. leveleinek idő- és sorrendje (Nagy-Károly, 1882). Bászel Aurél, H. élete és költeményeinek sorrendje (Arad, 1882). d) H. metrikájáról: Schiller, Die Versmasse des H. (magyarul Bartal-Csengeri H.-kiadásában). Köpke, Die lyrischen Versmasse des H. (Berlin, 1886, magyarul Szilassi praeparatióiban). Bock, De metris Horatii lyricis (Kiel, 1880). e) Lyrájáról, költeményeinek egyes csoportjairól: Plüss, Horaz, Studien über h. Lyrik (Leipzig, 1882). Rosenberg, die Lyrik des H. (Gotha, 1883), Bolle, Die Realien in den Oden des H. (Wismar, 1882). Gebhardi, Aesthetischer Kommentar zu den lyrischen Gedichten des H. (Paderborn, 1885). Klaucke, Die lyrischen Gedichte des H. (Berlin, 1885). Beck, De vera epodon Bor. indole (Troppau, 1873). Beck, Das Wesen der H.-Satiren (Giessen, 1859). Berning, Der Geist der H.-schen Briefe (Recklingshausen, 1856). Vahlen, Über Zeit und Abfolge der literaturbriefe des H. (Berlin, 1879). Weissenfels, Aesthetisch-kritische Analyse der Ars poetica (Görlitz, 1880). Faltin, H.-Studien (Neu-Ruppin, 1886). Hegedüs István, H. Ars poeticája (Erdélyi Múzeum, 1894). Domby László, H. Flaccus Carmen Saecularéja (Sárospataki programm, 1899/900). f) Kiadások (bibliographiájuk Riedeltől, H. en zijne uitgevers, Leeuwarden, 1870): Teljesek: az editio princeps folio, hely nélkül, de olasz földről s év nélkül (1470–73). Orelli (Berlin, 1885). Keller és Holder (teljes critikai apparatussal, bevezetéssel a kéziratokról, Lipsiae, 1864–70). Bentley (korszakot alkotó, először Cambridge, 1711, legujabban Berlin, 1870). Wickham (Oxford, 1877–78). Currie (London, 1857). Sommer (Paris, 1879). Haupt (Lipsiae, 1881). Szemelvényes de magyar földön népszerű és csinos latin bevezetésekkel ellátott kiadás a Grysaré (Wien, 1866). Az ódák és epodusok Naucktól (12. kiadás, Lipcse, 1885, magyarul Gyuristól, Budapest, 1879). Magyarországon a H.-kiadások különben a Desprez-féle (in usum Delphini) kiadás szövegének utnányomásával kezdődnek, ezt követi a Miller-féle (Kolosvár, 1780) és a sárospataki (1828), nemkülönben a Lassu István ódakiadása (Budán, 1829). A külföldi tudománynyal lépést tartó kiadások azonban a legujabb idők termékei, jelesül: Elischer (a satirák és epistolák magyarázatokkal, Budapest, 1879). Bartal-Malmosi (2. kiad. Csengeritől, Budapest, 1893). Simon Péter, Az Epistola ad Pisones (u. o. 1887). Pozder Károly (verstannal, időrendi táblával és a tulajdonnevek függelékével, u. o. 1891). Praeparatiók a válogatott ódák és epodusokhoz Szilasitól (Budapest, 1891) és Boros Gábortól (u. o. 1894). g) Fordítások és H.-nak a magyar irodalomra gyakorolt hatását tárgyaló munkák: Radó Antal, A műfordítás története. Teljes műfordítások: Virág Benedek (ars poetica, Pest, 1801; levelek, Buda, 1815; epodusok, u. o. 1817; satirák, u. o. 1820; ódák, u. o. 1824). Kis János (levelek, Wieland és Kazinczy megjegyzéseivel, Pesten, 1833). Verseghy (1793). Czuczor Gergely, Fábián Gábor és Édes Alberttől (1876) az ars poetica. Az ódák Vajdafy Józseftől (1868). Csalomjaitól (Pajor Antal, Balassa-Gyarmat 1876) és Márki Józseftől a levelek. Barna Ignácztól az ódák (2. kiad. 1886) és satirák (1884). Csengeri János, Berzsenyi és H. (Középiskolai Szemle, 1882; kivonatosan mint Bartal-Malmosi ódakiadásának függeléke). Beöthy Zsolt, H. és Kazinczy (Budapest, 1890). Hörl Gyula, Párhuzam Berzsenyi és H. között (kalocsai kath. főgymn. ért. 184/95). h) Szótárak és realiák: Ernestitől (Clavis Horatiana, 2. kiad. Lipsiae, 1828), Kochtól (Hannovoera, 1879), magyar földön Kovács Jánostól (Budapest, 1887). Realiák Gemolltól (Berlin, 1892). i) Tanulmányok és értekezések: Hómann-Malmosi, Irodalmi körök és irányzatok Rómában H. idejében (Campe után Philologiai Közlöny, 1871). Bászel Aurél, H. életbölcselete (Fehértemplom, 1884) és De Horatii dictis (u. o. 1900). Zichy Antal, H. szatirái (1. 2. Budapest, 1869. 1872). Brassai Sámuel, Commentator commentatus, Tarlózatok H. szatiráinak magyarázói után (u. o. 1872–73. 3. füz.). Drajkó Béla, H. ethikai elvei (Budapest, 1886). Sarudy György, H. metodikájának tervezete (pápai ref. gymn. ért. 1897). Szigethy Lajos, Miért kedvelte H. Sabinumot? (Ágost ev. gymn. Budapest, 1898).