Időszámítás

Megkülönböztethetni csillagászati, politikai (v. technikai) és történelmi időszámítást. Az első a hold és a föld járásához köti az időszakok tartamának a megállapítását, a második fajta időszámítás kivált a polgári életbe átment időbeosztáson alapszik, a harmadik fajta a történelmi eseményeknek időbeli rögzítésén fáradozik (chronographia). A mi a csillagászati időszámítást illeti, az voltaképen a csillagászoknak teszi feladatát, s a philologus csak arra szorítkozatik, hogy azon táblák segítségével, melyek Wislicenus alább említett műve 49. és 50. lapjain vannak felsorolva, csillagászati adatokat kiszámíthasson. A politikai időszámítás önkényesen választott kezdetektől (epocháktól) teszi függővé egyes időszakoknak az ismétlődését aeráknak nevezték, s ilyen aera a görög, római, byzantiumi és középkori nyugati időszámításbna sokféle volt. Nevezetesen a görögöknél a régebbi időre vonatkozólag Troja eleste évétől (Castos és Eratosthenes számításai szerint az 1184. év Kr. e., Sosibius számításai szerint az 1171. esztendő Kr. sz. e.) számítottak, de az ión gyarmatosítás (1044 Kr. e.) évétől s a dór vándorlásétól (1104 Kr. e.) is, holott a Kr. előtti 766. évtől fogva az eseményeket Olympiasok szerint keltezték, mely időszámítást azonban csak a 3-ik évszázban élt Timaeus vitte be az irodalomba, Eratosthenes érvényesítette ennek véglegesen; de a polgári életben Athenaeben már Creon archonsága óta (683 Kr. e.) archonok szerint számítottak, Spartában az első ephorus után, a minthogy különleges calendarium dívott (pl. számos kisebb államban is, mint Rhodus-, Argos-, Boeotia-, Epidaurusban. A macedoniai királyságokban fejedelmeik uralkodása évei szerint számítottak, s így fejlődött ki a seleucidák aerája, melynek kezdő szakát a Kr. előtti 312. év őszére tették; ezt használták a zsidók még a késői középkorban is és a syriai görög városok, melyek önállóságra való jutásuk idejével ezt az utóbbi epochát tették számításuk alapjává; ilyenféle aera volt Keleten az aera Pempejana is. A rómaiak consulaik szerint számították sokáig (egészen a 6-ik évszázig Kr. u.) az éveket, consulaik neveit megőrizte a fasti Capitolini cz. jegyzék (l. Fasti, 3); Augustus korában azonban használatba jött ab urbe condita, Roma alapítása évétől számítani, melyet M. Terentius Varro a 6. Olympias 3. évével (753. Kr. e.), M. Procius Cato a 7. Olympias 1. évével (751. Kr. e.) azonosítottak. A consulok hivataloskodása szerint való számítást kiszorítani kezdte a 4. évszázban az ú. n. indicto-számítás, mely kivált a byzantiumi irodalomban vert gyökeret. Ezt a számítást Constantinus hozta be a 312. év september elejével; azt gyanítják, hogy az indicto szó jelentette az egy évre kivetett adót s ehhez képest az adóévet is, melyből 15 mindig egy-egy indictiós periodust (adóközt) alkotott. De mígez az időszámítás jóformán csak a Keletre szorítkozott (Magyarországon Szent István, I. Endre, Szent László királyainak használták okmányaikban, részben a Kálmántól IV. Béláig uralkodó fejedelmeink is), Nyugaton a keresztény időszámítás jött használatba, melyet az 556-ban meghalt Dionysius Exiguus apát hozott be; ő a Roma alapításától számított Varro-féle 754. év végére teszi Krisztus születését, vele kezdet új epochát, tudvalevőleg azonban későbbi időponttal, az újabb kutatások szerint a 747. évvel kellett volna kezdenie. Dionysus azért hozta be, hogy vele a Diocletianus-féle időszámítást kiszorítsa, mely Kr. utáni 284. évtől kezdődőleg számítja az eseményeket s az aegyptusi koptoknál máig is használatos; epochája aug. 29-edike. U. n. világteremtésbeli aerák is voltak a keresztény középkorban használatban, az alexandriai, mely 5493 aug. 29-re Kr. e. teszi a világ teremtését, s a byzantiumi (a 7. évszáztól kezdve), mely 5509 sept. 1-re teszi Kr. e. A mi az év- és hónap-számítást illeti, l. az Év czikkben mondottakat, mikhez pótlólag csak azt jegyezzük meg, hogy az aegyptusiaknál az év 365 napból állott, 3 szakra oszlott, s 12 hónapra (Thoth, Phaophi, Athyr, Choiak, Tybi, Mechir, Phaemenoth, Pharmuthi, Pachon, Payni, Epiphi és Mesori) terjedt 30 nap, melyekhez aztán még 5 toldaléknap járult. A mi az ú. n. történelmi időszámítást illeti, annak legrégibb documentuma az ú. n. marmor Parium, melynek egy 1627-ben talált részlete töredékesen 1318 év eseményeit Diognetus archonig (264 Kr. e.), egy 1897-ben talált töredéke pedig a Kr. előtti 336–299. évek eseményeit keltezi. A későbbi chronographiák közül töredékesen és fordításokban (nev. Hieronymuséban, l. o.) ránk maradt Eusebiusból (l. o.) egy és más, Georgius Syncellus († 810) ecloghcronograjiaV-a egészen és az eseményeket az Ádám teremtésétől 629-ig Kr. u. időrendbe foglaló ú. n. chronicum paschale (l. o.) – Irodalom: Knauz N., Kortan, hazai történelmünkhöz alkalmazva, Budapest, 1876. Finály H., A görögök időszámítása stb. l. az Év czikkben. U. a. Az egyptomiak időszámítása, Arch. Ért. 1773. Scaliger, Thesaurus temporum, Leyden, 1606. U. a., De emendatione temporum, Paris, 1583 s többször. Petavius, De doctrina temporum, Paris, 1607; Antwerpiae, 1703. Ideler, Handbuch der math. u. technischen Chronologie, Berlin, 1825–1826. Th. Mommsen, Die röm. Chronologie bis auf Caesar, 2. kiad. Berlin, 1859. Riess, Das Geburtsjahr Christi, Freiburg, 1880., pótlék 1883. Letronne, De l’ère de Dioclétien, Mémories de l’Académie X. 208 skk. Gardthausen, Griech, Palaeographie, Leipzig, 1878, 384–396. l. Peter, Zeittafeln d. röm. Gesch., 6. kiad., Halle, 1882. U. a. Zeittafeln d. griech. Gesch., 6. kiad., u. o. 1882. Hartmann, Der röm. Kalender, Leipzig, 1882. A. Mommsen, Chronologie (gör.) u. o. 1883. Schram, Hilfstafeln für Chronologie, Wien, 1883. Holzapfel, Röm. Chronologie, Leipzig, 1885. Schmidt, Handb. d. griest. Chronologie, u. o. 1888. Soltau. Röm. chronologie, Freiburg in B. 1889. Matzat, Röm. Zeitrechnung, Berlin 1889. Unger, Zeitrechnung d. Gr. u. R. (l. Év 721. l.). Kubitschek, Aera, a Pauly-Wissowa-féle Realencycl. I. köt.-nek (Stuttg. 1894) 606–652. l. Wislicenus, Astronomische Chronologie, Leipzig, 1895. Rolando, Chronologia storica, Torino, 1899. L. még az Időszámítási táblát a függelékben.