India

’India, h ’Indich, így hítták a régiek az Indus folyam nevéről azt a nagyterjedelmű földet, a melynek határa Északon Scythia extra Imaum (ectoV ’Imaou orouV) Serica (Shrich) és a Sinae (Sinai) nevű nép országa, Keleten ez utóbbi és a Keleti Oceán, Délen az Indiai Ocean, Nyugaton (a hol az Indus folyama képezi szélét) Gedrosia, Arachosia és a Paropanisadák országa. Az ország nagyságáról igen különböző, részben nagyon túlzott fogalmaik voltak (pl. hogy ez ország az egész föld kerekségének harmadrésze). Ptolemaeus, a ki azt hitte, hogy I. keleti partja Africával összefügg, az egészet két részre osztja: I. intra és extra Gangem (h entoV és ectoV Gaggou ’Indich). Hegyei közül említésre méltók: I. extra Gangem földjén a Semanthinus (to ShmanJinon oroV) a keleti határon, a Maecander balra, a Bepyrrhus (Bhpurron to oroV) jobbra a Brahmaputra folyójának középső részétől; I. intra Gangem területén pedig az Uxentus (Ouxenton, indiai nyelven Riksavanta) az alsó Gangestől Nyugatra, a Vindius (Ouxendion, ma Vindhaja), a Bettigo (Bhttigwn, valószínűleg a mostani Ghats). Folyói közül a sinus magnusba (m. Sziámi öböl) ömlik a Doanas (DoanaV, m. Mekong) és Sonabas (SwbanaV, m. Menam); a Sinus Gangeticusba (m. Bengáli öböl) a Besynges (m. BhssugaV, BhssuggaV, Szaluen) és Temalas (ThmalaV, Irravadi). L. intra Gangen mélyföldét a Ganges (ind. Gangá) és az Indus (ind. Szindhu) folyamvidéke képezi. A Gangesbe, melyet a föld legnagyobb folyamának tartottak, jobbról a Diamuna v. Jomanes (szkr. Jamuná, ma Drumna, DiamounaV, ’IwbarhV), balról az Oedanes v. Dyardanes (m. Brahmaputra) ömlik. A déli fensíkon (m. Dekhan) Kelet felé a Manadas (ManadaV, m. Mahanadi), a Maesolus (MaiswloV, m. Godavari), a Tynna (Tuna, TunaV m. Krisna) és a Chaberus (CabhroV, m. Kaveri) folyik; Nyugat felé a Namadas (NamadhV, m. Narbada v. Nerbuda). Az Indus mellékfolyóit l. e szónál; az öt keleti folyó mentén elterülősíkság most a Pendsáb, azaz az öt víz köze. – Elő-India lakosai, Indi, ’Indoi, kik önmagukat árja (a nemesek, a földbirtokosok, a görögben és latinban is meglevő ar-, szántani tőből) névvel nevezték, hazájukat szűkebb értelemben Arjavarta-, Arjadeszának (az árják földje), a déli félszigetet pedig Daksinapathának hívták (ebből a mai Dekhan). Az árják meglehetősen későn kerültek a nyugati művelt népekkel érintkezésbe. Körülbelül 2000 évvel Kr. e. az Oxus és Iaxartes forrásvidékéről, a hol az írániakkal együtt éltek vala, az öt folyam országába (Szapta-szindhava) vagyis az Indusnak és öt mellékfolyójának síkjára költöztek és az ország régebbi, sötétszínű népességével vívott harczokban a Ganges völgyét és idővel nemcsak a Ganges síkját hanem a tulajdonképeni félszigetet is meghódították. A legrégibb korból valók a Védák (azaz tudás, a görögben és latinban meglevő vid-, tudni, látni, tőből) áldozati énekei; az évszázados harczokra utal a Mahábhárata (vagyis a nagy háború) czímű nagy hősköltemény. Később természeti vallásuk a brahmanismus hitczikkelyeiben csontosodott meg a nyomasztó kaszt-rendszerrel (varna), a szigorú önsanyargatással és a szertelen bölcseleti speculatiókkal. Kr. e. 590 körül Gautama Szákjamuni királyfi (mellékneve Buddha a. m. felvilágosult) a buddhismus szelidebb tanítását hridette, a mely a mérsékletet és irgalmat e világ siralmából való megváltásra vezető útként hirdetve gyorsan elterjedt; azonban körülbleül 700 évvel Kr. u. az új erőre kapott Brahmanismus megint felülkerekedett. – Kr. e. 950 táján Bölcs Salamon phoeniciai hajósok által indiai termékeket szerzett Ophirból, a mely azonban valószínűleg nem volt Elő-Indiában, hanem déli Arabiában avagy délkeleti Africában. Ó Szöv. 3 Kir. 9, 28. 10, 11. 2 Krón. 9, 10. Az assyriaiak hadjáratai nem jutottakel az Inidusig. Cyrus igázta le először az Assaceni és Gandari nevű népeket a Cophen folyótól (m. Kábul) Északra és Délre; I. Darius 515-ben az Industól jobbra eső országból huszadik satrapiáját alkotta Caspatyrus (régi nevén Kaszjapapura, m. valószínűleg Kábul) fővárossal és meghagyta Scylaxnak, hogy e folyamon egészen torkolatáig végig hajózzék. Midőn Nagy Sándor 326 tavaszán az Induson átkelt, ott egész csomó fejedelemséget és köztársaságot talált: Kasmír magasan fekvő völgyében Abisares (Abhiszara) országát, az Indus és a Hydaspes közén Taxilesét (Taksaszila); a Hydaspes és az Acesines közén Porusét (Paurava); azután Keletre a Hyarotestől a cathaeusok (Khattia), Catriaioi vagy KattJaioi, a. m. harczosok és e folyó torkolatánál a mallusok (malava) voltak; az Indus alsó vidékén megint különféle kis országok voltak, a többi közt Musicanusé (Muzsika). Nagy Sándor az öt folyam közeléből a felső-, a déli vidékekből az alsó-indiai satrapiát képezte és uralmának biztosítására a Hydaspes-parti csatatereken Bucephala és Nicaea városát alapította, továbbá az Indus mentén több várost alapított, a melyek az ő nevét viselték és a folyam deltájában a Pattala (ti Patala v. Pattala, ind. Potala, a. m. hajópart) nevű kereskedelmi helyet. Azonban I. Seleucus Kr. előtt 305 körül kénytelen volt ezt az egész területet az indiai Sandracottus (Csandragupta) királynak átengedni, a ki a régi magadhai birodalmat a Ganges középső vidékén meghódította vala s a praisusok (Prasioi, helyesebben Praxioi, indiai nyelven pracsija, azaz a keletiek) nagy, egész Észak-Indiát magában foglaló birodalmát PaliboJra vagy PalimboJra (ind. Pátaliputra, azaz virágváros, m. romok Patna mellett) azonban e birodalom már unokájának, Asocának (263–226) halála után ismét szétbomlott, az Indus földje a görögbactriai, majd a görög-indiai birodalomnak jutott; Kr. u. az 1. században a parthus királyok, Kr. u. 78-tól kezdve a scytha vagy saca dynastia, majd pedig egy a saxa néppel rokon, az ú. n. turuskatörzs hatalma alatt állott. Ezeket az országokat a görög írók indiai scytha országoknak nevezték. - India tehát, amely Herodotus és Ctesias irataiban még egészen a csodák és mesék hona volt, Nagy Sándor kora óta megnyilt a nyugati világ számára. Sandracottus és utódai udvarában a Seleucidák és Ptolemaeusok követei tartózkodtak, nevezetesen Megasthenes, a kinek adataira Strabo műve támaszkodik. Még jobban értesültek aztán mela, Plinius meg a Periplus maris Erythraei szerzője, a kiknek műveiből Ptolemaeus és Arrianus merített. A római császárok korában rendes kereskedelmi közlekedés volt Aegyptus és Indiának nyugati partja között. Magát a nyugati partvidéket Larica-, alább Ariaca- és egész Délen Limyricának (ma Malabar) hívták. E nyugati oldalon a következő városok voltak: Theophila, a mely Syrastrene félszigetén épült (e félsziget m. Guzerát), Barygaza (m. Barocs) a Namadas torkolatánál, Muziris (m. valószínűleg Mangalore), végre pedig az indiai félszigettől Délkeletre Taprobane v. Salice szigete (ma Ceylon, egyik régi indiai nevén Támraparni, azaz a vereslevelű növénynyel teli; ujabb indiai nyelvjárásban Szinhaladvipa, azaz oroszlánsziget, a miből Cosmas Indicopleustesnél Sieleoeiba és Ammianus Marclelinusnál Serendivus lett; az újperzsában Szerándib, az arabban Szejlán, ebből Ceylon), melynek terjedelmét azonban nagy mértékben túlbecsülték. Az Indus felső vidékén lakó Derdae (m. Dardu) népről kiderült, hogy ez a Herodotus (3, 102 sk.) említette arany-gyűjtő nép; a mai Kasmírban a Caspiri nép lakott. Malakka félszigetét «aranyos chersonesusnak» (h Crush CerronhsoV, ’Indich, Aurea Insula) nevezték. Keleti Bengália lakosait a Ganges torkolata táján Gangaridaenek hítták; fővárosuk Gange, kikötőjük Tamalites volt (Tamluk, m. Kalkutta). – A félsziget keleti partján (ma Koromandel) és a belső fensík erdős keleti részeiben kevésbé ismeretes, nem árja (dravida) származású törzsek tanyáztak. Ilyenek valának a Gondali, Savarae, (Sabarat), Ambastae és Délen a Pandiones. A Ganges torkolatától egészen a Maesolusfolyóig húzódó partvidéket Macsoliának hívták, mely elnevezés Masulipatam város nevében ma is él. – Az indiaiak művészetéről, mely igen korán kifejlődött, de igazi virágzása a Kr. u. 500–1000 évekre esik, nagyszerű emlékek tanuskodnak. Ilyen a sziklából kivágott, kb. Kr. u. 9. századbeli ellorai templom (476. á.). A 477. á. egy másik ellorai sziklatemplomnak belsejét szemlélteti, mely a Kr. u. 6–9. században épülthetett; a 478. á. egy ellorai grottának oszlopát mutatja. – Hdt. 3, 94. 98 sk. 4, 40. 44. 7, 65 sk. Strab. 1, 38–15, 725 gyakr. mel. 3, 7, 2 sk. Plin. 6, 17, 21 sk. Ptol. 1, 7, 6–8, 26, 2 gyakr. Dio Cass, 68, 29. Plut. Alex. 55. fluv. 1, 6, 4, 1. 25, 1. Ael. n. an. 15, 8. 16, 20, Pol. 11, 34. Diod. Sic. 1, 19–33, 23 gyakr. Lassen, Indische Alterthumskunde (4 köt., 2. kiad. 1867 sk.). W. W. Hunter, The Indian Empire, its peoples, history and products (3. kiad., London, 1893). Dr. S. Lefmann, Gesch. a. alten Indiens (Oncken, Allg. Gesch. 1. Hptabth. 4. Th., Berlin, 1880). Duncker Miksa, Az ókor története, ford. Jónás János (Budapest, 1874–77), 3. köt. F. Max. Müller, India, what can it teach us? (2. kiad., London, 1892). Kiepert, Altindisches Leben (1879 és ujabban). O. Peschel, Völkerkunde, 544. l. Alex. Cunningham, Ancient geography of India, 1. k., 1870.