Italia

h ’Italia, oscus nyelven Vitellium, a három déleuropai félsziget közül, melyek a Földközi tengerbe nyúlnak, a középső, ma Olaszország. Ámde nem minden időben értették Italia alatt az egész félszigetet, az Alpesek déli szegélyétől kezdve Sicilia déli hegyfokáig s az Italiához tartozó szigetekkel együtt. A görög gyarmatosok pld. csakis Alsó Italiának nyug. félszigetét jelölték e névvel, egészen Posidoniáig (a nyugati parton) és Tarasig (= Tarentum, a hasonló nevű öböl mellett). Miután a rómaiak egész Középső és Alsó I.-t meghódították (vagyis Kr. e. 266 óta), I. alatt rendesen a félszigetnek mintegy csak törzsét értették, a Délen a Silarus és Frento folyóktól, Észak felől a Macra és a Rubicótól határolt részt; tágabb értelemben azonban a két déli félszigetet is hozzászámították. Az Alpesek és az Apenninus között elterülő termékeny Padus-lapályt ellenben nagyon sokáig nem tekintették Italiához tartozó résznek s így nem az Alpesek hanem az Apenninus láncza képezte Italia északi határát (a mint a Padus-lapály történetileg csak napjainkban egyesíttetett az egységes Italiával). Elvégre azonban Julius Caesar ezt a gallusok által lakott és róluk elnevezett lapályt, Gallia Cisalpinát is I. kiegészítő részének tekintette és Augustus császár Kr. e. 12-ben ezt egészen az Alpesek lábáig, észak-keleten pedig Istria félszigetét az Arsia patakig (ma Arsa) Italiához csatolta, melyet azután 11 regióra osztott fel. A császárság alatt tehát az Alpesek s a Varus folyócska (Nizzánál), É.-K.-en pedig az Arsia patak jelölték I. északi határát, míg Dél felé a messanai tengeröböl mosta partjait. Siciliát, ámbár földrajzilag a félszigetnek természetes folytatása, a rómaiak nem számították Italiához. Magát az I. szót némelyek az oscus vitlutól (latinul vitulus) származtatják (a. m. szarvasmarha); mások mint Nissen és Kiepert, a nevet egy ’Italoi nevű régi néptörzstől származtatják; Heisterberg pedig phoeniciai, az alsó-italiai görögök által forgalomba hozott elnevezést lát a szóban. Meglehet az is, hogy a sémi atal szóval rokon (a. m. homályos, este) s ebben az esetben I. annyit jelentene, mint Hesperia. Vergilius (A. 1, 530) Hesperiának nevezi I.-át. Más költői elnevezések: Ausonia (Opica) és Oenotria. – Italia hegy- és vízrajza. I. alakját sőt létezését az Apenniniusnak köszöni, mely egész hosszában rajta végig húzódik. Az Alpesek, melyek I.-t É.-Ny. és É. felől óriási félkörben veszik körül, a liguriai tengerpartra is bocsátanak ki egy ágat, melybő la Col di Tendánál, pontosabban a Savo (Savona) melletti horpadásnál az Apenninus gerincze kiszakad. Míg a liguriai Apenninus Nyugatról Keletre huzódik, addig az etruriai Apenninus már délkeleti irányban folytatja útját, mígnem Umbria határánál két, sőt három párhuzamosan haladó lánczra szakad, melyek közül a középső és a keleti láncz a zord Abruzzok fensíkját foglalja magába. A keleti lánczban Picenum határán éri el azután a főláncz a Gran Sassóban (grande saxum, Fisclelus mons) legmagasabb emelkedését (2921 méter). Odább Samnium felé a főláncz valamint a párhuzamos lánczok is veszítenek magasságukból s a Mons Vulturtól kezdve (Venusiától nyugatra) megint csak egy kis láncz huzódik végig, előbb Lucanián, majd Sila név alatt Bruttiumon, hol Leucopetra hegyfoka jelöli az Apenninus végső kiágazását. A délkeleti félszigeten Apulián és Calabrián csak alacsony földhát vonul át a Promunturium Iapygiumig. Áttérve a félsziget részletesebb hegy- és vizrajzi leirására, először is a Padus-lapály említendő, mely az Alpesek, a Padus (Pó) és az Adriai tenger között terül el s Augustus koráig celta lakói után a Gallia cisalpina (v. citerior) nevet viselt. A Mons Vesuluson (Monte Viso) eredő, Nyugatról Kelet felé siető Padusba számos mellékfolyó ömlik, mind az Alpesek mind az Appeninus lejtőiről. Az Alpesekben fakadnak a Duria minor et major (Dora Riparia és Baltea), Sesites (Sesia), Ticinius (Ticino, Tessin), Addua (Adda), Ollius (Oglio), Mincius (Mindio); az utóbbi négy az Alpesek déli lábai előtt egykori tengeröblök maradványaként (fjord) alakult tavakon folyik keresztül; ezek; a Lacus Verbanus(Lago Maggiore), L. Larius (l.di Como), L. Severinus (L. d’Iseo), és L. Benacus (L. di Garda). Az Apenninus felől jön a Tanarus (Tanaro), a Treiba (Trebbia) és Tarus (Taro). A Padusszal párhuzamosan halad a Raetiából kiömlő Atesis (Adige, Etsch); ettől Kelet felé a Meduacus (Brenta), Plavis (Piave), Tilaventus (Tagliamento) és Sontius (Isonzo) sietnek széles kavicsos mederben tenger felé. Az italiai félszigetet az Apenninus láncza egy keleti és egy nyugati részre osztja. A keleti partvidék tagozottságra, termékenységre s egyúttal történelmi fontosságra nézve nagyon is háttérbe szorul az Apenninustól a Tyrrhenus tenger felé ereszkedő nyugati partvidékkel szemben. Az Adriai tengerbe csak kevés nagyobb folyócska siet, mint a Metaurus (Metauro), Frento (Fortore) s az Aufidus (Ofanto); az utóbbi kettő között a tengerbe kiszögellő Mons Graganus (Monte Gargano) emeli föl fejét. Maga a part egyhangú, tagozatlan és csak gyér is silány öblök és kikötők révén érhető el, szigetek pedig épenséggel hiányoznak. Ellenben a nyugati part bővelkedik hasznavehető öblökben, csipkézett félszigetekben és szép szigetekben. Az Apenninus ezen oldalon változatos, dombos hegyalja terül el melynek magasabb részeit kövér legelők, völgyeit pedig jó szántóföldek tarkítják. E vidékek mind földmivelésre mind marhatenyésztésre fölötte alkalmasak s a vulcanikus tengerparti síkságok (Latium, Campania) gabonában, olajban, borban bővelkednek. Nyugatra siket az Arnus (Arno), a Tiberis (Tevere), a Liris(Garigliano), Volturnus (Volturno) és Silarus (Sele). Ezen oldalon, elkezdve Középső Etruriától egészen a Promunturium Minervaeig (Punta Campanella, Caproeae szigettel szemben), egymás mellé sorakoznak kisebb hegycsoportok, mint a Mons Soracte (Falerii mellett), a kékes Mons Albanus és Algidus s alább Capua mellett a M. Tifata és Taburnus (köztük a Caudiumi hegyszoros), míg Neapolis mellett a tűzhányó M. Vesuvius (Monta Vesuvio) magánosan emelkedik ki a síkból. A Vesuviustól eltekintve az ókorban még a M. Epomeus (M. Epomeo, Aenaria, ma Ischia szigetén), továbbá a Strongyle (ma Stromboli), s az Aetna tanuskodtak a föld mélyében forrongó erőkről, melyekre különben a nagyszámú iszapforrás és kénes fürdő is visszavezethető. A nyugati part előtt terült el végül az a szép szigetsor, melynek nagyobb láncszemei Ilva (Elba), a Pontiae szigetek, Aenaria, Capreae (Capri) és befejezésül a Tyrrhenus tenger hátterét elzáró Corsica, Sardinia és Sicilia szigetek. A félsziget nevezetesebb tavai: a Lacus Trasimenus (ma Lago Trasimeno); L. Fucinus (1865-ban nagyobbrészt lecsapolták) és a L. Albanus, majdnem kivétel nélkül egykori vulkánok kráterjeiben keletkeztek. – Lakósság. Ha az Alsó Italiában ősrégi időben megjelent phoeniciai s már történelmi időben letelepedett görög gyarmatosoktól (l. Graecia Magna), továbbá a hasonlóan már történeti időben a felsőitaliai lapályon megjelent glalusoktól (celták) eltkeintünk, az összehasonlító nyelvtudomány segélyével 3 vagy 4 úgynevezett ősfajt különböztethetünk meg. Ezek: 1) É. Italiában az illyrius törzsek, mint a venetusok, liburnusok, ligurok; 2) az ismeretlen származású iapyxek Apuliában s Calabriában; 3) a még ma is kétes eredetű etruscusok másként Rasenae (gör. tyrrhenusok), a róluk elnevezett Etruriában (Tuscia) és 4) a Közép Italiában letelepedett indogermán eredetű ó-italiai törzs, mely a latinusokat és az umber-sabellus népeket foglalta magában. Az utóbbi csoportba tartoztak első sorban a sabinusok, umberek, oscusok (gör. ausonok vagy opicusok), auruncusok, volscusok és amnisok, továbbá a marsusok, pelignusok, hirpinusok, picenusok és mások. – Közép Italia a következő nagyobb területekre oszlott: 1) a nyugati parton: Etruria, Latium és Campania, 2) a keleti oldalon: Umbria, Picenum és Samnium. Ezekhez csatlakozott a két déli félsziget (l. fentebb). A részleteket l. az illető czímszók alatt. – Irodalom: Nissen, Italische Landeskunde (1883). J. Jung, Grundriss der Geographie von Italien (2. kiad. 1897). Mommsen, A rómaiak története (1. könyv 2. fejezet). Helbig, Zur ältesten Geschichte Italiens (Hermes, 11. köt.). Kiepert, Lehrbuch der alten Geographie (371 skk.). Heisterberg, Über den Namen Italien (Freiburg, 1881). O. Montelius, La civilisation primitive en Italie (2. köt. 1893–95). Mommsen, Die italischen Regionen (a Kiepert tiszteletére kiadott Beiträge zur alten Geschichte u. Geographie-ben, Berlin, 1898). Az egyes népekről és vidékekről l. az illető czímszavakat.