Junii

– I. Régi, hírneves, patricius eredetű nemzetség, melynek nevezetesebb tagjai: – 1. M. Jun., állítólag a trójai királyi család sarja, Tarquinius Superbus római király sógora, a ki őt legidősb fiával együtt utóbb megölette. Liv. 1, 56. – 2. L. Jun. Brutus, az előbbinek ifjabb fia; hogy Tarquinius Superbus gyanúját eloszlassa, hóbortosnak tettette magát, a miért a király őt «brutus»-nak (bárgyúnak) csúfolta ugyan, de életét nem bántotta, sőt saját fiai mellé fogadta, a kiket vele együtt Delphibe küldött. Dion. 4, 67, 77. Ott azt jósolták nekik, hogy az lesz közülük Romának ura, a ki visszatértekor leghamarább fogja anyját megcsókolni. Csakis Brutus fogta fel a jóslat tulajdonképeni értelmét, és a közös anyát, a földet csókolta meg. Cic. Brut. 14, 53. Liv. 1, 56. Egy ideig még eszelősként viselkedett, de midőn a király fia Sextus, az erényes Lucretiát, Tarquinius Collatinus nejét meggyalázta, és Lucretia tőrt döfvén szivébe, bosszúra hívta fel a római népet, B. vala a legelső, a ki fegyvert fogott és a forrongó népet a Tarquiniusok letételére és számkivetésére sarkalta. Liv. 1, 59. Nyomban reá a polgárok a népszerű szabadsághőst és Tarquinius Collatinust a köztársaság első consuljaivá választották. Kr. e. 509. Ebben az állásban megmentette B. a köztársaságot több fiatal nemes ember összeesküvésétől, és hogy részrehajthatatlanságának jelét adja, saját fiait, a kik kiadott parancsa ellen vétkeztek, irgalom nélkül kivégeztette. Liv. 2, 3 sk. Midőn azután a száműzött király a vejibeliek segélyével Roma ellen vonult, B. párbajt vívott Tarquinius fiával Arunsszal, mely mind a két hősnek halálával ért véget. Liv. 2, 6. Cic. Cat. m. 20. Tusc. 4, 22, 50. Dion. 5, 14 sk. A római nép sokáig gyászolta a szabadság és a polgári erények bajnokát és szobrot is állított emlékének a Capitoliumon. B.-ban kihalt a nemzetség patriciusi ága. – II. Plebejusok. – a. Bruti. – 1. L. Jun. Brutus, a nélkül, hogy voltaképen rokona lett volna az előbbinek, mégis felvette a Brutus melléknevet és odaadással szolgálta a plebejusok érdekeit, a kik azután a szent hegyre való kivándorlás után első néptribunusnak őt választották. Dion. 7, 14 sk. 6, 70 sk. – 2. Decimus Jun. Brutus Scaeva, Kr. e. 325-ben consultársával, Furius Camillusszal a vestinusok ellen szerencsés háborút viselt. Liv. 8, 29. – 3. C. Jun. Bubulcus Brutus, 317 és 313-ban consuli hivatalt viselt. Liv. 9, 20. 28. Harmadik consulsága idejében győztesen forgatta fegyvereit a samniták ellenében, a miért azután Papirius dictator 309-ben őt magister equitum minőségében maga mellé vette. 302-ben B.-t magát választotátk meg dictatorrá az aequusok ellen indított háborúban. Liv. 9, 30. 38. 10, 1. – 4. D. Jun. Brutus Gallaecus, 138-an consul, majd Hispania helytartója, a hol Viriathus lefegyverzett hiveinek földeket osztogatott és a tartományt a rabló elemektől lehetőleg megtisztította. App. Hisp. 71 sk. Vell. Pat. 2, 5. Kr. e. 134-ben megfékezte a gallaecusok törzsét (innen mellékneve) és e siker fejében 132-ben diadalmenetet tartott. Eutr. 4, 19. Cic. Brut. 47, 175. Finom műveltségű és szónoki tehetséggel megáldott férfiú volt és baráti viszonyban volt Accius költővel. Cic. Arch. 11, 27. Brut. 28, 107. – 5. Az előbbinek fia, D. Jun. Brutus, 77-ben Kr. e. consul és Sempronia férje, a ki a Catilina-féle összeesküvésbe is be volt avatva. Sall. Cat. 25. 40. A 100. évben támadt politikai zavargások alkalmával az optimatákkal tartván, Saturninus reformjait elvetette. – 6. Az előbbinek fia, D. Jun. Brutus, másként (A. Postumius Albinus után, a ki adoptálta) Albinus, született körülbelül Kr. e. 84-ben. Részt vett Jul. Caesar vezetése alatt Gallia meghódításában, miközben katonai tehetségének és vitézségének számos alkalommal jelét adta. 56-ban legyőzte a venetusok hajóhadát az Atlanti oczeánon; majd Alesia megvívásában ill. Vercingetorix elfogásában volt része. A polgárháborúban is Caesar pártján harczolt. 49-ben győzelmet aratott Massilia városának Pompejushoz szító lfottája fölött és véget vetett egy Galliában támadt felkelésnek, miért a hálás Caesar kitüntetésekkel halmozta el. Caes. b. G. 3, 11 sk. 7, 87 sk. b. c. 1, 36. 56 sk. Nemsokára Caesar Gallia Cisalpina helytartójává tette. Vell. Pat. 2, 64. Ennek daczára B. azokkal tartott, kik Caesarban a köztársasági szabadság megsemmisítőjét látták és bosszúból ellene összeesküdtek. Plut. Brut. 12. Caesar megöletése után tartományába távozott, és midőn Antonius tőle azt követelte, hogy Gallia Cisalpinát Macedoniával felcserélje, B. ettől vonakodott és hadával Mutinába vonult, a hol őt Antonius egész télen át ostromolta mindaddig, mígnem Hirtius és Pansa consulok, valamint Octavianus a város alól el nem zavarták (43 apr.). Ezek után B. a ravasz Octavianusszal lépett egyességre. De midőn egyrészt Antonius újra hadsereget gyűjtött és egyúttal B. egynehány vezérét a maga részére csábította, másrészt pedig a csalfa Octavianus Romában Julius Caesar gyilkosainak megbüntetését sürgette, B. rokonához M. Jun. Brutushoz készült Macedoniába. Eközben azonban baj érte. Legiói közül 6 átpártolt Octavianushoz, őt magát pedig egyik barátja Camillus Aquileja közelében álnokul letartóztatta és Antonius által bérelt orgyilkosokkal megölette. Vell. Pat. 2, 64. 87. App. b. c. 3, 97 sk. Dio Cass. 46, 53. – 7. M. Jun. Brutus, seantor, ki a senatus megbízásából Kr. e. 88-ban Sullához indult Kis Ázsiába; a Marius-pártiak bukása után öngyilkos lett. – 8. M. Jun. Brutus, a 9. sz. alattinak atyja; Kr. e. 83-ban mint néptribunus azt indítványozta, hogy Capuában népes római gyarmatot alapítsanak, a mit Cicero (leg. agr. 2, 36, 98) hevesen kifogásolt. A polgárháború idején Mariusszal tartott, de nemsokára kénytelen volt Mutinát szabad elvonulás föltétele alatt Pompejusnak átengedni, ki őt később megölette. (Kr. e. 77). Plut. Pomp. 16. App. b. c. 2, 111. Cic. Att. 9, 14. Jogban való jártasságát Cicero (Brut. 62, 222) dicséri. Neje Servilia, utikai Cato mostoha testvére vala. Plut. Brut. 2. – 9. M. Jun. Brutus, az előbbinek fia, buzgó köztársasági és bölcsész (498. á., réem M. J. Brutus képével), születet Kr. e. 85-ben. Anyja, a 8. sz. alatt említett Servilia, szorgosan ügyelt fiának nevelésére, őt magát azonban azzal gyanusították, hogy Julius Caesarral szerelmi viszonyt folytat, kire egyébiránt mindvégig nagy befolyást gyakorolt. A későbbi nemzedék Brutust Caesar fiának híresztelte, a minek azonban valószinűleg nem volt alapja, a mennyiben Caesar csak 15 évvel volt idősebb Brutusnál. A fiatal Brutus Athenaeben tanulmányozta lángoló vágygyal a bölcsészetet, a miben mint sok másban, hírneves nagybátyjának ifj. Catónak példáját követte. Mint hírneves családnak sarja, mint Cato unokaöcscse, Cassius és Leipdus sógora és Pompejus rokona összeköttetései révén különben is fényes jövőre számíthatott. De még inkább feltünt szigorú, erkölcsös élete, ritka ügybuzgósága és a tudományokhoz való hajlama, szóval jelleme által, melyre nézve alaposan elütött az akkori léha ifjaktól, a Curióktól és Dolabelláktól. A politika mezejétől ő, a tudomány embere, jó ideig távol tartá magát. 59-ben emlegették e téren először nevét, a midőn abba a gyanúba keveredett, hogy a Pompejus ellen szőtt összeesküvésnek részese lett volna; a vádat azonban Julius Caesar parancsára csakhamar elejtették. 58-ban Brutus Cyprus szigetére kisérte Catót, a ki őt bízta meg azzal, hogy vigye Romába a királyi kincstárt. 53-ban apósa Appius Claudius proconsul oldalán Ciliciában időzött, majd beutazta a görög Keletet, a hol számos tudóssal, nevezetesen bölcsészszel kötött ismeretséget és irodalmilag is működött. De officis, de virtute és de patientia czímű munkái alkalmasint ott a Keleten készültek. Romába visszatérése után az optimaták zászlajához csatlakozott és Milo mellett foglalt állást; helyeselte Clodius megölését és apósát a hivatalos hatalommal való visszaélés miatt indított pörben védelmezte. Midőn a 49. év meghozta a polgárháborút, csak azért, hogy Caesar által veszélyeztetett szabadságot védelmezze, kötelességérzetből Pompejushoz és a senatus köztársasági pártjához csatlakozott (noha atyját Pompejus 77-ben megölette volt). A párt megbizásából Asiába távozott, honnan azonban csakhamar Görögországba sietett vissza, a hol a Dyrrhachium alatti táborban bosszankodva látta, mennyi személyes harag és dicsvágy vegyül a szabadság ügyébe. Mindamellett buzgón részt vett a Caesar ellen vívott küzdelmekben, szintúgy a Pharsalus mellett vívott csatában és csak a csata után közeledett (Cicero és Cassius példájára) Caesarhoz, a ki megelőzőleg meghagyta volt katonáinak, hogy Brutust (anyjára való tekintetből és mivel különben is nagyra tartotta) ne bántsák. A győző kedvezően intézte el Brutus szolgálatát felajánló folyamodványát és szeretetreméltóságával Brutust egészen elbűvölte. Plut. Brut. 5 sk. Lucan. 7, 586 sk. Mialatt a polgárháború tovább dühöngött és Brutus rokonai, köztük ifj. Cato, annak áldozataivá lettek, maga a Brutus Aegyptusba és Asiába kisérte Caesart, e közben pedig folytatta félben maradt tanulmányait. 46-ban hivatalt vállalt, a midőn Caesar Gallia Cisalpina helytartóságát ruházta reá, mely provinciában igazságos és önzetlen eljárásával a lehető legjobb hírnevet vívta ki. Ebben az időben Caesar hatása alatt állott ugyan, mindamellett nem habozott Catónak, Caesar elszánt ellenfelének emlékére dícsbeszédet írni (45) és első nejétől Claudiától elválva, Catónak leányát Porciát (Bibulus optimata özvegyét) hajlamból és tiszteletből nőül venni. Cic. Att. 13, 9, 2. Ebben az időben történt, hogy Cicero, daczára annak, hogy kora és viselt méltóságai, társadalmi állása, de főképen jelleme Brutus és közte válaszfalat emeltek, vele benső barátságot kötött, mely 10 évig tartott. Tiszteletének jeléül a nagy szónok több munkáját (orator, de finibus, de natura decrum, paradoxa stb.) Brutusnak ajánlotta és a Brutus de claris oratoriban cz. philosophiai munkájában Brutusszal a római szónoklat fejlődését mutatja be. Terjedelmes levelezésükből csak 25 levél maradt reánk, melyek már Caesar megöletése után iratták, mindamellett ezek Brutus életrajzának megirására és különösen jellemének megitélésére rendkivül fontosak. Midőn Julius Caesar mint a földkerekség ura, 45. septemberben Romába visszatért, Brutus abban a reményében alaposan csalódott, úgy a mint ezt Cicero megjósolta. Caesar kegyesen fogadta ugyan és a városi praeturát reá ruházta, de a főhatalom végleges megtartásában nem engedte magát megzavartatni tőle sem. Csakhogy ezzel magára zúdította a levert köztársaságiak, kijátszott democraták és az elégületlenek haragját, kik most mindnyájan a mocsoktalan hírű és önzetlen hazafiságáról közmondásos Brutus körül csoportosultak. Brutus sokáig habozott, hogy a Cassius által tervezett összeesküvés élére álljon, de neje Porcia és Cicero izgató szavai, saját múltja, családjának hagyományai és a közvélemény végre azt a meggyőződést keltették lelkében, hogy hazafiui kötelessége Caesart megölni. Ily előzmények után került a dolog Caesar meggyilkolására 44 martius 15-én. Későbbi írók (App. b. c. 2, 117. Dio Cass. 44, 19. Plut. Brut. 17. Suet. Caes. 82) azt beszélik, hogy a haldokló Caesar e szavakkal födte volna el arczát: «És te is, fiam, Brutus!» ehez a tudósításhoz azonban kétely fér. Brutus abban a reményben ringatta magát, hogy Caesar megöletése után a polgári szabadság magától fog új életre kelni. Ez okból nem engedte meg, hogy Caesar czimborái is megölessenek és még Antoniust is menekülni engedte. Mindenképen kerülni kivánta annak látszatát, mintha őt és híveit pártérdek avagy dicsvágy vezetné és ez okból nyugodtan várta be az események lefolyását. Tétlenségét és a tömeg közömbösségét azonban Caesar emberei a maguk javára fordítk. Antonius csakhamar visszatért és Brutust Romából távozásra birta. Brutus előbb Antiumba távozott, hol bizalmas barátjaival a teendőkről tanácskozott, majd várta, hogy a polgárok lerázzák Antoniust és helyreállítják a köztársaságot. Mikor azután megtudta, hogy Antonius háborúra készül ellene, kénytelenségből ő is katonák után nézett, bármennyire is iszonyodott különben a polgárháborútól. Athenaeből Macedoniába indult, mely telve volt Pompejus régi katonáival, elégületlenekkel és politikai menekülőkkel. Ezekből hatalmas hadsereget szervezhetett volna, de még most is habozott polgárvért ontani és csak akkor kezdte meg az ellenségeskedést, mikor M. Antonius testvére C. Antonius helytartó minőségében Macedonia földjére érkezett. A szerencse eleinte Brutusnak kedvezett; sikerült C. Antoniust Apolloniában elfognia (43 mart.). De a 43. nov. havában megalakult II. triumviratus erélyes hadi készületeivel szemben mind ő mind az Asiában vezénylő Cassius jóformán tétlenül vesztegeltek. Utóbb felkereste ugyan Cassiust, hogy vele a közös hadi tervet megbeszélje, de míg ők ketten tanácskoztak, a triumvirek cselekedtek. Hadaik akadálytalanul átkeltek Epirausba, honnan Macedoniába és Thraciába nyomultak elő. Csak most érkeztek meg hadastul Sardesből Brutus és Cassius, és Philippi mellett tábort ütöttek; hadseregük mintegy 80,000 gyalogosból és 12,000 lovasból állott. A döntő napon Brutus a bal szárnyon legyőzte ugyan a vele szembeszálló Octavianust, de Cassius a jobb szárnyon Antoniustól vereséget szenvedett és futásközben saját emberei által megölette magát. Brutus mind a mellett egybegyűjtötte a Cassius-pártiakat és saját győztes hadával erősített táborába vonult vissza. De midőn Cicero megöletésének hirét vette, mély keserűséggel telt el lelke. Kétségbe esett Romának gyáva és szolgalelkű polgárai fölött, a kik elveszni engedték védelmezőit és még a bölcsészetben sem lelt többé vigaszt. Sötét álomképek zavarták nyugalmát és már nem bizott a jó ügy diadalában. Midőn 20 nappal később újból csatára került a dolog, hadseregének nagyobb része csakhamar megfutott. Ő maga és hű emberei egy közeli dombra menekültek, melyen az éjszakát töltötték, és itt dőlt a jövő felől kétségbe eső Brutus saját kardjába (42. nov.). Antonius Serviliához küldte el hamvait, mire az szintén öngyilkos lett. Dio Cass. 47, 35 skk. Plut. Brut. 38 skk. Vell. Pat. 2, 69 skk. App. b. c. 4, 110 skk. A köztársasági párt utolsó nagy emberét vesztette el benne és emlékét, mint a polgári erények mintaképét, sokáig gyászolta. Lucanus úgyszólván az istenek közé helyezte és még a császárság hivatalos irói is (Dio, Vellejus) meghajoltak emléke előtt. Sajnos, hogy az elméleti tudományok embere akarata ellenére is a politikai küzdelmek terére sodortatott és ilyformán tulajdonképi hivatásától eltereltetett. Brutus (említett) bölcsészeti munkáinak csak a czíme maradt reánk. Beszédei is elvesztek. Ciceróval folytatott levelezéséből csak az említett 25 levél maradt fenn; M. Antoniushoz intézett két levelét megőrizte Cicero (fam. 11, 2. 3). A Brutus neve alatt reánk maradt görög levelek nem egyebek rhetorok koholmányainál. – Mommsen, A rómaiak története, magy. ford. 5. köt. Drumann, Geschichte Rolmst 3. és 4. rész. Peter K., Gesch. Roms. 2. köt. Ihne, Römische Geschichte 7. köt. Mommsen, Der letzte Kampf der Republik (Hermes 13. köt.). Wichmann, De Plutarchi in vitis Bruti et Antonii fontibus, Bonn, 1874. Schmidt O. E., Die letzten Kämpfe der röm. Republik, a Neue Jahrbücher für Philologie u. Pädagogik 13. pótkötetében. 663 l. Schmidt, M. J. Brutus (Verhandlungen des Görhtzer Vereis von Philologen, 1889), Byrum E., Das Leben des M. J. Brutus bis auf Caesars Ermordung, Halle, 1897. Boissier Gaston, Cicero és barátai, ford. Csiky Kálmán. 1876. (küln. a Brutus cz. fejezet, 339 skk. ll.). Meyer P., Untersuchungen über die Frage der Echtheit des Briefwechsels zwischen Cicero u. Brutus, Zürich, 1881. Petrovics, Ifj. Cato életrajza, a budapesti V. ker. főgymn. 1879. évi programmjában. V. ö. a Cicero- és a Caesar-irodalmat. – Nem lehetetlen, hogy a Cicerónál (Phil. 10, 25 skk. Att. 2, 24, 2) említett Q. Caepio Brutus voltaképen ezzel a Brutusszal azonos. b. Silani. – 1. M. Jun. Sil., Scipio alatt Kr. e. 211-ben Hispaniában harczolt, a hol 206-ban Magót és Hannót legyőzte. Utóbb (196) a bojusok elleni háborúban halálát lelte. Liv. 28, 1 skk. 33, 36. – 2. D. Jun. Sil. Manlianus, Macedoniában elkövetett sikkasztásai miatt saját atyja itélte fogságra, mire a gonosz fiú magát felakasztotta. Cic. fin. 1, 7, 24. – 3. M. Jun. Sil., consul Kr. e. 109-ben, kinek hadát a cimberek Galliában tönkre verték. Flor. 3, 3, 4. – 4. D. Jun. Sil., M. Brutus (Cic. Brut. 68, 240) mostoha atyja, consul 62-ben Kr. e.; Catilinának és társainak halálára szavazott. Sall. Cat. 50. Cic. Cat. 4, 4, 7. A 62. évben consultársával Licinius Murenával egyetértve keresztülvitte a lex Junia Liciniát. Cicero jeles szónoknak mondja. – 5. Az előbbinek fia, M. Jun. Sil., Lepidus sógora, a kit Julius Caesar mint legatust Galliába küldött. Caes. b. g. 6, 1. Caesar halála után előbb Antoniushoz, majd Sext. Pompejushoz szegődött. 25-ben Kr. e. Augustus consullá választatta. Cic. fam. 10, 34. Dio Cass. 46, 51. 53, 25. – 6. M. Jun. Sil., Kr. u. 19-ben consul, Caligula alatt Africa helytartója. A császár, ki nőül birta J. leányát, utóbb megölette. Tac. hist. 4, 48. Agr. 4. Suet. Cal. 23. Dicsérték szónoki tehetségét. Tac. ann. 3, 24. – 7. L. Jun. Sil., tiszta jellemű férfiú, kit a féltékeny Nero ok nélkül száműzött és utóbb (Kr. u. 65.) megöletett. Tac. ann. 16, 7 skk. – c. Más Juniusok. – 1. M. Jun. Pera, a cannaei vereség után dictatorrá választották. Liv. 22, 57 sk. 23, 14. – 2. L. Jun. Pullus, tengerész, kinek hajóhadát az 1. pún háborúban a szélvész tönkre tette, miért is öngyilkossá lett. Pol. 1, 52 skk. – 3. Jun. Pennus, Kr. e. 126-ban néptribunus és C. Gracchus ellenfele. Cic. off. 3, 11, 47. – 4. Jun. Blaesus, Tiberius császár bizalmi emberének Sejanusnak nagybátyja; Pannonia helytartója, mely állásban a lázongó legiókat lecsöndesítette. Később Africában harczolt nagy sikerrel. Tiberius jutalomképen az Imperator czímmel kedveskedett neki. Tac. ann. 1, 16 skk. 3, 35. 58. 74. Sejanus bukása után ő is háttérbe szorult és 36-ban kényszerűségből öngyilkosságot követett el. Tac. ann. 6, 40. – 5. Jun. Blaesus, az előbbinek fia; atyja alatt Pannoniában és utóbb Africában szolgált. Tac. ann. 1, 19. 3, 74. Vitellius 69-ben megölette. Tac. hist. 3, 38. – 6. C. Junius, praetor, kit a Cluentius-féle pörben igazságtalan itéletéért elitéltek. Cic. Verr. 1, 61, 157. Cluent. 20. 27. 29. 33. – 7. L. Jun. Arulenus Rusticus, előkelő származású polgár, Kr. u. 66-ban néptribunus, 69-ben praetor; mivel Thrasea Paetust és Priscus Helvidiust köztársasági érzelmeikért szóval és irásban magasztalni merte, Domitianus 93-ban megölette. Suet. Dom. 10. Tac. Agr. 2. ann. 16, 26. hist. 3, 80. Dio Cass. 67, 13. Híve volt a stoicismusnak és a történelem mezején is buvárkodott. – 8. M. Jun. Graechanus, C. Gracchus barátja és régiségtudós; de potestatibus cz., 7 könyvből álló művét barátjának Pomponiusnak (T. Pomp. Atticus atyjának) ajánlotta. Cic. legg. 3, 20, 49. Plin. 33, 2, 35. v. ö. Mercklinnek 1840. és 1841. megjelent két értekezését.