Juvenalis

Decimus Junius, életéről saját műveiben nem találunk annyi megbízható adatot, mint Horatiuséiban Horatiusról; de szerencsére épen szülőfölde Aquinum közelében egy Ceres Helviának szentelt feliratos követ találtak, melyből kitetszik, hogy az első dalmata cohors tribunusa, duumvir quinquennalis és az isteni Vespasianus flamenje volt. Minthogy a dalmata cohorsok más felirati emlékek szerint 105-ben és 124-ben Britanniában állomásoztak, kitünik, hogy Juvenalis magas katonai rangot ért el és sok földet bejárt és megismert. A duumvir quinquennalis a censor tiszttel egybekötött consul-féle hivatal («polgármester») volt, tehát előkelő társadalmi állást foglalt el. A ránk maradt vitae szerint J. élete deléig declamált és csak később fogott költői munkássághoz. Maga egyik satirájában (11, 203) «ránczos bőrét» emlegeti, mi megerősíti a vitae adatait; másfelől Martialisnak Domitianus uralkodásának vége felé J.-hoz intézett epigrammjai (7, 24. 7, 95. 12, 18) bizonyítják, hogy kekor J. declamált. Hogy hosszú ideig forgolódott az akkori rhetorikai iskolák eme gyakorlataiban, azt költészetének rhetorikai berendezése, néhol túlvitt színezése, pompázó kitérései és sententiosus fordulatai bizonyítják. Életének második részében telepedett le Romában és itt írta meg Trajanus és Hadrianus császárok alatt satiráit, melyeken megérzik a sok ideig visszafojtott harag és szenvedély. (1, 30); facit indignatio versus (1, 89). Hogy Hadrianus alatt még működött, bizonyítja «consule Junco» említése (15, 27), mely időpont Kr. u. 127-re esett. Hogy satiráival maga ellen ingerelhette a felsőbb köröket, gyanítjuk abból, hogy aránylag idős korában küldik katonai megbizás ürügye alatt (15, 45) vagy Britanniába vagy még több valószínűséggel Aegyptusba. De a száműzetést bebizonyítani nem lehet. Egybevetve első satirájával az utolsó satirákat, irodalmi munkásságát a 99/100–127/128. évekre tehetjük. Születése az 55-ik évre esnék, Claudius Nero és L. Antistius consulsága idejére. Friedländer kísérlete születését Kr. u. 67-ig fölvinni, nem mondható sikerültnek. – Ránk maradt 16 satirája, mely öt könyvet alkotott. Csak Domitianus uralkodása után irta mindannyiját. Két vélelem támad: az egyik szerint a J. satirái kétszer lőnek átdolgozva, mit állítólagos pótlásokból igyekezett bebizonyítani Teuffel, a másik vélelem felosztja J. satiráit valódi és nem valódi Juvenalis-féle satirákra. Ezt Ribbeck teszi a maga kiadásában. Szerinte Juvenalistól csak az első kilencz és a tizenegyedik származik, a 10. és 12–16. egy declamator műve. Ribbecket bizonyára az «ő Juvenalisa» iránti rajongó szeretet vitte rá, hogy a gyengébb, mesterkéltebb satirákat J.-tól elvitatta, holott ezeknek színe lehet szürkébb, hangján bizonyos szónokias erőltetettség érezhető; de ezt az aggkor hatásának és főként annak lehet tulajdonítani, hogy a szelidebb viszonyok enyhíték J. közvelen fölháborodását. Ki a 15. satirában az aegyptusi cultus és vakbuzgóság őrültségének rajzát olvassa, az még a közvetlenséget sem tagadhatja el. E satira a babonás és az aegyptusi mytikus secták iránt elnéző Hadrianus korában nagy hatást kelthetett. Juvenalis satiráinak csak berendezésén, eszmekötésén érzik az egykori rhetor és declamáló; de az élet közvetlen szemlélete és a legelevenebb képek egész sorozatában kitünik. Az elfajult erkölcsök, a fékevesztett kicsapongás és tobzódás a kapzsiságban és tékozlásban, az óriás arányt öltött világváros utczája, köztere, szinháza, fürdője, az előkelő, a hirtelen meggazdagodott sehonnaiak, a legaljasabb körökig lesülyedő előkelő nők szenvedése, a hamis színt játszó képmutatás minden alakja oly erőteljes, oly megszólalásig hű vagyis inkább rhetorikai nagyítással, rikitóvá tett színben tünnek elénk, hogy úgy teknithetjük J. satiráit, mint Roma erkölcsi satnyulásának igaz képét. De a mi a fenség körébe ragad: érzik az erkölcsi fölháborodás, a régi nagyság emléke, a tiszta vallásos meghatottság és a stoikus moral örökszép maximáinak velős rövidséggel kifejezett arany igazság elfeledhetetlenül nyomódik az olvasónak a bűn eleven képei által fölizgatott lelkébe. Igazán el lehet J. satiráiról mondani: pagina hominem sapit. Ki a 4. satirában a megalázott senatus fékevesztett adulatióját, a 6. satirában a női romlottság bámulatosan leleményes formáit, az 5-ikben a cliens szenvedéseit, a régi patronatus elaljasodását. a 7-ikben a szellemi élet képviselőinek nyomorult helyzetét, az irodalmi izlés hanyatlását a 14-ikben a gyermekeknek a szülők rosz példaadása miatt bekövetkező elromlását olvasta: a közbe szőtt erkölcsi maximák éles világításánál megdöbbenve látja Roma erkölcsi sülyedését, képzelheti, hogy J. satirái az erkölcsi nevelés szempontjából alkalmas anyagot nyújtottak. Scholionok keletkeztek, melyek két családra oszthatók. Az egyik az ú. n. scholia Pithoeana, mely egy 4-ik századbeli commentarius kivonata és a Montepessulanus (125) és Sangellensis (870) codexben és az aarani töredékekben maradt ránk; a második a középkorból ered és a Laurentiaus (LII, 4) és Bernensis (223) codexekben található. – Kiadták: Heninius (1685 és 1695), Ruperti (2. kiadás 1819), Weber (1825), Heinrich (1839), korszakos O. Jahn kiadása (Berlin, 1851, a scholionokkal együtt, második kiadása Persiusszal és Sulpiciával 1886), Weidner (12-ik kiadás 1889, Ribbeck (1859). Fordították németre Siebold, Herzberg, angolra Mac Evans. Magyarra fordították Kis János (1833), Barna Ignácz (1876). Ugyancsak Barna akadémiai székfoglalójában (A rómaiak satirája) egy pár lapon kitünően jellemzi. J. legjobb jellemzései közé tartozik Nisard, Études sur les počtes latins de la décadence, Paris, 1834, (1, 241 skk. 2, 101–174 ll.). Boissier, J. et son temps (Rev. d. d. Mondes 1870, jun. f. 141–174). Juvenalis helyes értelmezésére nagy szolgálatot tett Madvig (opusc. acad., Kjobenhavn, 1887, 1, 29–63 és 2, 167–205.