Kir

a halálnak mint elháríthatatlan emberi sorsnak, sőt a halál különböző nemeinek megszemélyesítése, ellentétben a Thanatusszal, a ki halált jelent általában. Abból, hogy a halálnak különböző nemeit megszemélyesítették, lassankint a K.-eknek többsége keletkezett, a fekete Khr-ek, a kik az embert mindenfelől környékezik, utána leselkednek, vesztére törnek, s ezt a felfogást már Homerusnál megtaláljuk, daczára annak, hogy nála K. tulajdoképen még csak fogalom és mint ilyen = ’Moira. De már ott is cselekvő személy, sőt több személy, mert hiszen minden hadviselő félnek, sőt jóformán minden egyénnek van egy-egy külön K.-je. Ezek a K.-ek aztán Erisszel együtt dühöngenek az ütközetben, ruhájuk nedves a harczoló férfiak kiontott vérétől; hol olyan embert ragadnak meg, a ki már sebet kapott, hol olyan után nyulnak, a ki még sértetlen, hol viszont olyat, a ki már elesett, lábainál fogvást vonszolnak végig a harczmezőn. Akár csak az élő emberek, úgy portyáznak a csatasíkon és viadalra kelnek egymással egy-egy hulláért. Hom. Il. 18, 535 sk. Ugyanilyen sötét színekkel festi őket Hesiodus (scut. 249 skk.), a ki sok tekintetben még a fentebbi leíráson is túltesz, egyúttal azonban K.-t beilleszti az isteneknek nemzedékrendjébe. E tekintetben aztán a Hesiodus-féle hagyományban van egy régebbi és egy ujabb felfogás. Amabban (theog. 211 skk.) a K. leánya az éjszakának, testvérei Morus, Thanatus, Hypnus és az álmok. Az ujabb felfogás szerint a büntető (nhleopoinoi) K.-ek összetartoznak a Moerákkal és erősen hasonlítanak az Erinysekhez. A K.-ek nek ezen mellékes szerepe (büntetők és bosszúállók) igazában csak a tragikus költőknél lép előtérbe (pl. Aesch. sept. 1055), a mint hogy a K.-ek Atticában mindinkább a hazajáró lelkek fogalmához közelednek. Az Anthesteriák ünnepén áldozattal engesztelik, egyúttal azonban távol is tartják őket (az előírt ritualis ima így szólt: «Juraze, KhreV, ouc et’ ’AnJesthria». Még tovább ment a hellenismus kora, a melyben a K. gonosz manó, félig asszony, a kit az igazi hős (pld. Coroebus) le is győzhet, sőt meg is ölhet. A keresztény kor epikájában (különösen Quintus Smyrnaeusnál) a K.-ek istenasszonyai a sorsnak, a kik az emberi sorsot hol kedvezően hol kedvezőtlenül intézik. Kétségtelen, hogy a K. fogalmának átalakulására és módosulására nagy hatással volt a művészeteknek kölcsönös szerepe s az irodalomnak suggestiv volta, de azért az alapvonás (sors, végzet, halál, hazajáró lélek) mindvégig megmaradt. Élénken kifejezve látjuk ezt a képzőművészetben, kivált a vázaképeken. A Cypselus ládának förtelmes lénye (vadállati fogak és körmök) lassankint szárnyas alakká lesz, melyet hol ruhásan hol ruhátlanul hol fegyveresen hol fegyvertelenül ábrázolnak. Lecythusokon könnyen röpkedő pilleszárnyas alakocskák, melyek kétségtelen hasonlatosságot mutatnak a Psyche-képekkel (az 502. á., mely harczosok Khr-einek mérlegelését mutatja, egy Capuából származó lecythus képe). Jellemző a K.-nek az emberi lélekhez viszonyuló szerepére a vázatöredék, melyet a Journal of Hellenic Studies közölt (12, 390). A K. egy szárnyas kis nőalak, egy elesett harczos felett röpkedve, tenyerét a harczos szája fölé tartja és úgy fogja fel elszálló lelkét, a mely utolsó lehelletével elillanófélben van. L. Nägelsbach, Hom. Theologie, Autenrieth kiadása, 83. 197. Heffler, Religion der Griechen, 359. Welcker, Griechische Götterlehre , 768 skk. 3, 100. E. H. Meyer, Indogermanische Mythen, 2. Achilleis (1887) 228. 232. 275 skk. 299. Laistner, Das Räthsel der Sphynx (1889) 2. 53. 430 skk. Rohde, Psyche (1890) 218 skk.