Ambitus

hivatal után járás; jelentette Rómában a közhivatalokra pályázó egyéneknek azt a régi szokását, mely szerint a választások alkalmával a forumon vagy a Marsmezőn a választó polgárokat sorra járták (ambire = circumire, Varr. 1. l. 5, 28), hogy szavazatukat megnyerjék. A szegénység és egyszerű erkölcsök korában ebből baj nem származott; de a pénzvágy és erkölcsi hanyatlás növekedésével – főleg, mivel a magasabb hivatalok nagy hatalomhoz és jövedelemhez juttatták a jelölteket – mind több-több visszaélésre adott alkalmat. Ez időtől fogva ambitusnak nevezték a hivatalvadászatnak törvénynyel tiltott módját: a vesztegetést is, melyet a candidatusok kortesvezéreik, az u. n. divisores, interpretes és sequestri közvetítésével a legnagyobb szemérmetlenséggel űzték (l. Sodalitiumot is). A hivatal után járás megengedett módjait legjobban ösmerjük Q. Cicerónak commentariolum petitionis cz. iratából, melyben a jó barátok megnyeréséről (c. 5–10) és a popularis voluntas megszerzéséről (c. 11–13) szól, a tiltott módokat pedig Cicero, Plutarchus és mások műveiből számtalanszor olvashatjuk. E visszaélések ellen hozott első törvényeket Livius említi (4, 25: 432 Kr. e. hozott törvény tollendae ambitionis causa; 7, 15 lex Poetelia 358 Kr. e.), de ezek csak jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak. Fontosabb volt már a C. Maenius dictator által 314 Kr. e. kiadott edictum a szavazatszerzés czéljából alakult szövetkezetek ellen (Liv. 9, 26: coitiones honorum adipiscendorum causa) a vesztegetés ellen pedig 181 Kr. e. hozatott először törvény, a lex Cornelia Baebia (Liv. 40, 19), majd 159 Kr. e. a lex Cornelia Fulvia (Liv. ep. 47), mely a bűnösöket száműzetéssel fenyegette. Ez idő tájt állíttatott fel az állandó törvényszék (quaestio perpetua) is az a. üldözésére. Majd C. Marius néptribunus indítványára hozatott 119-ben Kr. e. a lex Maria, minek következtében a pontes-t (melyeken a szavazók átmentek) keskenyebbre csinálták, hogy a szavazás alkalmával a vesztegetési kisérleteket megakadályozzák (Cic. legg. 4, 17; Plut. Mar. 4); de azért a vesztegetések mindegyre szaporodtak. Eredménytelenül maradt a lex Fabia is, mely a candidatusok kiséretét korlátozta (de numero sectatorum, Cic. Mur. 34. Rabir 3). Hatásosabb gyógyszert akart nyújtani 67. Kr. e. a lex Acilia Calpurnia, mely a bünösöket a senatusból való kizárás mellett pénzbírsággal sújtotta s megfosztotta azon jogtól, hogy később államhivatalra pályázhassanak. Ezután még több erős senatusi határozat jött létre az a. ellen: egyet Cicero hozatott cosul korában, ez volt a lex Tullia 63 Kr. e. (Cic. Mur. 23), mely 10 évi száműzetést szabott a korteskedésben elmarasztalt candidatusokra; a lex Aufidia 61 Kr. e., mely kemény pénzbírságot rendelt ellenök, nem emelkedett törvényerőre, a lex Licinia 55 Kr. e. csak sodaliciumok ellen irányúlt, végre a lex Pompeja 52 Kr. e. még szigorúbb intézkedéseket léptetett életbe (Cic.Brut. 95) és a száműzetést élethosszig kiterjesztette. De a társadalom rákfenéje kiirthatatlan volt; a törvényhozók maguk sem tartották meg határozataikat, ut vel caelum ruere, modo magistrratum adipiscantur, exoptent (Varro Non.-nál). A császárság korában némileg változott a helyzet, a mennyiben nem nyílt annyi alkalom a korteskedésre; ezért Octavianus szelidebb intézkedéseket tett ellene (lex Julia 18 Kr. e. és 10 évvel később kiegészítve; Dio Cass. 54, 16), elrendelte , hogy minden hivatalra pályázó bizonyos pénzösszeget tegyen le biztosítékúl, hogy a vesztegetéstől óvakodni fog (Dio Cass. 55, 5) s csak a súlyosabb esetekben fenyegetődzött száműzetéssel. Midőn pedig Tiberius uralkodásának első évében a néptől elvette a választójogot és a senatusra ruházta (Tac. ann. 1, 15), a régi értelemben vett a. megszünt ugyan, de most a hivatalkeresők a curián alkalmazták ugyanazokat az eszközöket, a melyekkel előbb a népgyűlést igyekeztek megnyerni, úgy hogy Trajanus ujra kénytelen volt ellenök törvényes intézkedéshez folyamodni. Plin. ep. 6, 19. Végül mikor a senatus tekintélye is mindinkább aláhanyatlott s a császárok kegyenczei gyakoroltak befolyást a közügyekre, ezeket vesztegették meg s az ambitus egész hivatalvásárlássá változott. – Irodalom: Rein: Kriminalrecht d. Röm. 701–733, Rinkes: Disp. de crimine ambitus et de sodalic. ap. Rom. Lugd. Bat. 1854; Telting: Disp. inaug. de crim. ambitus et de sodalic. ap. Rom. Groning. 1854; Geib: Lehrb. d. D. Stafr. I. 42 sk.