Lactantius

L. Caelius Firmianus, Arnobius tanítványa, mint a rhetorika tanítója Nicomediába hivatott, a Diocletianus-féle keresztényüldözés elűzte őt onnan, de később visszatért; magas korban küldte őt Constantinus mint fia Crispinus nevelőjét Galliába. Nem mély, dogmatikai speculatiók iránt érdeklődő gondolkozó, de jóizlésű, Cicero szellemén és stilusán képzett, népies philosophikus iró. A kereszténységben találta meg a legfőbb bölcseséget és a szilárd normákon, isten s az emberek iránti szereteten alapuló s az örök üdvösségben biztos czéllal biró erkölcstant. Ezen szempontból irta következő műveit: de opificio dei, a gondviselés kimutatására az ember testi-lelki szervezetében; divinarum institutionum adversus gentes ll. VII, a keresztény világnézet rendszerének első kisérlete latin nyelven (ezen munkának rövid átdolgozása az epitome); de ira dei, isten érzéketlensége ellen. Mint töredék maradt fenn, de motibus animi. Többek között elveszett 8 kötetnyi levelezése. Kétség fér hozzá, hogy tőle való-e de mortibus persecutorum, mely szenvedélyes hevességgel kisérli meg kimutatni, hogy a keresztényüldözések szomorú éve isten bosszúja, s de ave phoenice (170 distichon), melyet Claudianus utánzott. – Irodalom: Opera ed. Fritzsche, Lipsiae, 1842. Brandt és Laubmann, Vindobonae, 1890–93. (Corp. script. eccl. lat. 19. 27). Brandt, Ueber das Lebendes L., Wien, 1890. U. a., ueber die Entstehungsverhältnisse der Prosaschriften des L. und des Buches de mortibus persecutorum, Wien, 1891. U. a., Ueber das Fragment des L. de motibus animi, Wien, 1891. Heinig, die Ethik des L., Leipzig, 1887. Marbach, Die Psychologiedes L., Halle, 1889. Kotzé, de Lactantio, Trajecti ad Rh., 1891. Frotscher, Des Apologeten L. Verhältnis zur griechischen Philosophie, Leipzig, 1895.