Laocoon

Laocown, Apollo papja Trojában, Antenor vagy Acoetes fia. Arctinus ’Illou persiV, cz. eposa szerint L.-t a görögöknek Troja alól való elvonulása örömére lakomázó trójaiak szemeláttára két kigyó megöli fiaival együtt, mivel Apollót megsértette. Sophocles L.-ja (az ily czímű dráma elveszett) Anchisesnek testvére, s mivel mint Apollo papja az isten akarata ellenére nősült, a Neptunusnak való áldozás közben ölik meg a kigyók a tengerparton. Legismertebb a Vergiliusnál (A. 2, 40–53, 201–233) olvasható monda: L., Apollo papja, a görögök falovának oldalába vágja dárdáját. A mikor aztán a tengerparton Neptunusnak áldoz, Tenedus felől két óriási kigyó tünik fel, a partra csúszva őt és két fiát megfojtják; erre tovább mennek és az Acropolisban Minerva szobra mögé feküsznek. Ez a csoda a Sinon elbeszélésének hitelt szerez s a Palladium helyett adott falovat beviszik a városba. L. és két fia haláltusáját ábrázolja a L.- csoport név alatt ismert ókori szoborcsoportozat (504. á.), mely Romában az Esquilinuson 1506-ban került napfényre, s a mely ma a vatikáni Belvedereben áll. Agesander, Polydorus és Athanodorus rhodusi művészek készítették (Plin. 36, 4, 11); készítésének ideje pontosan meg nem határozható, de elég valószínű, hogy a rhodusi szobrásziskola fénykorából (Kr. e. 250–200) származik; némelyek azonban egy Kr. e. 3-ik százbeli eredeti után a Kr. e. első százban készült másolatnak tekintik. A rhodusi iskola művészetéhez anatomiai pontosságra törekedett, s a L.-csoport e szempontból csaknem kifogástalan (megjegyzendő, hogy a L. jobb partja későbbi pótlás, eredetileg feje felé van lehajlítva – mint ábránk is mutatja – ezenkívül mindegyik fiú jobb keze a kigyókból is több darab le volt törve s később egészítették ki). A mult század vége felé általában a legremekebb ókori szobrok közé számították e csoportozatot; azóta ismeretessé vált műremekek e véleményt megváltoztatták. A három egymás mellé helyezett alakot csak a kigyók teste kapcsolja egybe, mesterkélten, s így hatása inkább színpadias mint megrázóan tragikus. Az arczok kifejezésében is több és korlátlanabb indulat van kifejezve, mint a classikus görög szobrászat fenmaradt emlékei szerint a művészet fénykorában megengedhető lett volna. A L.-csoportra vonatkozó irodalom legnevezetesebb műve Lessing híres Laocoonja; a csoport keletkezéséről szóló Kékulé, Zur Deutung und Zeitbestimmung des Laokoon (1883). Kékulé datálását megczáfolja Brunn, Jbuch d. preuss. Kunstsammlgen 5, (1884) 263 skk. és Trendelenburg, Die L.-Gruppe d. Gigantenfries d. pergam. Altars, Berlin, 1884. Vergilius leírása nem alapszik a L.-csoporton: Serta Harteliana, Wien, 1896, 44 skk.