Leda

Lhda, Thestius leánya, Tyndareus lacedaemoni király felesége. Tyndareustól három leánya volt: Timandra, Clytaemnestra és Philonoë. Később aztán Zeus is szerelemre gyuladt iránta és leszállva égi trónjáról vele nemzette Polydeucest (Polluxot) és Helenát. De ugyanakkor, mikor ezek a napvilágot megpillantották, L. még Tyndareust is megajándékozta két gyermekkel, nevezetesen neki szülte Castort és Clytaemnestrát. Így a gyermekek nemzedékrendje különböző időkben és különböző költőknél is különféle. Homerusnál Polydeuces és Castor Tyndareus fia (Od. 1, 184), Helena pedig Zeusnak leánya (Il. 3, 426. Od. 11, 298); későbbi mythusokban megfordítva a Dioscurusok Zeus fiai (Eur. Hel. 254. 1680), holott Helena atyjául Tyndareus szerepel. Hdt. 2, 112. Későbbi mondák azt hirdették L.-ról, hogy Zeus hattyú alakjában látogatta meg és úgy egyesült vele buzgó szerelemben. Ennek a szerelmi frigynek eredménye két tojás lett, melyeknek egyikéből Helena jött napvilágra, a másikból Castor és Polydeuces. Ez a tojásmythus legelőször Euripidesnél fordul elő (Hle. 17–21. 214. 257. 1144. Orest. 1387. A. Iph. 794). Alighanem abból keletkezett ez a felfogás, hogy a költők L. alakját összevegyítették a Nemesiséval. Sappho (fragm. 56 Bergk) egy tojásról dalolt, mely Nemesistől származik, s a melyet L. talált meg. Lassankint a tojás csillagászati mellékértelmet és vonatkozást kapott. Crotoni Neocles azt tartotta, hogy a tojás, melyből Helena napvilágra lépett, a holdból esett le. Athen. 2, 57 skk. Eustath. 1686, 42. A modern magyarázók L. nevét rendesen Letóval hozzák kapcsolatba és úgy fogják fel mint a megszemélyesített éjszakát, a fényistenek anyját. De míg így a L.-ra vonatkozó mythusokban sok a keveredés meg a combinato, addig a képzőművészet következetes felfogással és határozott irányban értékesíti L.-t mint motivumot. Az ábrázolások két csoportba sorolhatók. Az első csoport mesterei mind azt a mozzanatot ragadták meg, mely Euripidesnél (i. h.) fordul elő, a hol az van megirva, hogy Zeus nem tudván L. szerelmét másképen megnyerni, cselhez folyamodik, s hattyú alakjában közelíti meg. Az idetartozó szoborművek jellemzetes tulajdonsága, hogy a hattyút természetes nagyságban tüntetik fel (az 507. á., a magyar nemzeti múzeum Leda-reliefét mutatja), holott a L. ábrázolások második (érzékibb) csoportja csaknem olyan nagynak mutatja a madarat, a mekora L. alakja (508. á., a madridi márványrelief). A második csoport L.-ja különben is határozottan Aphroditéra emlékeztet. Ilyen felfogásban L. tulajdonképen nem más, mint egy közönséges szép asszony, a ki egy nagy hattyú madárral incselkedik és játszadozik. Igy találjuk L.-t nagy változatosságban metszett köveken, domborműveken, sőt sarcophagusokon is. A Roschernél felsorolt szakirodalomból kiemelendők: Preller, Griechische Mythol. 2, 91, 5. Welcker, Griechische Götterlehre, 1, 608, 5. L. még Récsey, Pannonia ókori mythologiai emlékeinek vázlata, 3: tábla.