Linus

LinoV (megszemélyesítése a sémi ai lanu [lenu] = «jaj nekünk» felkiáltásnak), egy szép ifjú, a ki korán mult ki, s a ki ebben is meg a mély részvétben is, a melylyel gyászolták, élénken emlékezet Adonisra. Egyes vonások a rája vonatkozó mythusban viszont összevágnak a boeotiai Narcissus, a lacedaemoni Hyacinthus s a bithyniai Hylas mondáinak részleteivel. Maga a L.-monda, mely úgy Homerusnál (Il. 18, 570) mint a tragoediaíróknál is eléfordul (Aesch. Agam. 115. 131. 148. Soph. Aias 627. Eur. Phoen. 1535), legrégibb alakjában argosi földön lép elénk. Argos őshagyománya szerint szülei Apollo és Psamathe, a ki viszont leánya Crotopus argosi királynak. Schol. Hom. Il. 18, 569. Callimachus 315 fragm. Anyja attól való féltében, hogy ballépéseért kénytelen lesz atyjának szigorát eltürni, kiteszi a gyermeket, a kit aztán a király pásztorainak kutyái összetépnek. Később a király mégis megtudja a dolgot, mire leányát halálra itéli, Apollo viszont megtorlásul egy Poene nevű szörnyeteget küld az országra, mely az anyáktól elragadja gyermekeiket. Hogy ez a csapás a városról elmúljék, az argosiak tanácsot kértek a jóslóhelytől, a mely azt ajánlotta nekik, hogy engeszteljék meg L.-nak és Psamathénak szellemét. Ez meg is történt, az argosiak évről-évre a nagy kánikula idején (arneioV havában) megtartották az úgynevezett bárányünnepet (arnhiV), vagy a kutyaveszedelmet (cunojontiV), mely alkalommal bárányokat áldoztak és kutyákat vertek agyon, a szüzek és férjes asszonyok pedig ünnepélyes körmenetben siratták meg L.-t, a hőségtől tikkadt természet jelképes alakját. Argosból kiindulva ez a monda bejárja Középgörögországot, első sorban Thebaet, a hol nevezetes változást szenved. Ott ugyanis L. nemcsak nem fia Apollónak (szülei Amphimarus és Urania), hanem halált szenved az isten kezétől, mert olyan nagy művész, hogy dölyfében határt nem ismerve magával Apollóval is versengeni kezd. Ez a thebai L. már félig-meddig történeti személy, kinek sirját a Helicon közelében mutatták. Szoborképe előtt egy barlangban áldozatokat ajánlottak fel, sőt azt beszélték, hogy macedoniai Fülöp az ő hamvait magával vitte, de egy intő álomnak hatása alatt ismét visszaadta. A dalnoktól és költőtől, a hogyan L.-et Thebában képzelték, már csak egy lépés kellett a tudóshoz és bölcshöz, a ki Orpheusnak őse és az istenek és félistenek tanítója. Így Heraclest a zenében oktatja, de midőn egyszer csökönyös tanítványát valamiért megfenyíti, emez dühbe jön és a mestert a citharával agyonüti. Apollod. 2, 4, 9. Paus. 1, 43, 7. 9, 29, 6. Utoljára (az alexandriai korban) L. már az emberek tanítója és valóságos tudós. Ő honosítja meg a phoeniciai betűket görög földön, sőt akadnak, a kik irodalmi műveit is felsorolják (Dionysus első tettei, a holdnak és napnak járásáról, stb.). Ezen apocryphus munkáknál, melyekben már az ókor is méltán kételkedett (Paus. 8, 18, 1), jobban megőrizte emlékét a L.-dal és a képzőművészeti ábrázolások. Amaz egy mélabús jellegű ének, melyet azonban kedélyes összejövetelek alkalmával (pld. szüretkor) is énekeltek; maga az ai Ainon felkiáltás különben bárhová alkalmas volt akár bekezdésnek akár refrainnek. A képzőművészet ábrázolásai (jórészt vázák) legnagyobbrészt L.-nak Heraclesszel való viszonyát tárgyalják és csak ritkábban mutatják L.-t más szerepben (pld. mint Musaeus tanítóját, caerei vázán a Louvreban). Az aránylag igen gazdag L.-irodalomból kiemeljük a következő műveket: Ambrosch, De Lino, Berlin, 1829. Lasaulx, Die L.-klage, Würzburg, 1842. Brugsch, Die Adonisklage, und das L.-lied, 1852. Stammer, de Lino, Bonn, 1855. Baudissin, Studien zur semit. Religionsgeschichte. 1, 302–34. ll.