Lucianus

LoucianoV, társadalmi bölcselő, a görög sophistika második virágkorának legkiválóbb alakja. Született Samosatában, Commagene syriai tartománynak fővárosában, 120–125 táján Kr. u., írói működésének fénykora az Antinonusok idejére esik. Szülei meglehetősen szorult anyagi körülmények között éltek, azért az élénk gyermeket nem igen akarták a költséges magasabb kiképeztetésben részesíteni, inkább tanulónak adták egyik nagybátyjhoz, a ki szorgalmas szobrász és kőfaragó volt egy személyben. A kis L., a ki egyébiránt igen ügyesen mintázott viaszszobrocskákat, eleinte jó kedvvel fogott hozzá a szobrászat elemeinek elsajátításához, de mikor egyszer egy márványdarabot elrontott, nagybátyjától oly érzékeny fenyítésben részesült, hogy egyszer s mindenkorra elment a kedvea képfaragástól. Pályát változtatott tehát, és miután a görög nyelvet megtanulta volt, a rhetorikára adta magát. Eleinte az ékesszólás törvényszéki műfajában lépett fel és ügyvivőként működött, még pedig Antiochiában, a mely akkor Syria tartomány közigazgatásának központja volt. Csakhamar azonban ezt is megunta és a rhetorikának azt a fajtáját igyekezett elsajátítani, mely becsvágyának jobban megfelelt, jelesül az úgynevezett epideicticoV vagy sophistikus ékesszólást. Ennek szabályaiba és fogásaiba Ionia területén vezették be, még pedig valószínűleg Smyrnában, melynek akkortájt Plemon sophista iskolája képezte egyik fő-főnevezetességét. Tanulmányainak végeztével maga is mint vándorszónok lépett fel; bejárta Kis Ázsiát, Görögországot, Macedoniát, Italiát és Galliát, magával ragadta az olympiai versenyek ünneplő közönségét és aránylag rövid idő alatt jelentéken népszerűségre tett szert. Ámde a sophistika szóvirágai és olcsó sikerei nagyratörő lelkét állandóan ki nem elégíthették, hova-tovább mindinkább szükségét érezte az igazi bölcseletnek, a mélységes kutatás és érdek nélkül való igazság világának. E tekintetben döntő hatással volt rá Nugrinus platonikus bölcselő látogatása, kinek nemes egyéniségéről elragadtatással nyilatkozik, de a kinek nem annyira szigorú erkölcstana vonzotta, mint inkább az a magasröptű szellem, melylyel Nigrinus az emberiség nevetséges hiúságairól nyilatkozott. Nigrinus hatása alatt L. életében bekövetkezett az első jelentős fordulat; elhagyta a vándoréletet és Athenaeben telepedett meg, mely akkor a bölcseletnek hazája és a finom ízlésű társadalomnak központja volt. Ugyanekkor szakított műveinek külső formájával is, a mennyiben a szónoki beszéd és declamatio helyett a dialogus terére lépett, mely forma Plato óta kedvelt jelensége volt az Academiának, de melynek fenséges komolyságába L. oltotta a comoedia gúnyját és sziporkázó szellemét. De már a sophistikával külsőképen szakított, mégsem tudott róla lemondani. Hogy munkáinak sikerét a maga teljes közvetetlenségében élvezze, először élőszóval előadatta őket és csak aztán bocsátotta írásban a nyilvánosság elé. Legnagyobb sikerét Marcus Aurelius császár idejében aratta, de bár a külső anyagi eredmények ép oly fényesek voltak, mint a művészi haladásának belső erkölcsi öntudata, mindez L.-t, a ki a bölcseletben és apostolaiban szintén megcsalódott, nem tartóztathatta vissza életének második nagy fordulatától, nevezetesen attól, hogy hirtelen elhatározással visszatér a recitator szerepéhez. Elhatározását igen szellemesen maga okolja meg a Heracles czímű prologusban (prolalia). Irói hírneve akkor már ismeretségbe és összeköttetésbe hozta a politikai világ nagyjaival, a mit arra használt, hogy élemedett korában némelyek szerint anyagi veszteségek hatása alatt kellemes és jól fizetett hivatalt vállalt Aegyptusban, melyet haláláig viselt. – L. műveit, melyeknek száma meghaladja a nyolczvanat, időrend szerint osztályozni és megbeszélni nem lehet, azért csakis tartalmi csoportokban jellemezhetők. Jó eleve megjegyezzük, hogy írói működésének súlypontja a prózára esik, melyhez képest költeményei (két drámai töredék és 53 epigramma) számba is alig jöhetnek. Első helyen említendők a declamatiók, melyek egyrészt vándorszónoki működésével állnak kapcsolatban, másrészt életrajzi kútfők fontosságával birnak. Ilyenek az Álom, melyben gyermekkoráról emlékezik: új (párbeszédes) formája mellett száll síkra; ilyenek csinos és finom érzékű szórajzai, melyek útközben szerzett műtörténeti impressióit értékesítik (’HrodotoV h ’Aetiwn, ZeuxiV, peri tou oicou). L. műveinek másodi kcsoportját a dialogusok alkotják, melyek tárgyalását illetőleg a legkülönbözőbb téren mozognak, de mindig gúnyosan és az emberek ferdeségeit, a tévhitnek, babonának, hiúságnak és vakbuzgóságnak társadalmi kinövéseit ostorozzák. Ilyenek első sorban az istenekre vonatkozó párbeszédek, melyek tréfára veszik a mythusokat, de a sorok közt nagyokat ütnek a polytheismuson (ide tartoznak: PromhJeuV h KaocasoV, dialogoi, Jewn, evaloi dialogoi, necricoi dialogoi, cataplouV). Renhdkívül elmés dolog az Icaromenippus, amelyben Menippus Icrasuéhoz hasonló szárnyakat vesz magára és személyesen repül fel, hogy Selene és Zeus viselt dolgairól tudomást szerezzen. Éles támadás foglaltatik a ZeuV elegcomenoV-ban, a melyben azt a felsőbb hiterkölcs világában egyszerre létezzék egy mindenen uralgó végzet és vele párhuzamosan szabadakaratú istenségek. A párbeszédek második csoportja a bölcselettel, vagyis inkább az isteni bölcseletnek érdemetlen földi apostolaival foglalkozik. Alakjuk valóságos torzképe az igazi bölcselőnek: nagy hangú frázisokkal beszélnek erkölcsről és bölcsességről, pedig kapzsiak, léhák és buják. Azért L. minden alkalmat megragad, hogy pellengérre állítsa őket. Hol árverésen bocsátja őekt árúba (’biwn poasiV), hol úgy mutatja be, a mint lakoma felett hajba kapnak és az őskori lapithák módjára egymás hátára rakják az argumentumokat (’suiposion h LapiJai). Kiegészíti ezt a Purasita, melyben a potyázás művészete rejlik, míg a etairicoi dialogoi a kéjvágyó társadalmat, a képmutató bölcselők titkos bűntanyáját, a biráló és hideg és józan világításában de egyszersmind maró gúnynyal mutatják be. Lassankint L. felett is eljárt az idő, kedélye nem egy sebet kapott az ellentábor nyilaitól; humora fogyott, epéje viszont szaporodott. Dialogusainak harmadik csoportja már nem tisztán elveket és állapotokat tárgyal, hanem személyeket támad. Keményen beszél és a legkegyetlenebb igazságokat Lycinus neve alatt maga mondja el. Ebbe a csoportba tartozó párbeszédei közül legtartalmasabb a Hermotimus, melynek személyes élű támadásai közül két általános elv bontakozik ki: az, hogy nem okos dolog valamely bölcselő iskolát mindenben vakon követni és az, hogy semmiféle bölcselet meg nem állhat, a míg apostolai az erkölcsi tisztaság dolgában nem kifogástalanok. Rendkívül éles a Cynicus, melynek gúnyos kifakadásai az élet javainak oktalan megvetése ellen irányulnak; még élesebbek a pasquillszerű Dseudosophistes és Lexiphanes, melyek korlátolt eszű grammatikusokat és atticistákat ostoroznak, de kivált a következő harczias párbeszédek: Eunuchus (két nagyszájú ember nyelvharcza egy üresedésben lévő bölcseleti tanszékért), Drapetae (a kikapós szökevény rabszolgák, a kik Philosophiát a nemes hölgyet erőszakos módon magukkal vonszolják), de különösen Philopseudes (pellengérre állítása Eucratesnek, a hazugság és babona egyik nagy mesterének). Ugyancsak a személyes támadás természetével birnak L. levélalakban írt satirái. Egyik-másik aesthetikai tanlságokkal párosítja a támadást (pl. pwV dei iotorian suggrajein), de túlnyomó többségük tele van valóságos dühvel és egyéni gyülölködéssel. Ilyenek: Peregrinus (a hasonnevű cynikus jellemrajza, a ki kalandos életpályája végén Olympiában saját jószántából a máglyára lépett); Alexander (ugyancsak a czímbeli hamis prófétának sújtó critikája); a YeudologistihV (Timarchus nevű sophista ellen), de klönösen a ’rhtrwn didascaloV, mely egy névtelen rhetornak (talán Polluxnak) egyéniségét szedi izekre. L. műveinek egy kisebb csoportjából, mely csak részben rendelkezik a párbeszédes formával, arról győződünk meg, hogy nemcsak gáncsolni tudott, hanem dicséri is. Ilyen hangulatban dicsőíti a szinpadi tánczot és némajátékot (peri orchsewV), a görög gymnastikát (Anacharsis) és a férfiak nemes barátságát (Toxaris). L. tagadhatatlanul valódi műveinek utolsó csoportjába tartoznak: a regényes elbeszélések túlságos ostorozó alhJeiV istoriai, melyekben korának hazug utikalandjait ostorozza, és a LoucioV m onoV, mely valóságos satirikus regény, s az utókorra jelentős hatással volt. Tárgya a zonos a patrasi Luciusnak és Apalejusnak egy-egy hasonló motivumával, még pedig annyira, hogy L. és Lucius művének két első könyve szó szerint is egyezik. Az írói elsőbbség kérdése eldöntetlen, de valószínű, hogy Lucius saját művét komolyan vette, L. a tárgyat tréfásra fordította, Apulejus viszont változtatott a czímen, de megtartotta L. felfogását. L. nagy írói népszerűsége folytán hagyatékába számos apocryphus irat került, melyeket azonban az újabb irodalmi critika a valódiak közül meglehetősen kihámozott. E tekintetben a legradicalisabban Imm. Bekker járt el, a ki nagy kiadásának előszavában (l. alább) nem kevesebb mint 28 munkát tekint apocryphusnak. Közelebb jár az igazsághoz Fritzsche (kiadásának 3. köt. 2. r. 65–81. ll.), a ki azonban bár kevesebbet, mégis számos művet a kétesek sorába utasít (jegyzékük Christnél, Gesch. d. griech. Litteratur, 548. 489. fej.). – Műveinek alapján L. írói egyénisége úgy tűnik fel előttünk, mint a ki az Antoninusok korát erényeivel és bűneivel együtt legjobban kifejezte. Megfigyelte saját korát és annak társadalmi osztályait oly hűséggel, oly anatomiai pontossággal festette, hogy méltán nevezhetjük első sorban társadalmi irónak. Stylusa élénk tükre a korabeli irodalomnak, mely teljesen felszítta az első virágzás nagy szellemeinek képeit és alakzatait, de nem tudott erkölcsi komolyságukhoz felemelkedi. Formatökély és szellemesség: ezek a L. halhatatlan tulajdonai, de hiányzik belőle a kedély melege, a szív jósága és mindenekfelett a szilárd erkölcsi meggyőződés. Világnézete negativ, csak azt tudja jól kifejteni, a hogyan a dolgoknak lenni nem kellene, de nem a classikus világ húnyó csillagait nem siratja, sem a kereszténység emelkedő napjának fényéből vigaszt nem merít. Azonkívül távol állott tőle az emberszeretet (a rabszolga nem ember) és hidegen hagyta a családi szentély gondolata, melynek éltető elemét a nőt csak a hetaeravilág körében elhomályosult alakjában ismerte. Ámde mindennek daczára művei egyrészt korának ismeretéhez képeznek örökbecsű adatgyűjteményt, másrészt stilusa és előadása az idők végeig tanulmány tárgyát képezendik azok számára, kik nem pusztán szavakkal és frázisokkal, hanem a lelket megragadó képekkel óhajtanak hatni és azért L. plastikus stilusát képeinek bámulatos sokoldalúságát, megfigyelésének pontosságát igaz értékük szerint mérlegelik. L. fényes írói tulajdonain alapszik jelentős világirodalmi hatása, mely kivált azokban a korszakokban tapasztalható, melyek finoman érző és elemző szellemeket termettek. Már a római Apulejus is belőle meríti egyik nagyobb művének tárgyát, de sokkal mélyebbre ható az a benyomás, melyet az újabb korokban gyakorolt. Nemcsak Hans Sachsott találjuk az általa inspirált írók sorában, hanem a renaissance kiváló critikai és társadalmi harczosait: Erasmust és Huttent, Rabelaist és Montaignet, kik nem csupán a satirikus vénára nézve szellemrokonai, hanem a sokoldalú tudásban is. Az ujabb időben Fenelon és Fontanelle utánozzák akarva és tudatosan (kivált a halottak párbeszédeit), majd elsőrangú tehetségek fordításaiban terjed el a modern nemzeteknél (németre Wieland fordítja, angolra Franklin, olaszra Gozzi). Legerősebben mégis Voltaire és Wieland képviselik L. geniejének legjellemzőbb tulajdonait, az égretörő gúnyt és a földöncsúszó gyülölködést, mely az elvet a személytől, az érzést a szenvedélytől elválasztani nem tudja. A magyar irodalomra is ezeken a külföldi alakokon által hatott, a mihez ujabban (l. alább) fordítások és velök összefüggő önálló tanulmányok járultak. – L. műveinek kiadásait dr. Vajda Károly állította össze következő munkájában: L. válogatott párbeszédei. Nagybecskerek, 1896. 14–19. l. A nagyszámú kiadás közül első helyen emeljük ki a Hemsterhuisét (1730–1745), még pedig leginkább azért, mert belőle nyomatták le L. válogatott párbeszédeit a magyar iskolák használatára. (Kolozsvár, 1780). Kiváló critikai editiók: a Lehmann-féle (Berlin, 1822–29, 9 köt.), a Jakobitz-féle (Leipzig, 1836–41) és a Fritzsche-féle (1822–25). A L.-ra vonatkozó irodalomtörténeti tanulmányokat Vajda (l. fentebb) szintén összeállította, ehhez pótlandók: Égger, de L. et. de Voltaire (Memoires de littér. ancieune, Paris, 1862). Martha, Les moralistes sous l’empire romaine (5. kiad. Paris, 1886, küln 413 skk.), de kivált Croiset következő művében, mely egyelőre feleslegessé tesz minden mást: Essai sur la vie et les oeuvres de L. Paris, 1882. L. világirodalmi hatásának egyik részletét szépen festi Forster, L. in der Renaissance (Kiel, 1886). L. stilusáról szól Norden, Die antike Kunstprosa, Leipzig, 1898, több helyen, de kivált a 394. l. A magyar fordítók sorát 1829-ben csemiczei Csemiczky Sándor nyitja meg, következő czímű munkájával: Ázsiában hajdan Tanais, most Don folyónak tulsó partján lakozott a régen elhunyt dicső elődi őseink által főszentségül tartott barátság frigyének példás rajzolatja. L. syriai Samosata városbeli görög bölcs után Felsőmagyarországi Minerva, 1829, 789. 901). Követi dr. Vajda Károly (Nagybecskerek, 1896 és Fehértemplom, gymn. ért. 1898) a következő párbeszédek fordításával és kimerítő életrajzi és irodalomtörténeti vázlattal: Az álom, Timon, Prometheus, Charon, Az álom vagy a kakas, Nigrinos, Az istenek párbeszédei, A halász vagy a feltámadt bölcselkedők, Az álom vagy L. életének fordítása azonkívül meg van dr. Boros Gábor következő értekezésében: L. (Deési, gymn. ért, 1897/98). Az Álomnak és Cataplusnak kivonatát és méltatását Hittrich Ödön adta (Selmeczbányai ev. lyc. ért. 1891/92). Tanulmányok: Hitrirch Ödön, Megjegyzések L.-hoz (Budapesti ág. ev. gymn. ért 1893/94). U. a., Annotationes in Peregrinum (Egy. Phil. Közl. 18, 316). Dr. Keleti Vincze, Antonius Diogenes és L. (dri értek, Budapest, 1879).