Lucilii.

– 1. C. Lucilius, a római satira valódi megalapítója, született 180-ban Kr. e. Aurunea campaniai városban. Ezért hivja nagy elődjét Juvenalis (1, 20) «magnus Auruncae alumnusnak.» Előkelő családból származott, mert hiszen fivére senator és leánya Pompejus Magnus anyja lett. Szolgált Scipio alatt a numantiai háboruban (134-ben). Élete nagy részét Romában tölté. Viszonyát Scipióval és Laeliusszal eleven szinekkel rajzolja meg Horatius (sat. 2, 1, 72 skk.). Bölcselmi műveltségre tett szert; Cicero (acad. 2, 32, 102) megemlékezik arról, hogy Clitomachus bölcsész neki szentelte egyik könyvét. Meghalt 103-ban. Nős úgy látszik soha sem volt. – Satirái 30 könyvre voltak osztva, de nem egyszerre, hanem egymás után kerültek napfényre, mire nézve kétségtelen bizonyítékul hozható föl Varro és Nonius idézetei, melyek közül az előbbié még 21 könyvről, az utóbbié pedig oly kiadásról tesz tanuságot, melyben az utolsó 5 könyv még hiányzott. Schanz föltevése igazoltnak látszik, mely szerint három részben adta ki satiráit; az első tartalmazta az első 21 könyvet, a második a 22–25. és a harmadik a 26–30. könyveket. E könyvekre osztásnál a versmérték a jellemző, mint a Sappho költeményeinél is. Az első 21 könyv hexameterben, a 22–25. más mértékekben, pl. a 22. elgeiai pársorban volt irva. Hasonlókép különböző mérték mutatkozik a 26–29. könyvekben is. A 30. tiszta hexameterben van írva. E harmadik részt adhatta ki Lucilius legelőbb, mit abból is látni lehet, hogy a 26. könyv kezdetén igazolja magát, hogy miért ír satirát. Töredék a 21. 24. 25. és L. Müller véleménye szerint a 23. könyvek kivételével mindenikből maradt ránk és pedig számos fogyatékos töredék mellett oly részletesek, melyekből meglehetős világos képét lehet megrajzolni a ő irói egyéniségének. Satirái egy előkelő nemes római büszke jellemét, nyilt őszinteségét tükrözik vissza. Egy római, ki a görög befolyás erkölcsi visszahatását, a nemzeti öntudat ernyedetét fölháborodással ostorozza, ki a közerkölcsök hanyatlását metsző gúnynyal festi: Uni aequus virtuti atque ejus amicis (Hor. sat. 2, 1, 70). Nem riad vissza attól, hogy Roma legelőkelőbb vezérpolitikusait támadja meg: Primores populi arripuit. Hiszen a tanács első embere (princeps senatus) L. Cornelius Lentulus Lupus fölött az istenek külön tanácsot ülnek, méltókép akarván őt elpusztítani. Q. Mucius Scaevola és T. Albucius bűnperét tárgyalja (a 2. könyvben), Metellust, Asellust szintén megtámadja. Albucius graecomaniáját göröggel vegyített versben oly pompásan gúnyolja ki, hogy a későbbi satira íróknak, köztük Juvenalisnak példányai szolgált. Cicero is többször idézi (fin. 1, 3, 9. or. 44, 149). Gallonius pazarlását, melyet egy kedvencz hal-ételre fordított és a mellett rosszúl élt, a római satira állandó tárgyait: a torkosságot és fényüzést már nevetségessé teszi. Hiratius és Juvenalis ugyane tárgyakat külön satirákban dolgozták föl, mindenesetre Lucilius hatása alatt. Horatius, bár megrója verselésben való darabosságát (cum fiueret lutulentus, sat. 1, 4, 11; hasonlókép sat. 1, 10, 9: incompositio dixi pede currere versus Lucilii), mégis utánozta. Igy a Lucilius harmadik könyvében leirt utirajzot, mely az eredeti satira ötletszerű, elegyes tartalmára emlékeztet (satira a satura lance, Diom.), Horatius a brundusiumi út leirásában majdnem nyomon követi (sat. 1, 5) Azonban megőrzé a satira egyébként is vegyes tartalmát. Így az egész 9. könyv grammatikai és irodalmi kérdésekkel foglalkozik. A 29. könyv pedig a tragikusok dagályos nyelvét teszi gúny tárgyává (29, 81). A 16. könyv, melyet Horatius egyik magyarázója Porphyrio Collyra czím alatt idéz, Luciliusnak e kedvesével való viszonyára vetett volna világot, ha oly siralmas csonka állapotban nem marad ránk. Tehát az egyéni hangulat hű tükre az, a mit ír. Horatius találó hasonlattal jellemzi ez őszinte, igazi lyrikus lelkületét: quo fit, ut omnis Votiva pateat veludi descripta tabella Vita senis (sat. 2, 1, 32 skk.). Hogy az Augustus korabeli írók simaságával éles ellentétben állt Lucilius nyers őszintesége, érthetővé teszi Horatius támadását, de tiszteletre méltóvá védekezését is. Az erény a Lucilius szemében a római erény, melynek kötelessége első sorban a haza, másodsorban a szülék és csak harmadsorban a maga javát mozdítani elé. Lucilius a római satira eredetiségét képviseli. Népies, itt-ott durva, maró élczei biztosíták számára a közkedveltséget. Horatius védekezéséből látjuk, hogy vele szemben mint az eredetiség képviselőjét játszották ki a régieskedő izlés hivei. Tacitus (dial. 23) és Quintilianus (10, 1, 93) kiemelik Lucilius irói jellemének e vonását. Valóban mindent mintegy összefoglal Horatius jellemzése (sat. 1, 4), midőn a görög comoedia artiqua iróihoz hasonlítja Luciliust. A rómaiakra nézve a személyes gúny műfaját képviseli. Ő általa lesz a római egyveleg költemény a görög comoedia helyettesítője. – Irodalom: Luciliust, kivált Augustus korában sokat olvasták, mint ez Horatius biráló megjegyzéseiből kilátszik. Valerius Probus, hirneves grammatikus Nero idejében, critikai kiadását eszközlé, mint Bernhardy az Anecdota Parisin. p. 137 (Probus, qui illas [sc. notas] in Vergilio et Horatio et Lucilio apposuit ut Homero Aristarchus) szavaiból bebizonyítá. Első tudományos becsű kiadását Dousa Ferencz eszközlé Leydenben 1597. Gerlach 1846-ban adta ki; mintaszerű Luc. Müller kiadása 1872-ből, melyhez külön könyvet írt: Leben und Werke des C. Lucilius, Leipzig, 1876. Lachmann hagyatékából ujabb kiadását ll. Berlin, 1876, melyhez indexet készített Harder, index Lucil. Berlin, 1878. Továbbá a Bährens-féle Fragmenta poëtarum Romanorumban Lucilius töredékei a 139–266. lapokon fordulnak elő. A töredékek magyarázata és critikája körül nagy érdemeket szereztek Francke, Bücheler, Marx, Stowasser. Reconstructióra tettek kisérleteket Marx, Stud. Lucil. az 1. 2. 13. és 14. könyvekre, Bücheler a 10. könyvre nézve Rhein. Mus. 39, 287 skk. O. Keller a 3. könyvre nézve Phitol. 45, 553 skk. Kitünő fordítás az Evansé, The satires of Juvenal, Persius, Sulpicia, and Lucilius, London 1890. A valószínű tartalmat az angol és német philologiai irodalom teljes fölhasználásával adja. A magyar irodalomban csak a római történetének kapcsán találunk Luciliusról nagyon gyér ismertetést. Igy Barna Ignácz, A rómaiak satirájáról és satira iróikról, akadémiai beköszöntő, megjelent Értek. a ny. és széptud. kör. 5, 3. Székely Ferencz székfoglaló értekezésében, mely megjelent a nagyenyedi Bethlen főtanoda 1874–5-ik évi értesítőjében: A római satira lényege, eredete és fejlődése czím alatt. – 2. C. Lucilius Hirrus, néptribunus 53-ban Kr. e., Pompejus párthíve, ki megkisérlé őt dictatorságra segíteni. Plat. Pomp. 54. Több hivatalt iparkodott elnyerni, de törekvése meghiusult. Cicero élczelődik dadogása felett (fam. 2, 10, 1). Caesar ellenben Pompejus serge számára csapatokat szervezett, majd tőle a parthus királyhoz, Orodeshez küldetett, hogy őt Pompejus pártjára vonja. Caes. b. c. 3, 82. Pompejus halála után kénytelen volt Romából a proscriptiók elől menekülni. Bruttiibe jutott, hol hiveket toborzott Pompejus pártja részére, majd Siciliába ment az ifju Pompejushoz. App. b. c. 4, 43, 84. – 3. Lucilius Junior, valószínűen Neapolisból eredt, Seneca barátja volt, kviel a nagy bölcsész sűrű irodalmi összeköttetésben állt. Igy levelezett vele, műveket ajánlott neki. Sen. quest. ant. 4. praef. 1. ep. 45, 1. 59, 4. quaest. nat. 4. praef. 14. Legérdekesebb irodalmi emlék, melyet Lucilius Juniornak lehet nem csekély valószínűséggel tulajdonítani, egy 645 versre terjedő tanköltemény, melynek czíme Aetna. E költeményt előbb függelékül a Vergilius neve alatt ismert kisebb költeményekhez csatolták. A Lucilius szerzősége mellett szól az, hogy egyfelől bebizonyítható, hogy Kr. u. 79 előtt keletkezett, mert ez évben irtózatos kitörése volt e tűzhányó hegynek, melyről szerző meg nem emlékezik, másfelől kitűnik, hogy a Seneca quaestiones naturalesei hatással voltak a költemény szerzőjére. Minthogy Seneca e műve 65 után keletkezik, a költemény keletkezésének időpontja 65–79. évekre esik. Jellemző Senecának egy levele Luciliushoz (ep. 79, 4), melyben e szavak fordulnak elő: donec Aetnam describas in tuo carmine et hune sollemnem omnibus poëtis locum attingas. Hivatkozik Ovidiusra, ki merész volt Aetna leirásához fogni, habár Vergilius megelőzte, sőt Cornelius Severusra, ki e két nagy költő után is feldolgozta a tárgyat. Scaliger ép e helyre hivatkozva hajlandó Cornelius Severusnak tulajdonítani e verset, de Schanz helyes érveléssel kimutatja, hogy ez nem valószínű (Gesch. der röm. Litt. Münch. 1892. 1, 52). Kiadták a költeményt Jacob (fordítással), Leipzig, 1826. Munro (angol fordítással), London, 1867. M. Haupt Vergilius-kiadásában. Bährens, Poetae Latini Minores, 2, 88. Critikai méltatás tekintetében figyelembe veendők M. Haupt, Opuscula. J. Mähly, Beiträge zur Kritik. des Lehrged. Aetna, Basel, 1862. E. Bährens, Lectiones Latt. Bonn, 1870. Wagner, De Aetna, quaest. criticae, Berlin, 1884.