Anacreon,

’Anakrewn, hires görög lantos költő (a 65. á. A.-nak a Museo Capitolinóban levő idealis mellszobra), a bacchikus mámor és szerelem typikus képviselője, kinek költészete az utánzók egész sorát egy külön műfaj: az ú. n. anacreoni dal megteremtésére ihleté, Teosban, Kis Ázsia egyik révvárosában született. Suidas adatát, mely születését az 52. ol. évére teszi, egybevetve Lucianus megbízható észrevételével, hogy 85 éves kort élt, A. életét Kr. e. 572–487 közti időre helyezhetjük. Megerősíti e felvételt egyik hiteles töredéke, mely szerint hazája védelme közt dobta el fegyverét (28. fr.). Ugyanis Harpagus megvívja Teost, Kr. e. 541-ben. Ekkor tehát a költő férfikorát élte (31 éves lehetett). Feldúlt hazájából előbb Abderába, majd Ibycusszal együtt a műkedvelő és irodalmi kört alkotó Polycrates udvarába megy Samusba. Itt fejlik ki gazdag költői tehetsége, itt domborodik ki egyénisége. A pajzán jókedv, egyéni boldogság, gondtalan vagy a szerelem apró gondjaitól halálra sebzett és mindig föltámadó szív költőjévé válik. Ez alakja öröklődik korszakokon át és az élvsovár szerelem lantosából typust alkot. Polycrates kegyét élvezi ennek bukásáig Kr. e. 522-ig. Ekkor Hipparchus hívja magához. Athenaeben él a Pisistratidák száműzetéséig, Kr. e. 514-ig. Innét más fejedelmi udvar kegyencze lesz. Echecrateshez az Aleuadák családjának egyik tagjához vándorol. Vidám öregkort ér, bor és szerelem hevítik ősz fürtjei mellett is. Hol halt meg, nem tudjuk. A Simonidesnek tulajdonított sirirat («Anakreont a Múzsa miatt örök életü lantost, Itt födi Teosban, hazai földön a sir») aligha vehető biztos adatnak halálának helyére nézve. Tényleg Teosban csak cenotaphiumja (üres, de emlékére szentelt sir) lehetett. Az az adoma, melyet Plinius (N. H. VII, 7) és Valerius Maximus (IX, 12, 8) tartottak fenn, hogy szőllőszem okozta halálát, mit egy szép epigramm örökített meg (Thewrewk Emil, anakreon Budapest 1885, 23 l. közli fordítását), az A. életének méltó befejezéséül koholt mese. – A négyféle lyrikus költeményt írt: hymnusokat, melosokat, iambusokat és elegiákat. Az alexandriai iskola öt könyvre osztá költeményeit, melyekből ránk 116 vers maradt, nagyobbára töredékekben. Hymnusai (1. 2. 65. töredék, Bergk PLGr.⁴) Bernhardy szép jellemzése szerint «az isteneket (Artemist, Dionysust és Erost) a szív sóvárgása és röpke kivánságai közé szőtték». Egy iambus-verse (21 fr. Artemonhoz) Archilochus legélesebb támadásával vetekszik: A kalodába zárt, kegyetlenül megtépázott Artemon, «most kocsikáz, hordoz arany fülbevalót»; e szavak a személyes elkeseredés hangján szólnak. De nem ez A. voltaképi egyénisége, mert ő szép fiúk és szép leányok rabja, a gondtalan jókedvet hirdeti. E hangulat hű kifejezője a versforma is: a glyconi és ion, mely utóbbit, hol tiszta, hol megtört (ČČ - - ČČ- -, ČČ-Č-Č- -) alakban használja. Hatása rendkívüli, mondhatni páratlan volt, úgy hogy anacreoni dalok czímen egy egész gyűjtemény keletkezett. – Anacreoni dalok (’Anakreonteia) egy mintegy hatvan költeményből álló gyüjtemény, melyet Constantinus Cephalas a maga anthologiájához csatolt függelékül. A költeményeket Henricus Stephanus tudós könyvnyomtató fedezte föl és 1554-ben tette hozzá Párizsban. Óriás hatást tett e gyüjtemény. Anacreoni költők támadtak; a formát (dimeter iamb. catal.) átvették és nem kételkedtek, hogy ők a valódi A. utánzói. De már Robortello észrevette mindjárt a költemények megjelenése után a különbséget ezek és a valódi anacreoni maradványok között: versalkotás, nyelvezet, sőt vallási felfogás és világnézet eltérnek. Az 59. vers kifejezetten mondja ton ’Anakreonta mimou; a 2 felirata: tou autou basiliou. A kritika mind tovább ment az anacreoni dalok hitelességének tagadásába. Bentley, Mehlhorn, Welcker, főként Stark (Quaestionum Anacreonticarum libri duo, Lipisae 1846) még találtak a gyűjteményben valódi Anecreon dalt, pl. 3. (serleg), 45. (Vén borisza) és 32. (Tücsök); többet A. valódi szellemében keletkezettnek, mint 23. 24. 30. 41. 9. 11. 12. 17. 18. 34. 44. 46. 37. 54. dalokat; Thewrewk Emil a maga rendkívül értékes fordításához irt tanulmányában kivétel nélkül elvitatja A.-tól e dalokat (l. érveit f. i. m. 68–74 lapjain). Valószínű, hogy az első 33 költemény régebbi eredetü. Croiset (Hist. de la lit. Grecque Paris 1890. II) helyes nézete szerint a régebbi keletü versek írói nemcsak olvasták, de könyvnélkül tudták a valódi A.-t, szellemét csalódásig híven utánzák. Hasonlítja a Belvedere-i Apollo szobrához az Éji látogatást (Bergk. 31. Steph. 3), melyet a görög művészet remekének kell ismerni. – Bergk PLGR.⁴ III. 1101–1071 lapokon közli A. valódi költeményeit (172 töredék) és az anacreoni dalokat. Függelékül a középkori utánzatokat is közli Matranga gyüjteményéből (1078–1108 l.). Kiadták az anacreoni dalokat Mőbius, 1826; Mehlborn, 1825; Rose Val. 1876. Nálunk a dr. Thewrewk Emil fordításához (lefordítja a 116 eredeti és 62 anacreoni dalt) csatolt tanulmány és jegyzetek oly tudományos pontossággal vannak egybeállítva, hogy az összes A.-ra vonatkozó értekezések, az utánzatok, fordítások, műemlékek, még az A. életéhez fűződő művek, operák teljes kimutatását is megtaláljuk; de, a mi a legfőbb, a magyar irodalmat nyújtja kimerítő alakban (105–142). Magyar fordítók voltak: Zechenter Antal, Kazinczy Ferencz, gr. Ráday Gedeon, dr. Toldi János, Sándor István, Dayka Gábor, Révai Miklós, Édes Gergely, Csokonay anacreoni dalai csak utázatok; Guzmics Izidor, Pécsi István (1879), Szűcs Dániel, Reményi Ede. Egyik legjobb fordítója Bedőházi János (1886).