Marmor

márvány. A marmaroV szó már Homerusnál (Il. 12, 389. Od. 9, 499) fordul elő, de ott, úgy látszik, csak fehér fénylő kovakövet jelent. Meglehet azonban, hogy már ő is ismerte a márványt, de az ő korában még nem volt különösebb fontossága az építésben. A classikus görög korban az építő és faragó művészetnek fő anyaga, melyet egész Görögországban általánosan használtak. A rómaiak Görögország meghódítása után tanulták a görögöktől a m. alkalmazását; Metellus Macedonicus építtette az első márványtemplomot Romában; náluk is hamar nyert fontos és általános alkalmazást az építészetben és a szobrászatban. A császári kor művészetét jellemzi a különböző színű márványok együttes alkalmazása szobrokon és épületeken. Görögország rendkívül gazdag márványban, a szárazföldön különösen Attica bővelkedik gyönyörű m.-ban, még annál is gazdagabbak az Aegaeus tenger szigetei, melyek közül épen csak Amorguson és Meluson nem fordul elő. Attica kőfajai közül az archaeologiában márvány néven szerepel sokszor a kékes-szürke mészkő, mely a várost Keletről és Északkeletről övező dombokból kerül elő és melyet különösen a perzsa háborúkat megelőző korban használtak (pelasgus falak, az acropolisi régi Athena templom alapfalai), továbbá a Piraeusnál tört sárgás szürke actithV liJoV, melyet leginkább alapozásra, de magán az épületen is alkalmaztak, így pl. Herodes Atticus odeumán és a Dionysus szinháznál, végül az eleusisi kő, melyet barnába játszó sötétszürke szine miatt diszítésképen szerették alkalmazni az épület egyes részein (a propylaeák legfelsőbb lépcsőjén, az Erechtheum frízén, az olympiai Zeus szobor basisán). Atticának két híres m.-faja a hymettusi és a pentelicumi (pentelei) márvány. A Hymettus bányáiban tört kő szürkés vagy kékesszürke szinű; épületeken, szoboralapzatokra és sírkövekre használták, általánosabban alkalmazták a római időkben, mert a görögök többre becsülték a Pentelicon (oroV) hófehér (gyengén sárgásba játszó) m.-át, mely idővel a benne levő vasrészecskék oxydálódása következtében gyönyörű aranybarnás patinát kap. Már a perzsa háborúk előtt is ismerték, nagyban való bányászása az 5-ik században kezdődött és szünetlenűl tartott a császári korban is. Tudvalevőleg ma is törik. Ebből a márványból emelték Pericles korában Athenae nagyszerű épületeit, a propylaeákat, Nice templomát, a Parthenont, Erechtheumot (ezeken kívül az ú. n. Theseumnak és Olympieumnak is anyaga), a mely művek híre közkedveltté tette még Attica határán túl is. Szép márványt nyertek Laurium és Sunium mellett is. A Peloponnesus szegényebb m.-bányákban; leggyakrabban alkalmazták a dolianai halvány kékesszürke vagy halványan sárgásszürke m.-t (Tegeában, Phigaliában, Olympiában), továbbá a Sparta mellett levő Cinus-völgy m.-át. Thessalia gazdag (zöld, fekete vagy tiszta fehér) m.-ban, míg Boeotiában nem fordul elő. Híres a déli Euboeában Carystus mellett tört m., az ú. n. Cipollino (fehér, halványszürke, zöldes, sárgás és pirosba játszó változatokban), melyet különösen a római császári korban kedveltek (Herodes Atticus exedrája Olympiában, Hadrianus stoája Athenaeben, Antonius és Faustina temploma Romában). A szigeti m.-fajok közül nevezetes a thasusi (fehér), a naxusi (fehér vagy halványszürke szinü, durva szemcséjü), scyrusi, lesbosi, chiusi, de valamennyi között leghíresebb a hófehér parusi márvány, melynek legértékesebb, a mélyebb rétegekből előkerülő, ragyogó fehérségű faja az ú. n. lucnithV, lucniaV, lucneuV. Már a szobrászat archaikus alkotásainál is szerepel a parusi m., később azután általánosan terjed el használata, még Athenaeben is vesenyez a pentelei m.-nyal, a melylyel együtt kai’ exochn a szobrok alapanyaga (meg kell jegyeznünk, hogy a szobrok anyagának mineralogikus meghatározása még nagyon hézagos). Kis Ázsiának márványbányái csak az ottani építkezéseknek anyagát szolgáltatták, kivitelök nem volt. Numidiában is bányásztak sok (sárgás szinü, piros pettyekkel tarkázott) m.-t Sicilia és Dél Italia görög épületeit majdnem kizárólag csak mészkőből építették. Az italiai márványfajok közül legnevezetesebb volt a most is híres (fehér, halványszürke vagy sárgásba játszó) carrarai, m. Lunense, melynek bányászását a köztársaság vége felé kezdték; a császári korban széltiben használták, bár minőségileg nem vetekedhetik a görög fajokkal. A középkorban a régi művészetnek sok jeles alkotása pusztult el azáltal, hogy az épületek márványtömbjeit és a szobrokat mészszé égették; ezt a sajnálatos szokást ékesen bizonyítják azok a mészégető kályhák, melyeket kényelem szempontjából mindjárt a romok közt (Pergamum, Olympia, Roma) állítottak föl. – Irodalom: R. Lepsius, Griechische Marmorstudien. Abhdlgen d. kgl. preuss. Akademie d. Wiss., 1890 Berlin 1890, 11–57. 114–133. l. R. Gottgetreu, Über die antiken Marmorarten, Zeitschrift f. Bauw., 1883, 103–132. l. Durm, Über d. Färbung des Marmors an den Bauten der Akropolis, u. o. 1871, 471. l. E. Dopp, quaestt. de marmore Pario, Breslau, 1883. Blümner, Technologie und Terminologie 3, 26 skk. ll.