Marsicum bellum

Italicum vagy sociale bellum, Kr. e. 90–89-ben. A 3. pún háború befejezése és a Kelet felett való uralom megszerzése óta a római senatus az italiai szövetségesekkel mostohábban kezdett bánni mint azelőtt. A római kormány elkapatva a hallatlan diadalok hosszú sorától, politikai és hadi tekintetben háttérbe szorítá a szövetségeseket, a római jog megadásáról hallani sem akart. A szövetségesek a kik Romát három világrész meghódításában vérükkel és pénzükkel segítették és a kik még Hannibal napjaiban sem tántorodtak meg hűségükben, természetesen zokon vették a méltatlan bánásmódot, melyben részesültek. Nevezetesen már az is bántotta őket, hogy sok ujonczot kellett ugyan állítaniok, de tisztek még sem lehettek. Legfőbb panaszuk azonban abban állott, hogy Romában, melynek uralmát ők is védelmezték és terjesztették, polgárjogot nem kaphattak. Romában észrevették ugyan a szövetségesek fokozódó elégületlenségét, de csak kevesen méltatták figyelemre és még kevesebben gondoltak a baj orvoslására. Az első merész ujító, a ki a szövetségeseknek adandó polgárjogot programmjába felvette, C. Gracchus vala (Plut. c. Grach. 14), de terve vele együtt sirba szállott és a római nép nagy többsége az idő szerint még nagyon is idegenkedett attól a gondolattól, hogy a polgári joggal karöltve járó örömöket és előnyöket (panem et circenses) idegenekkel megossza. Erről a hiusággal párosult kapzsiságról és önzésről még Mariusszal szemben sem tettek le, mert mikor a cimberek legyőzője Camerinum hű és önfeláldozó lakóinak saját hatalmából adta meg a polgárjogot, csak nagy érdemei és roppant népszerűsége mentették meg a megtorlástól. Plut. Mar. 28. Midőn Kr. e. 91-ben M. Livius Drusus néptribunus más időszerű reformokkal kapcsolatban a szövetségeseknek adandó polgárjogot is felvette programmjába, törvényjavaslatai a szövetségesek kellemes meglepetésére keresztül mentek ugyan, de utóbb azok életbe léptetetése a kedélyekben oly forrongást keltett, hogy a senatus a törvényt megint eltörülte. Nyomban reá ismeretlen kéz Drusust megölte és a senatus még vizsgálatot sem indított a tettes kinyomozása végett. Végül pedig igaz ok nélkül a Romában tartózkodó italiakat tömegesen kiutasították. Plut. Cat. min. 2. App. b. c. 1, 36 skk. Vell. Pat. 2, 14. Drusus váratlan halála jelt adott a reményeikben végképen csalatkozott szövetségeseknek, hogy igazságos ügyük érdekében (ezt Vell. Pat. is bevallja, 2, 15) fegyvert ragadjanak. Titobkan az ó sabellus népszövetség legfőbb tagjai, ú. m. a marsusok, paelignusok, picenusok, marrucinusok, továbbá a samniták, apuliaiak és lucaniaiak szövetséget kötöttek egymással és titkos esküvel fogadtak egymásnak hű kitartást közös érdekeik érvényesítésében. Corfiniumot szemelték ki Italica néven a szövetség fővárosának, a hol az évente választandó két consul és 12 praetor meg az 500 tagból álló senatus is megkezdé működését. App. b. c. 1, 38. Mihelyt Romában a dolog neszét vették, követséget küldöttek Asculumba, mely azonban fenhéjázó magatartásával annyira felingerelte a nép haragját, hogy a szinházban a követeket megrohanták és felkonczolták. És ezzel a nyilt háború kitörése el volt döntve, melynek lefolyásáról azonban különösen Appianus hézagos elbeszélése és Livius idevonatkozó könyvének elvesztése következtében csak nagyon felületesen és hiányosan vagyunk értesülve. Miután a római senatus az uj szövetség első consulának Pompaedius Silónak követeléseit kereken visszautasította, kitört a háború. Kezdetben a rómaiak, daczára annak, hogy a válságos helyzetben az optiamaták és democraták kibékültek és hogy mind a két pártnak vezérférfiai (Sulla csakúgy mint Marius) a táborba siettek, mégis a rövidebbet húzták. Így először is Asculum falai előtt, később Acerrae mellett Campaniában és két ízben a Liris mentén. Különösen L. Papius Mutilusnak, a szövetségesek harmadik consulának és Vettius Csatónak kedvezett a szerencse, míg a rómaiak részéről legfeljebb a Picenumban küzdő Sulla tudott szerezni babérokat. App. b. c. 1, 39. Plut. Sert. 4. Vell. Pat. 2, 15. Flor. 3, 18. E válság közepette a számító római senatus arra az engedékenységre határozta el magát, hogy a lex Julia értelmében az eddig hű maradt szövetségeseknek megadta a római polgárjogot. Valamivel később pedig, a 89-ik év elején megszavazták a lex Platua Papiriát, melyben a Padustól Délre lakó összes szabad italiaknak szintén megadták a polgárjogot, föltéve, hogy azok érte folyamodnak. Ámbár az «uj polgárokat» egyelőre nem vették föl valamennyi városi tribusba (a mennyiben az uj polgárok a meglevő 35 tribus közül csak nyolczba vétettek fel, vagy más hír szerint a 35 tribus mellé 10 ujat csatoltak), a mi egy ideig újabb panaszra szolgáltatott okot: kedvező hatását ez az engedmény még sem téveszté el, és ettől kezdve a szövetségesek napja leáldozott. Az umberek és etruscusok egyáltalában nem csatlakoztak a felkelőkhöz és a máris felkelt paelignusok és részben a marsusok is békére hajoltak. Campaniában is felülkerekedtek a rómaiak, a hol Sulla a Nola mellett vívott fényes csatában megtörte az ellenfélt. A csatatérről Sulla Samniumba sietett egy lesbe csalt és már-már megadásra kényszerített római hadosztály felmentésére. Máskülönben is csalódtak a szövetségesek: a VI. Mithridates pontusi királytól igért segédhadak egyre késtek (nem is érkeztek meg soha, Diod. Sic. 37, 2). Legjobb vezéreik, Pompaedius, Marius Egnatius, sorra elestek (amaz Apuliában, emez az Aufidus partján lelte halálát), míg a rómaiak részéről Sulla és Marius mind jobban előnyomultak, úgy hogy a szövetségesek székvárosa gyanánt Corfinium helyett Aeserniát választották. Utoljára csak a samnita származású Pontius Telesinus daczolt még a rómaiakkal, de végre a római Norbanustól ő is vereséget szenvedett. Samnium-, Bruttium- és Lucaniában akadt ugyan még ezentúl is egynehány guerilla-csapat, de a rómaiak Venusiának Sulla által történt bevétele és Silo eleste óta a háborút befejezettnek tartották. App. b. c. 1, 53. Sulla épen Nola ostromához fogott, midőn Romában az I. polgárháború kitört, mely Sullát Romába szólította, ki azután a Marius pártját rövidesen levervén, Keletre indult Mithridates ellen. Midőn 88-ban Ázsiából győztesen visszatért és a marius-párti democraták ellen megkezdé irtó háboruját, a még fegyver alatt álló szövetségesek, első sorban a samniták, Pontius Telesinus és M. Lamponius vezérlete alatt Marius hiveivel kezet fogtak Sulla ellen. Előbb Praeneste várost igyekeztek felmenteni, de miután ott nem boldogultak, Roma alá siettek, hogy a «farkasok tanyáját» elpusztítsák. Roma ekkor csakugyan nagy veszélyben forgott, de az utolsó pillanatban megérkező Sulla a szövetségeseket véresen visszaverte és a foglyul ejtett Pontiust és 4000 samnita vitézét egy szálig levágatta. Praeneste és Nola bukásával a szövetségesek ügye menthetetlenül rosszra fordult. Sulla Samniumot tűzzel-vassal pusztította és lakóit tizedizig megbüntette. Liv. ep. 88. Plut. Sull. 29 skk. Vell. Pat. 2, 27. Az elpusztított földre Sulla veteranusaiból katonai gyarmatokat telepített. E roppant veszteségektől eltekintve a szövetséges háború azzal a haszonnal járt, hogy meghozta az italiai szabadoknak a polgárjogot, és míg egyrészt Roma tisztán községi jellegét lassacskán elveszítvén, kezdett beleolvadni Italiába, addig másrészt Italia számos néptörzse, első sorban az oscusok és etruscusok meg a campaniaiak, kivetkőztek nemzeti jellegükből és elrómaiasodtak. Kiene, Der römische Bundesgenossenkrieg (1845). Mommsen, a rómaiak története, IV. könyv. Kaptejn P. H., Dissertatio de bello Marsico (Leida, 1864). Beloch J., Der italische Bund unter Roms Hegemonie (1880). V. ö. még Sulla életrajzait.