Midas

MidaV, Gordius király fia, a Briges népének mesés királya, a ki a hagyomány szerint népét Macedoniából Phrygiába vezette, a hol aztán a Briges név Phrygesszé változott. Hdt. 7, 73. 8, 138. Midőn még gyermek volt, az istenek csodás módon előre tudatták vele, hogy földi javakkal bőségesen meg fogják áldani: hangyák búzaszemeket hordoztak a szájába. Cic. Div. 1, 36. Később aztán híres rózsaligetek kerültek birtokába, tele az ókori mythus csodálatos növényeivel, a hatvanlevelű (szirmú) vadrózsákkal, melyek a hagyomány szerint Macedoniában a Bermius hegység aljában tenyésztek. Itt történt azután, hogy Silenus, a ki Dionysus isten kiséretében arra járt, boros állapotban eltévedt és M. alattvalóinak, a phrygiai parasztoknak kezébe került. A parasztok elfogták, virágfüzérekkel megkötözték és M. király elébe vezették. M., a kit Orpheus és Eumolpus a titokzatos tanokba beavattak, tüstént felismerte az öregben a Dionysus nevelőjét, tüstént elrendelte hát, hogy tiszteletére fényes ünnepséget tartsanak, mely tiz napot és tiz éjjelt vett igénybe. Az ünnepség végeztével maga ment Silenusszal Lydiába és ott az ifjú Dionysusnak visszaadta nevelő apját. Az isten annyira megörült a dolognak, hogy M.-nak megengedte, hogy magának valamit kivánjon. M. kapzsiságában egy meggondolatlan kivánságot koczkáztatott; azt kivánta ugyanis, hogy mindaz, a mit testével megérint, nyomban aranynyá változzék. Mikor aztán hazafelé tartott, a legkülönbözőbb tárgyakon kipróbálta az isteni ajándékból benne rejlő erőt; ámde öröme csakhamar rémületre fordult, mert az étel is, meg az ital is aranynyá változott, úgy hogy látta, mikép a sok kincsnek közepette étlen-szomjan kell majd elvesznie. Könyörgött tehát Dionysushoz, hogy vegye el tőle a végzetes ajándékot, mire az isten megparancsolta neki, hogy fürödjék meg a Pactolus vizében, mely azóta aranyszemcséket görgetett hullámaiban. Ov. met. 11, 90 skk. Ennek a mondának vannak más változatai is, melyek hol arra a helyre nézve térnek el, a hol M. Silenust találta (elfogta), hol a módra nézve, a hogyan Silenus (Satyrus) M. hatalmába került. Az egyik változathoz képest az elfogás az úgynevezett M.-forrás mellett történt Ancyra város határában, mely város alapítójául M.-t ünnepelték. Paus. 1, 4, 5. Más változatok szerint ennek az elfogásnak szinhelye Thymbrium és Tyraeum (Xen. an. 1, 2, 13), sőt a pannoniai határ a maedusok és paeonok telepes helyei között valahol a Vardar és Maricza közelében. Athen. 2, 45C. Az elfogás módját a legtöbb hagyomány úgy adta elő, hogy elmondja, mikép M. bort vegyített a forrás vizébe. A mit sem sejtő isten ivott a forrásból, álomba merült és így M.-nak foglya lett. Hogy miért akarta M. az istent hatalmába keríteni, arra a hagyomány úgy felel, hogy a király vágyódott az isten bölcsesége után (Aristot. ap. Plut. consol. 27), melyet Silenus nagyon nem szivesen árult el, és midőn végre beszédre határozta el magát, minden bölcsességét abban foglalta össze, hogy a legnagyobb szerencse az emberre, ha nem születik, de ha már megszületett, minél rövidebb ideig látja a napvilágot. Az ókori monda így hozta összefüggésbe Silenusszal M.-t, a ki nyilván nem egyéb, mint valami jótékony természeti erőnek megszemélyesítése, ellátva állatias külsőségekkel, első sorban a satyrusokra emlékeztető állatfülekkel (szamárfülekkel), melyeknek eredetét a későbbi monda úgy magyarázta, hogy M. egyszer megunván kincseinek terhét, az erdőségbe menekült és kizárólag Pan isten tiszteletének szentelte idejét. De balvégzete itt is utólérte. A Tmolus hegy felé vette útját; ép akkor, midőn Pan és Apollo a hegy istene előtt dalnokversenyre keltek. Tmolus Apollo javára döntött, a mit M., a nélkül hogy valaki kérdezte volna, hangos birálatnak tárgyává tett. Ezért büntetésül szamárfülei nőttek, melyeket csak úgy tudott eltitkolni, hogy szép gyöngyös tiarát viselt, a mely a füleket eltakarta. M. király udvari fodrásza előtt azonban a dolog még sem maradhatott titokban, s ez a titok, melyet elárulnia egyértelmű volt a halállal, ónsúlylyal nehezedett a csacska emberre. Hogy magán némikép könnyítsen, vermet ásott, ebbe belesúgta a titkot és aztán a kiásott földet ismét visszatette. De a verem helyén sás és nád nőtt, a nádszálak suttogtak, a mint a szél ingatta, és egyszerre csak ország-világ azt hallotta, hogy: «M. királynak szamárfülei vannak!» Ez a monda, melyet a költészetben Ovidius örökített meg (met. 11, 146 skk.), igen erős nyomot hagyott a népköltésben és csekély változatokkal jóformán az összes indo-európai, sőt részben a turáni népek költészetében is előfordul. Megvan az újgörögöknél («A kecskefülű király»), szerbeknél (Troján császár), bosnyákoknál, Irhonban és Walesben (ide sorolandó a Tristanmonda lófülű Marc királya); megvan Olaszországban és Portugalban; Indiában és a mongoloknál (az irodalmat l. alább). A művészetben is nyomot hagyott, de inkább csak a kis művészetben, különösen a vázafestészetben. A piros alakos vázákon ábrázolják M.-t, még pedig túlnyomólag azt a jelenetet, a midőn az elfogott Silenus bölcselkedését hallgatja és benne gyönyörködik (kiemelendő a British Museum egyik vázája, Annali, 1844, H. tábla). Mindezt összefoglalva és az idevágó irodalom segítségével csoportosítva, M.-t illetőleg a következőkben állapodhatunk meg: M. egy olyan ősrégi istenség, a kit úgy az északi Göröghonban telepes Briges mint a kisázsiai Phryges egyaránt tiszteltek; mindakét népnek fejedelmei (többi közt hírneves macedoni királyok) őt tekintették törzsökös ősüknek. A Briges Északra vándorolván, magukkal vitték a M. mondáját, a mely ott összetákolódott Silenus myhtusával, melynek bölcsője viszont Macedonia. A görög természeti daemon (folyamisten, virágdaemon) a népnek mythusalkotó köztudatában összefolyt a Briges törzsökös hősével, s így esik meg, hogy Silenust M. bűvös rózsakertjében fogják el. De lassankint a görög M. egészen háttérbe szorul a phrygiai király előtt, a ki hol mérhetetlen kincseiben dúskál, hol viszont az élvezet csömörétől hajtva, az erdők rengeteg sürűjébe menekül. Ebben a kétlaki M.-ban egyaránt fordulnak elő vonások a phrygiai királyok M.-aiból, valamint a régi természetistenségből, a kit aztán a helyhezkötéssel egyszerre Silenusszal is kapcsolatba hoztak. Így aztán azok az eredetileg északi Görögországban otthonos mondák, melyeket hol a Bermius hegyhez hol az Inna forráshoz (Paeoniában) füztek, áttelepültek Phrygiába, sőt olyan más kisázsiai vidékekre is, a melyek hajdan phrygiai uralom alatt állottak, pld. Ancyrába. Valamelyik prhygiai uralkodó vagy főúr (a felirat szerint Atys nevű) egy érdekes emléket emelt, a mely a phrygiai építészet emlékeinek sorában kiváló figyelmet érdemel, s a melyet M. sírjának neveznek (533. á.). Az emlék, mely a Dogan Lu hegységbe vájt temető-városhoz tartozik, kiváló példája a Phrygiában előforduló sziklasiroknak, melyeknek kőbe vésett nagy felületű homlokzatai az építészeti formák és tagok teljes hiánya mellett keretben kifeszített óriási szőnyegekre emlékeztetnek. Az alul levő egyszerű nyilás képezi a sirhoz való bejáratot. az utolsó M. király, a kiről a történet megemlékezik, 700 körül Kr. e., mikor a cimmeriusok az országát megtámadták, öngyilkos lett és vele együtt megdőlt a phrygiai birodalom is. Hdt. 1, 14. V. ö. A. B. Cook, Animal worship in the Mycenaean age (Journ. of. hell. Stud. 14, 87 skk. ll.). Tomaschek, Die alten Thrak. 2. Die Sprachreste (Akad. értek., Wien, 1894). M. kertjeiről u. a. Über Brumalia u. Rosalia (u. o. 60, 365 skk. ll.). M. sirjáról Ramsay, A study of Phrygian art (Journ. of Hell. Stud. 10, 156 skk. ll.) és küln. Perrot-Chipiez, Hist. de l’art dans l’antiquité, 5, 82–90. 101–102. 228. 900. ll. A M.-meséről a népköltésben Köhler, Aufsätze über Märchen und Volkslieder (Berlin, 1894, p. 19)