Moera

Moira, eredetileg a. m. az osztályrész (összefügg a meiromai, meroV, moroV szókkal), osztály (Hom. Od. 20, 171), tehát az emberre és az ember életére való alkalmazásban az élet osztályrésze, az élet tartama (moira biotoio, Hom. Il. 4, 170), továbbá az a sors, mely életünkben ránk vár és a halál, melylyel a túlvilági élet küszöbén találkozunk. Hom. Il. 3, 101. Od. 2, 100. E szerint M.-ja tulajdonképen minden egyes embernek van. Ámde a költők nem maradnak meg ezen felfogás mellett, hanem a M. fogalmát hol személytelennek tartják, puszta eszmének, hatalomnak, mely ott lebeg a halandók és halhatatlanok felett, hol valóságos személynek tekintik, melyben a sorsot megszemélyesítik. Ez a párhuzamos felfogás, mely egyszer meghódol a sötét, homályos, alaktalan M.-nak, máskor viszont a személyes, emberi tulajdonokkal felruházott istenektől várja sorsának javulását vagy viszont féltve félti tőlük saját végzetének rosszabbra fordultát: végighúzódik az egész ókoron, sőt még az újgörög néphitben is feltalálható. Feltünő ez az ingadozás már Homerusnál, kinek M.-jánál szigoruan el kell választanunk először is a meg nem személyesített sorsot a végzetnek megszemélyesítésétől, másodszor ezen megszemélyesített istenasszonynak szerepét az ember életében attól a viszonytól, a melyben Zeushoz és a többi istenséghez áll. Az embert illetőleg Homerus M.-ja nem jelenti csupán az egyes halandónak sorsát, hanem az egységes, kikerülhetetlen, mindnyájunk élete felett uralkodó végzetet, mely ennek az életnek határt is szab, mihelyt az illető földi hivatását betöltötte. Il. 16, 853. 18. 119. 21, 83. 22, 303. 24, 132. Nem téveszti szem elől a halandót, és mihelyt valaki életének czéljához ért, gondoskodik róla, hogy a halál bekövetkezzék, amit aztán nem is lehet elkerülni. Ezért panaszolja Lycaon, hogy a M. volt az, a ki őt másodszor is a kegyetlen Peleusfinak kezeibe vezette (Il. 21, 83), ezért kényszeríti a M. Hectort arra, hogy Troja falai alatt egymagában helyt álljon. De azért M. csak a felett őrködik, hogy a tőle kiszabott sors be is teljesedjék; magát a végrehajtást más istenségek eszközlik (Thanatus, a Khr-ek). Lassankint kifejlődik Homerusnál az a felfogás is, mely az ember sorsát fonálnak tekinti, a melybe a M. vagy Aisa (l. alább) parancsára isteni szolgálólányok (KlwJeV) beleszövik mindazt, a mi az ember pályafutására hatással van. M.-nak Zeushoz és a többi istenekhez való viszonyát leghelyesebben úgy foghatjuk fel, ha olyannak tekintjük, mint a férfiú viszonyát adott szavához, a mely vele önmagával szemben is kényszerhelyzetet teremt. Ugyanazért igazi ellenmondás az istenek és a M. között nincs is és nem is lehet, s a hol esetleg mégis felmerülhetne, ott az istenek által előre meghatározott végzet háttérbe szorítja az Olympus urainak később esetleg felébredő szeszélyét vagy indulatát. Kiválólag fontos példa erre az az eset, midőn Zeus Sarpedont, a kinek mértéke immár betelt, szivesen megmentené, sőt meg is menthetné, de nem teszi, mert hisz akkor minden világrendet felforgatna. Ép azért, mert ő a mindenség ura, neki kell mindenekfelett ezen mindenség rendje előtt meghódolnia. Il. 16, 433 skk. Homerusnál azonban nem csupán a M. lényege változatos, de a M.-k száma is lassankint kialakul. Az Ilias utolsó énekeiben már több M.-ról hallunk (24, 49), a kik az ember életének fonalát szövik (u. o. 209) s a kiket a Homerusra következő hagyomány, élén Hesiodusszal, ellát tulajdonnevekkel, jelvényekkel és szerepkörrel. Hesiodus 3 M.-ról beszél (theog. 217. 904), kiknek neve Clotho (a szövő), Lachesis (a sorsot osztó) és Atropus (az elkerülhetetlen). Valamennyien Zeusnak és Themisnek leányai, a Horák testvérei. Az Orpheus nevét viselő költői hagyomány azonban Uranust és Gaeát említi mint a M.-k szüleit (39. töredék, Ábel J. kiadása). Pindarusnál (6. tör. Böckh) régebbek a M.-k magánál Zeusnál is, mert ők vezetik Themist az istenek atyjának karjaiba, továbbá ők segítik Heraclest, midőn az olympiai játékokat megállapítja, s általában védői és elősegítői minden igazságos és becsületes törekvésnek. Ezt a felfogást továbbfejlesztik a tragikusok, különösen Aeschylus, a kinél a M.-k közel rokonok az Eumenidákkal; ők adják a férfi erejét, az ara boldogságát, ők állnak őrt az igazság megtartása felett. Általában mindenki (még a semmit sem kimélő Aristophanes is) fenkölt, tiszteletreméltó és tiszteletet élvező istenasszonyoknak tekinti őket, a kik Zeus és Hera lakodalmakor a nászéneket zengik (aves 1734 skk). És így a Moerákról minden idők hellen társadalma magas és előkelő fogalommal bírt; nevökre esküdtek (Theocr. 2, 160) s azt hitték, hogy mindenütt jelen vannak, hol a Hadesben, hol az Olympuson, Zeus trónjának lépcsőin, mint közvetítők az ég és alvilág szellemei között, a kik elvetődnek a boldogok helyére is. Aristoph. ranae 453. Az ókor titokzatos tana szerint ők találták fel a magánhangzókat jelölő hét betűt, melyek viszont összefüggésben állottak az emberek sorsára nézve döntő hét bolygóval, illetve égitesttel (A = Cronus, E = Venus, H = Nap, I = Saturnus, stb.). Maguk a M.-k szép fehérkarú leányzók, a kik bűbájos tevékenységre is hajlandók (jaruacideV). A M.-k ezen népszerűségével függ össze a nagy tisztelet, melyet a hellen világ minden részében élveztek. Oltáraik többnyire a Zeuséval közösek voltak (Lycosura, Delphi), a ki nemcsak atyjuk, hanem vezérök is (Moeragetes). Virágokat és állatokat (juhot) továbbá vízzel kevert mézet áldoztak nekik. Szoborképük egyáltalán nagyon kevés maradt, de azért elég ahoz, hogy a képzőművészetben való felfogásukról fogalmat alkothassunk magunknak. Legrégibb ábrázolásuk kétségkívül az, a melyik a François vázán fordul elő, a hol mint Hermesnek és Majának kisérői jelennek meg. Feltünő azonban, hogy nem 3-an vannak, hanem 4-en (a negyedik talán Themis?) és hogy a később annyira jellemző attributumok (l. alább) még nincsenek meg. Hasonlókép attributumok nélkül, csupán királyi pártával és bottal jelennek meg az ú. n. Borghese-féle oltáron (Baumeister, Denkmäler, 2396. ábra). A három M. attributumai aránylag későn, Praxiteles és más művészi előkelőségek után eszközölt római kori másolatokon (többnyire sarcophagusokon) tünedeznek fel. Ezeken az ábrázolásokon a M.-k komoly tekintetű ifjú leányok; Clotho guzsalyt tart a kezében, Lachesis földtekét, melyen az emberek sorsát megjelöli, vagy tekercset is, a melyre az ember sorsa feljegyezve van; Atropus mérleget, néha ollót, melylyel az élet fonalát elmetszi, ritkábban homok órát, melyen a halandó kiszabott perczei leperegnek (pl. Museo Pio Clementino, 4, 34). Ezzel szemben a modern művészet beéri az egyszerűbb felfogással: Clotho szövi az élet fonalát, Lachesis tovább bocsátja, Atropus elvágja (P. Thumann M.-i és Griepenkerl M.-csoportja az athenaei akadémia Prometheus-cyclusában). Az Aaisa Homerusnál csaknem teljesen ugyanazt jelenti, a mit a Moera; eredetileg szintén a. m. rész; megszemélyesítve az ember sorsának szövője, a ki már születésekor beleszövi a halandó életének fonalába az élet minden későbbi mozzanatát. Il. 20, 127. Od. 7, 197. Ámde miként M. is, ő is mindinkább elvont fogalommá halványodott. – A római Parcák (Parcae) az irodalmi és művészi fellendülés korában jóformán teljesen azonosak voltak a görög M.-kkal; ősrégi időben alighanem a rómaiaknak is csak egy Parcájuk volt. Maga a szó összefügg a pars szóval, tehát a. m. Moera. Fatum a római néphitben az istenek akarata, első sorban az isteni végzés, melyet az égiek és kivált Juppiter kijelentenek. A Fatum tehát a fari igéről istenivélemény (Jesjaton), aztán ennek alapján visszavonhatatlan, megváltozhatatlan végzet, azután jó és rossz sors, utoljára pedig minden életpályának végczélja, a halál. Többes számban (Fata) egyes emberek sorsa, miket az ősrómai néphit megszemélyesített és így foglalt össze; aztán a Parcákhoz hasonló sorsistenségek, a kik a halandó sorsát már születésekor leirják. Sorukból kiváltak és uralkodó szerepre jutottak a Fata scribunda, azok a szellemek, a kikhez a gyermek születését követő hétnek utolsó napján fohászkodtak az emberek. L. a szakszótárak czikkein kívül a következő műveket: Welcker, Griechische Götterlehre, 183 skk. ll. Nägelscbach, Homerische Theologie³, 1884. Christ, Schiksal und Gottheit bei Homer, Innsbruck, 1877. Bohse, Die M. bei Homer, West-gymn. progr., Berlin, 1893. Schmidt, Das Volksleben der Neugriechen, 1, 210 skk. ll. Politis, Meleth epi tou biou t. newt. ’Ell. ’AJhnai, 1874, 208 skk. ll. A mai hellenizált népeknek a M.-ra vonatkozó hagyományairól kimerítő irodalmi utbaigazítás van Drexler jegyzetében Roschernél. V. ö. még Roscher, Zur Bedeutung der Siebenzahl im Cultus und Mythus der Griechen (Philologus, 1901, 3. füz.).