Naidia

vagy hrwa, kis templom alakjában épített síremlékek. Ezek mellett előfordulnak mint a síremlékek legrégibb és legegyszerűbb képviselő a kőből vagy földből hányt sirhantok (cwmata, colwnai, colwnoi, tumboi), azonkívül a sziklába vésett síremlékek (Nauplia, Creta, Aegina, Melus, Thera, Kis Ázsia). A síremlékeknek legáltalánosabb, egész Görögországban elterjedt faja a karcsú, fölfelé keskenyedő kőpillér (sthlh), mely fönt acroteriában vagy háromszögletű oromban végződik és a melyre a megholt nevét vésték. Ezek a sírpillérek a 4. században alacsonyabbak és szélesebbek lesznek s rajtok a meghalt vagy magányosan vagy kedveseitől búcsúzva reliefben ábrázoltatik. Portraitszerű hűségre azonban az ábrázolásoknál nem szabad gondolnunk. Különben ily domborműves sírkőre már a 6. században is találunk példákat. Az 5. és 4. században ezen reliefes sírkövek gyártása virágzó iparág volt Görögországban, különösen Atticában; az athenaei muzeumban százakra megy az ezen korból fönmaradt stelék száma, melyek között számos művészi értékű darab van (az 550. á. Phrasiclea sírköve; a halott ülve ábrázoltatik, térdeinél kis leánya, szemben vele szolgálója ékszeres dobozzal; 4-ik századbeli munka. Athenae, Nemzeti Muzeum). Felállításukról fogalmat nyújt az athenaei Dipylum előtt kiásott sírok utczája, a melyben számos sírkő eredeti helyzetében látható (az 561. á. Dexileos athenaei lovas sírköve, ki 393-ben esett el Corinthusnál; a sírkő gyalogoson győzedelmeskedve ábrázolja). A stelét sokszor helyettesítette a márványból faragott embernagyságú s gyakran reliefdíszszel ellátott márványváza (lecythus vagy hydria). A síremlékekben kifejtett fényűzés oly nagy mérveket öltött, hogy Demetrius Phalereus kénytelen volt az általános elszegényedés korában ezeknek a költséges síremlékeknek használatát törvényhozás útján betiltani. Azontúl, a 3-ik századtól kezdve csak elvétve találunk steléket; helyöket elfogalják az alig egy méter magas, dísztelen, a megholt puszta nevével ellátott oszlopocskák (cioneV) vagy az alacsony oszlopra helyezett kis kőmedenczék (labellum) vagy végül a sír fölé földből vagy kőből épített asztalforma emlékek (trapezai), mint a milyeneket Görögország egy némely vidékén még most is látni. A sírok a család kizárólagos tulajdonát képezték, s azokba mást mint családtagot nem volt szabad temetni. A sírkő fölirata a meghalt nevén és származásán kívül néha életének fontosabb eseményeit is elmesélte, vagy tanítást foglalt magában a hátramaradottak számára, gyakran megfenyegette azokat, kik emlékét bántalmazni akarnák. A sírkövekről lásd Brückner értekezését az Archaeologischer Anzeiger 1892. évf. 12. lapján; azonkívül Stackelberg, Die Gräber der Hellenen (1835). Pervanoglu, Die Grabsteine der alten Griechen (1863). Conze, Die attischen Grabreliefs (Berlin 1893 óta).