Neith

helyesebben Nit, NhiJ, NhiJh, NhuJ, aegyptusi istenasszony, a kit különösen a saisi tartományban tiszteltek, melynek lakossága túlnyomólag libyai törzsekből sarjadott. Nevét hol úgy magyarázzák, mint «az, a ki lő» (Le Page Renouf), hol úgy, hogy «az, a ki létezik» (Dümichen), hol úgy, mint «a szövő-fonó» (Mallet, a ki mellesleg mondva ezt a jelentést őseredetinek tartja). Tisztelete olyan régi mint az aegyptusi cultura. Különösen kiváló jelentőségű abban a korszakban, mely nevét és uralkodóit egyaránt Saistól veszi kölcsön. A faraók ekkor a N. fiai és mythikus anyjuknak templomába temetkeznek. Ez a nagy tisztelet, melynek főhelye Latopolis volt (Esne), az idők folyamában megcsappant, de meg nem szünt, elannyira, hogy még idegen hódítók is (Cambyses, Darius) számoltak vele, papjainak elszéledt seregét védelmökbe vették és királyi bőkezűséggel látták el. Ugyanezt a kiméletes tiszteletet tanusították a Ptolemaeusok, kiknek uralma alatt már erősen mutatkozik az a hajlandóság, hogy N.-t Athenével azonosítsák (l. alább). A mi eredeti aegyptusi jelentőségét illeti, őt tekintik Ra napisten édes anyjának, minek alapján viszont benne látják a napkeltét megelőző hajnali pirkadásnak megtestesülését. Ezt a jelentőségét és hatáskörét aztán a mythus és a művészetek párhuzamosan haladva kibővítették. Mint a napisten anyja alakilag összefoly a Meh urt nevű tehénnel és így lesz belőle «az a tehén, a ki Ra istent a világra hozta». Azért fordul elő a saisi pénzeken. De nemcsak Ra istent tekintik a N. fiának, ugyanezt a szerepet játszsza Horus is, sőt Szet is, a kikre Maspero meggyőző okokkal vonatkoztatja azokat a ritualis ábrázolásokat, a melyeken N. két krokodilussal fordul elő, azokat keblén melengeti, sőt szoptatja (Guide du visiteur au musée de Boulacq, 274. l. 4159. sz.). A művészet ugyanígy domborította ki az istenasszony jelentőségét, mint a ki a harczok viharait, kivált a nyillal való küzdelmet intézi. Ifjan és ruganyos izmokkal áll ott, kezében íjj és nyílvessző; megesik az is, hogy a pharaót nyilazni tanítja. A szövés-fonásnak is védője és ápolója, a ki a halandókat életökben felruházza, haló porukban pedig zöld arczával és zöld kezeivel (a halottas szerepnek külső velejárója) pártfogása alá veszi. Ő adja nekik az alvilágban sycomorus-tányéron a gyümölcsöt és kenyeret, vizzel is üdíti őket és ezen a szerepen osztozik Nuttal és Hathorral. Halottas szerepében néha szárnyasan is ábrázolják (így pl. a Nesutafnut sacrophagusán, mely a bécsi udvari múzeum aegyptusi gyűjteményének egyik dísze). Helylyel-közzel Isisszel is azonosítják, de az antik mythologiára nézve sokkal fontosabb az, hogy Herodotus óta (2, 59) Athenével hozták kapcsolatba, a mi aztán sokat módosított mindkét istenasszonynak felfogásán és alakításán. Egyesek az istenasszony nevét találták hasonlónak Athenének megfordított és első és utolsó hangzójától megfosztott nevéhez (ebbe a hibás etymologiába még a modern Wilkinson is belebotlott, Manners and Customs of the ancients Egyptians, 1, 47. 4, 248); valamivel alaposabb oknak vehették a régiek N. istenasszony lámpásünnepségének (Hdt. 2, 62) egyezését azzal a fáklyásversenynyel, melyet Pallas tiszteletére Athenaeben tartottak. De történt légyen bármilyen alapon, annyi tény, hogy N. a saisi pénzeken mint Athene istenasszony jelenik meg, álló helyzetben; jobbjában lándsával, baljával pajzsára támaszkodva. Ugyanezen felfogás mélyen belenyúlik a római császárok korába (a Hadrianus és Antoninus Pius korabeli érmeken a fentemlített Athene-attributumokon kívül még a bagoly is megjelenik). Egészben véve N. a ki mellesleg mondva Knephnek (a világtojásnak) felesége, jelzőiből kifolyólag is («az öreg anya», «az istenek anyja») az alkotó természeti erőnek megszemélyesítése. Ezzel egészen összevág az a felirat, melyet Plutarchus szerint (Is. 9) a saisi istenasszony szobrára véstek s a mely így szólt: «Én vagyok a Mindenség, az is, a mi volt, az is, a mi van, az is, a mi lesz; az én fátyolomat még soha halandó föl nem lebbentette». Ime a typikus saisi fátyol és a Schiller költeményéből a köztudatba átment fátyolos istenkép hagyományának eredete. A Roschernél felsorolt gazdag irodalomból kiemeljük a következő műveket: P. Le Page Renouf, Vorlesungen über Ursprung und Entwicklung der Religion der alten Ägypter (Leipzig, 1882, 168 skk. ll.). Lanzone, Dizionario di mitologia egizia (Torino, 1884, 439–447. ll.). Mallet, Le culte de N. à Sais (Paris, 1888). Wiedemann, Die Religion der alten Ägypter (Münster i/W. 1890, 77 skk. ll.). E. A. Wallis Budge, The Book of the Dead (London, 1895, CXX. l.). George St. Clair, Creation Records discovered in Egypt (London, 1898, ch. 13. Nu and N. (175–180. ll.). Kőrösi László, Egyiptom művészete, Budapest.