Nenia

v. naenia, Festus szerint (s. v. 161) carmen, quod in funere laudandi gratia cantatur ad tibiam; tehát a halottat dicsőítő gyászdal (v. ö. Cic. leg. 2, 24, 62), melyet régebben a tor alkalmával, később pedig a temetésen énekeltek az elhunytnak rokonai (Suet. Oct. 100), vagy ha rokonai nem voltak a sirató asszonyok (praeficae; Non. 66, 31) s utóbb csakis ezek. Nenia maradványának tekintik némelyek a Scipiók ismert síriratát; más példa Senecánál ludus de morte Claudii 12, 3. A dal szövege többnyire régi, hagyományos volt; részint ezért, de még inkább a bucsúztatást űzletszerűleg gyakorló asszonyoknak épen nem épületes előadása miatt a nenia csakhamar «ineptum et inconditum carmen» lett (Non. 145, 25; v. ö. Gell. n. A. 18, 7, 3) épúgy mint minálunk a krónikálás a kontárok fülsértő előadása folytán kornyikálássá fajult. Innen magyarázható a nenia szónak későbbi jelentésváltozása, a mennyiben igénytelen dalt, nótát, általában haszontalanságot, silányságot, sőt egyenesen badarságot, ostobaságot értettek alatta. Hor. od. 2, 1, 38. epist. 1, 1, 63. Phaedr. 3, prolog. 10. Plaut. Asin. 4, 1, 63. Petron. 58, 293: alogias, nenias stb. Különben a neniát a rómaiak személyesítették is, és mint a kesergés istennőjének temploma is volt a Porta Viminalis előtt. Festus s. v. V. ö. Temetkezés, II.