TARTALOMN

Niobe

Niobh. – 1. Phoroneus és Laodice nymphának leánya, más hagyomány szerint Inachus felesége és Phoroneus anyja. – 2. V. ö. Pelasgus, 1. – 3. Tantalusnak Taygetétől (mások szerint Dionétől) született leánya, Thebae királyának Amphionnak neje, a ki ép olyan öntelt és büszke volt, mint édes atyja. Szerencsés anya volt, a ki büszkén ringatta és nevelte fel gyermekeit (legtöbb monda hat-hat fiúról és leányról beszél, de sok forrás eltér ettől a számtól). Önteltségében összehasonlította, sőt felülemelte magát Latonán, a kinek csak két gyermeke volt. E felett való haragjukban Apollo és Artemis úgy állottak bosszút a sértésért, hogy N.-nak gyermekeit kiirtották. A lenyilazott gyermekek 9 napig feküdtek temetetlenül, mert Zeus az összes népeket kővé változtatta, csak azért, hogy N. gyermekeit senki el ne temethesse. Végre aztán a tizedik napon az istenek temették el őket. N. anyai szivét annyira elfogta a fájdalom, hogy kővé dermedt, s a Sipylus hegy magaslatán állva még sziklává lett állapotában is érzi azt a fájdalmat, melyet az istenek okoztak volt neki. Hom. Il., 24, 602 skk. Ov. met. 6, 152 skk. Ez a N.-mythus magva, melyben azonban olyan elemek vegyültek össze, melyeket a mythusalakulás hol az 1. számú N. alakjáról vont el, hol pedig arról a N.-ról, a kit most említettünk. De az így összetákolt N.-mythus részleteit is különféleképen adják elő a mythologiai források. Így például Homerusnál a Niobidák (ez a N. gyermekeinek közös mythologiai és műtörténeti elnevezése) anyjuknak házánál halnak meg. Apollodorus úgy jegyezte fel a dolgot, hogy a fiúk vadászat közben pusztultnak el a Cithaeron hegyen, a leányok a thebaei királyi palotának tájékán. Ovidius viszont azt állítja, hogy a fiúk a thebaei versenypályán estek az istenek haragjának áldozatúl, a leányok a fiúk halotti tisztességén s a vele járó gyászversenyeken. Mindezen részletek legjobban mutatják, hogy sokféle elem járult a N.-mythus keletkezéséhez, melyeket elébb nagy óvatossággal és critikával kell kihámozni és csoportosítani, mielőtt az eddig felmerült de nagyon is egyoldalú magyarázatok valamelyikét feltétlenül kielégítőnek elismerhetnők. Ez időszerint nem mondhatjuk ezt sem arról a felfogásról, mely N.-ban régi, immár feledésbe ment hivét és papnőjét látja a Bacchus-cultusnak, a Niobidák sorsát pedig úgy tekinti, mint ezen vallás küzdelmét más szerencsésebb cultusokkal (Burmeister); sem arról a másik felfogásról, mely szerint a N.-mythus annak az ősrégi emléknek magyarázata kedvéért készült, mely a Tas Szuret hegynek szikláin (Magnesiától Keletre) mai napig is látható (Heffter). De legkevésbé biztos az a természetből levont magyarázat, melynek értelmében N. maga az anyaföld… és mint ilyen kifejezi az utódokon való örömöt, a virulásokozta élvezetet, melyre szükségképen az elmúlás gyásza s az e felett érzett fájdalom következik. Hozzájárul ehhez a Sipylus környéke, mely egy viruló tájnak végzetét, a földrengés által okozott pusztulást tárja elénk és alkalmas keret ahoz, hogy a költői phantasia a fentebb említett anyagot alakítani tudja és abból, a mi tulajdonkép természeti tulajdonság, N.-nak ethikai jellemvonását, mondhatnók tragikai vétségét megalkossa (Stark-Thrämer). Valamennyi magyarázat a mythusnak egy-egy lényeges vonását hozta felszinre, de az egészet egy sem meríti ki és így a kérdés, sőt a név etymologiája is függőben marad mindaddig, míg a keleti ősvallások rendszeres tárgyalása és azoknak a görög mythus-világgal való összeolvadása a helyrajz és folklore segítségével részletesen tisztázva nem leend. – Egyébiránt N.-nak alakja nem is mythikus szempontból vált előkelő fontosságúvá, hanem műtörténeti szempontból. Az archaistikus művészet még aránylag keveset törődik ezzel a motivummal, de minél inkább tért foglal az érzelmek néma beszédje, a pathetikus elem, annál inkább hajlik a művészet ehhez a tárgyhoz, a melylyel nemcsak az anyai fájdalmat lehet megörökíteni, de egyszersmind a Niobidák ábrázolásában a halálfélelem, szorongás és fájdalom nuanceait szemléltetni. E tekintetben a művészet egyik úttörője nem kisebb ember volt mint maga Polygnotus, a kinek iskolája nemcsak a Niobidák sorsával foglalkozott, hanem magának N.-nak korábbi életéből is kiragadott egy-egy részletet, többi között azt, a mikor N. és Leto még jó barátnők voltak és összevesztek, a miről Sapphónak egy töredéke tudósít bennünket. A halálukat elszenvedő Niobidák Polygnotus szellemében a fenmaradt emlékek közül az orvietói crateren vannak megörökítve (Mon. d. Instit. 11, 40), Leto és N. összezörrenése pedig azon a herculaneumi falképen, mely Alexander kezére vall. Polygnotus genieje ihlette meg a nagy Phidiast is azokon a reliefeken, melyekkel Zeus trónját díszítette volt. Viszont ezeknek hatása alatt készültek a következő művészi emberöltőnek emlékei, különösen a Campana-féle relief (Peterburgban) és egy márványdiscus a British-muzeumban (Roscher, s. v. N. 4. és 5. ábra). Mind a kettő már bizonyos megállapodást mutat az alakok felfogásában és csoportosításában, helyzetében és elrendezésében, mely a dombormű természetéből következik ugyan, de azért az utókorra nézve nagyjából mégis irányadó és typikus maradt. Artemis és Apollo alakján kívül mind a kettőn előfordul a Niobidák számbeli symmetriája (két halott és két sebesült fiú; két összesroskadó és két menekülő leány). Azt a számot azonban, a melyről a legtöbb mythologiai forrás megemlékezik (6 fiú, 6 leány), csakis akkor kaphatjuk meg, ha a két műemlék alakjait kombináljuk. Igen gazdag keretben és változatos alakokkal adja elő a N. catastropháját egy díszamphora, mely Ruvóból került a Jatta-féle gyüjteménybe, de még inkább egy vázakép (Berichte der sächsichen Gessellschaft, 1875, 4. tábla). Ezeknek a vázaképeknek rajzbeli finomságain osztozik egy márványra festett kép, melyet Pompejiben találtak, s a mely kivált a pathetikus elem kidomborítása által élénken mutatja, hogy az ókori művészet mesterei mennyire rajta voltak, hogy a N.-mythust lélektanilag minél inkább kiaknázzák. Két csoportot látunk a képen, melynek háttere palotát mutat (Giorn. d. scavi, új folyam 2. k. 9. f.). Az egyiken a dajka lesi rémülten az egyik haldokló leányka halálos vergődését; kedvenczének sorsa feledtet vele mindent, csak a veszélyt látja, de nem kutatja, vajjon honnan jön. A másik csoportban a rémültében féltérdre ereszkedett királynő takarja el egy másik leánykáját, kezéből kisiklott a kormánybot; gyermekére védő mozdulattal hajlik, de azért daczosan hitetlenül és meg nem alázkodva néz farkasszemet a fölötte lebegő veszedelemmel. Ámde mindezen ábrázolások művészi hírnév és műtörténeti hatás tekintetében háttérbe szorulnak a mögött a csoport mögött, melyet 1583-ban ástak ki egy római szőlőskertben a Porta San Giovanni közelében. Eleinte a Mediciek villájában voltak a szobrok, 1775-ben Firenzébe szállították őket, a hol tudósra nem tudósra egyaránt óriási vonzerőt gyakorolnak. Az idevágó kutatás mai eredményeinek alapján nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy ezek a szobrok annak a hires csoportnak másolatai, melyet C. Sosius hozott a Kr. e. 1. század harminczas éveiben a Keletről Romába. Valamint a talált szobrok nem mind a Sosius csoportból valók, viszont vannak másutt talált N.-szobrok is, melyeket a csoportnak retrospectiv kiegészítése alkalmából okvetetlenül szintén oda kell sorolnunk. A talált tizennégy szobor közül kettőt (a birkozókat) természetszerüleg félretévén, marad kerek egy tuczat, melyből tíz okvetetlenül a Niobe-csoporthoz tartozik, már mint az anya, hat fiú, és három leány; a 11.-et ma már rendesen csak mint Psychét emlegetik, a 12. daczára egyes technikai eltéréseknek alighanem mégis az eredeti csoportból való és talán a paedagogust ábrázolja. A főalak (579–580. á.), mely egyes-egyedül Firenzében van meg teljesen, az anyát ábrázolja, a mint a hozzásiető leánykáját magához vonja és a gyilkos lövedékek elől eltakarni igyekszik. A gyermek érzi a veszélyt és előle a szerető sziv bizalmas ösztönével anyjához menekül. A két siető alak találkozásának pillanata a csoport kettős főszobrának motivuma. A lerogyó gyermek karjával anyjába kapaszkodik, másik karját elhárító mozdulattal emeli feje fölé; viszont az anya védőleg hajol föléje; egyúttal pedig fájdalmasan de büszkén néz az ellenfélre, félisteni tartással, mely elárulja, hogy ellenségét csak erősebbnek tartja magánál, de nem különbnek. A többi gyermek is mind mind feléje tart. A legidősebb leányt, úgy látszik, tarkón találták, látszik rajta, hogy már nem messzire vonszolja magát, s nemsokára összerogy. Ugyanezen úton gyors menekvésben siet a korra nézve második leány, az alsó ruha a gyors mozgástól egészen tagjaihoz simul; a felső ruha, melyet teste körül csavart és balkarjára vetett, festői hullámokban úszik utána, a mint a szél lengeti. Ennél a szobornál még sokkalta érdekesebb az a változat (581. á.), melynek feje ugyan nincs meg, de mely Chiaramonti-féle Niobdia néven hires finom technikájáról és arról a nemes formaérzékről, melynek alapján sokan hajlandók az egész csoportot Praxiteles fénykorának alkotásai közé sorolni. Ennél kevésbbé sikerültek, igazabban kevésbbé tökéletesek: a legidősb fiú, a ki a gyilkos lövegek ellen köpenyével védekezik; két más fiú, a kik menekülés közben fejüket hátrafelé fordítják, mintha lehetséges volna, hogy a lövegeknek kitérjenek; egy fiú, a kit véknyába találtak, úgy hogy összerogyott; a legkisebbik fiú, a paedagogus, kinek rémült alakján meglátszik, hogy nem magáért hanem másokért remeg; sőt egy elesett fiú, a ki hanyatt terűlt el. Látjuk tehát, hogy a csoportból, mely a főalakon kívül legalább 15 alakból (tehát összesen 16-ból) állott, 12 van meg, a mire nézve a modern magyarázó irodalomból két kérdés lép elénkbe; az egyik arra vonatkozik, vajjon hogyan voltak ezek a szobrok elrendezve, a másik a szerző egyéniségével foglalkozik. Több mint valószínű, hogy az alakok körülbelül úgy voltak elrendezve, a hogyan az oromcsoportozaton szokás, a nélkül azonban, hogy valóságos oromcsoportot képeztek volna. Az elrendezés körülbelül úgy képzelendő, hogy középen állott az anya, kétoldalt két leány, azután egy-egy kettős szobor (fiú és leány, paedagogus és legkisebb fiú), a mire aztán laza egymásutánban négy-négy gyermek következett (túlnyomólag fiúk). A részletekre nézve eltérők a nézetek; van a ki azt hiszi, hogy a szobrok talapzata terrasse-szerűen emelkedett (Amelung) van a ki úgy képzeli, hogy terméskőre tették (Ohlrich), sőt olyan is akadt, a ki azt vitatta, hogy a szabad természetben, sziklák és fák között állottak a remekek. Mert remekek ezek, akár a Praxitelex, akár a Scopas iskolájából valók. A régebbi kutatók az utóbbi mester mellett nyilatkoztak, az újabbak Praxiteles szellemére ismernek e mű részleteiben, kivált a Chiaramonti-féle Niobida ruháinak finom redőzetében. Közvetítő irányzatok is vannak, de talán nem tévedünk túlságosan, hogy ha azt hisszük, hogy a N. csoport a hellenistikus művészet zsengéiből való, a mikor a classikus traditiók (canon és mérséklet) még éltek, s a belső (jellembeli) változás a művészeti termékeken legfölebb sejthető, de fel nem ismerhető. A firenzei Niobida-csoport egyúttal a N.-typus művészi fejlődésének tetőpontját jelenti, melyen túl csak a másolás, variatio és combinatio játékaival találkozunk. Ilyen kisérletekkel ismerkedünk meg a pompejibeli falfestészetben, a hol még lovas Niobidák is fordulnak elő, egyúttal pedig (s mellékesen mondva sokkal értékesebb formában) a római sarcophagusokon. Ezeknek két főváltozata van; a régebbi és jobb fajtán a két büntető istenségen kívül (Apollo és Artemis) 14 gyermek van, aztán megvan természetesen az anya, a paedagogus és a dajka. A másoidk, újabb és gyengébb változat ezt megpótolja egy másik paedagogussal, Amphionnal és helyi istenségekkel. Egyes Niobidák itt lóháton jelennek meg, a sarcophagusok fedelén pedig a megölt Niobidák csoportja pihen. Valamennyi sarcophaguson meglátszik a régi, kiváló műemlékek tanulmányozása, ép úgy mint a későbbi kisművészet apró gyöngyein, a metszett és vésett köveken is (egy gemmán pl. megtaláljuk a Campana-féle reliefnek azt a csoportját, a melyen N.-nak egyik fia hugának karjaiban leheli ki a lelkét, Starknak alább teljes czímével idézett művében, 3. tábla, 2. ábra). Szándékosan hagytunk utoljára egy műemléket, mely a N.-csoportnak sem nem másolata sem nem változata, hanem más alakokkal való felelevenítése. Ez egy elefántcsontból készült dombormű, mely a Palatinuson volt Apollo-templom egyik ajtaját díszítette és melynek megalkotója a N.-emlékek alapeszméje által megihletve a Delphit fenyegető gallusok vesztét mutatta be. Sajnos, ennek az alkotásnak csak emléke maradt meg, különben még egy másik példányában gyönyörködhetnénk a fájdalom remek apothesisának, mely N. alakjában egyúttal az anyai fájdalomnak minden hibát kiengesztelő nemes vonását is magán viseli. – A N.-ra vonatkozó gazdag irodalomból első helyen kell kiemelnünk Starknak korszakos művét, melynek czíme: N. und die Niobiden, in ihrer litterarischen, künstlerischen und mythologischen Bedeutung (Leipzig, 1863), továbbá Sauernek tanulmányát Roscher szakszótárában; kiváló művek azonkívül: Burmeister, De fabula, quae de N. eisque liberis agit (1836, rostocki koszorús pályamű). Thrämer, Pergamos, Untersuchungen über die Frühgeschichte Kleinasiens und Griechenlands (Lipcse, 1888). Hefter, Der Mythus von der N. (Zeitschr. für Gymnasialwesen, 1855). Welcker, Alte Denkmäler, 1, 209 skk. ll. Meyer, De Niobidarum compositione (Berlin, 1864). Gensichen, De Niobidarum compositione (Rostock, 1869). Mayerhöfer, Die Florentiner N. gruppe, 1881. Friedrichs, Praxiteles und d. N. gruppe. Klein, Praxiteles, 319–43. ll. Collignon, Hist. de la sculpt. grecque, 2, 536 skk. ll. Hampel József, Az antik szobrászat története, Budapest, 1900, 185–190. ll.

L. M.

579. Niobe és leánya. Márvány (Firenze, Uffiziák).

579. Niobe és leánya. Márvány (Firenze, Uffiziák).

580. Niobe feje (Firenze, Uffiziák).

580. Niobe feje (Firenze, Uffiziák).

581. Niobida (Roma, Vatican).

581. Niobida (Roma, Vatican).