Opifices

dhmiourgoi név alatt a kézművesek osztályát kell érteni, mely az egész ókorban meglehetősen lenézett, sőt néha megvetett néposztály volt. Az ókor semmiképen sem bírta méltányolni az ember kézi munkáját. Az összes mesterségeket banausikus foglalkozásnak bélyegezték a görög banausoV után, mely szó eredeti jelentése szerint a kemencze mellett végzett, ülő munkára vonatkozott. Az ipart űző mesteremberek nem részesültek állami jogokban és teljesen ki voltak zárva a törvénykezés köréből, még az agorán és a gymnasiumban sem volt szabad megjelenniök. Spartában a perioecusok kezében volt az ipar, Athenaeben pedig az úgynevezett metoecusok űztek mesterséget. Czéhkötelezettség azonban egyik helyen sem volt. A rómaiak szintén csak az őstermelést és a fegyverforgatást tartották szabad emberhez illő foglalkozásnak, az egyes iparbeli munkákat az idegenek (peregrini) és rabszolgák (servi) végezték. Az opifices atque servitia egymás mellett olvasható Sallustiusnál (Cat. 49) és Cicero (of. 1, 42) azt írja: opifices omnes in sordida arte versantur. A későbbi korban polgári joggal bíró egyének is helyet foglaltak az opifices testületeiben, mely collegiumok élén egyes magistri állottak. Ez a magister név és fogalom voltaképeni őse a német Meisternek és a magyar mesternek. Drumann, Arbeiter und communisten in Girechenland und Rom (1860). A köztársaság utolsó századában az örökké nyugtalankodó csőcselék, az úgynevezett faex populi vagy faex urbana, jórészt az opificesből állott. De a császárok alatt az előkelő származás értéke mindinkább hanyatlott és a szorgalom, a kéz munkássága és ügyessége megbecsülésben részesült. Az így meggazdagodott szerencsefiakat Martialis sok helyen megtréfálja.