Orestes

’OresthV. – 1. Agamemnonnak és Clytaemnestrának egyetlen fia és legifjabb gyermeke. Hom. Il. 9, 142 skk. Midőn atyja Agamemnon saját feleségének és Aegisthusnak bűnös szeretkezése és cselszövénye folytán életét vesztette, Electra féltette a gyilkosoktól a gyermek O. jövendőjét. Elküldötte tehát a phocisi Phanotéba Strophius királyhoz, a ki Anaxibiát, Agamemnon hugát birta feleségűl. Nyolcz évig élt ő ott és ezen idő alatt benső barátságot kötött Pyladesszel, Storphius fiával; oly bensőt, a mely a hőskor typikus baráti frigyeinek (Achilleus és Patrocius, Damon és Phintias, stb.) egyikévé lett. Nyolcz év multán visszatért Mycenaebe, még pedig azzal a szándékkal, hogy atyját megboszúlja, a hogy Apollo isten parancsolta meg neki. O. véresen megtorolja atyja halálát, megöli Aegisthust, de vele együtt saját édesanyját Clytaemnestrát is. Hom. Od. 3, 306 skk. 1, 30. 298. 4, 546. Aesch. Choëph. Soph. Electra. Eur. Electra. De bár ezt a megtorlást egy istennek parancsszavára tette, mégis bűnösnek érzi magát, mert hiszen édes anyjának vérét ontotta ki. Ugyanezért mindjárt a véres tettnek elkövetése után őrjöngés ragadja meg, s az Erinysek üldöző haragját érzi mindenütt. Sokáig bolyong mindenfelé, végre is Apollónak szive megesik rajta és Pallas Athenéhez küldi Athenae városába, a hová az isten maga is követi kegyeltjét. Pallas Athenae az Areopaguson alkalmi törvényszéket állít össze, melynek színe előtt maga Apollo védelmezi O.-t. A birák szavazatai, a fehér és fekete kövecskék megoszlottak; akkor Athene istenasszony egy fehér «felmentő» kövecskét dobott a szavazatszedő urnába, a mi O. javára döntötte el az itélet mérlegét. Aesch. Eum. A Pelopunnesusban elterjedt hagyomány szerint O. szökésének és bujdosásának idejét Arcadiában töltötte, a hol Megalopolis táján még a történeti időben is mutogatták a lelkiismeret bosszuló istenasszonyainak, az Erinyseknek szentélyét, a kik O.-t űzőbe vették és annyira felizgatták, hogy őrjöngésében egyik újját leharapta. Nem messze ettől mutatták O. gyógyulásának helyét (’´Ach), a hol ugyanezeknek az istenasszonyoknak szintén volt szentélyök. Paus. 8, 34, 1 skk. Jelentős és ujabb motivumokkal gazdagította az O. mondát Euripides (Iph. Taur), a kinél O.-t Apollo isten csakis azon föltétel alatt hajlandó a rája mért őrjöngéstől megszabadítani, hogyha elzarándokol a Chersonesus Tauricába és onnan elhozta Görögországba Artemisnak képét. O. megfogadta az isten parancsát és elindult a taurusok földjére, mely útján őt testi-lelki jó barátja Pylades kisérte. Midőn a taurusokhoz érkeztek, kiken akkor Thoas, Borysthenes fia uralkodott, elfogták őket és már úgy állott a dolog, hogy az ország bevett szokásai szerint feláldozzák az isteneknek, igazabban Artemis istenasszonynak. Testvére Iphigenia, a ki ott a papnőnek tisztét viselte, ráismert és megszökött vele és az istenasszony képmásával. A taurusoktól történt visszaérkezése után O. elfoglalta Mycenaeben atyja örökét, a mi azonban csak úgy volt lehetséges, hogy elébb megölte Aletest, Aegisthus fiát. Országának határát is kiterjesztette, a mennyiben elfoglalta Argost és Spartát. Felesége Hermione volt, a Menelaus leánya, a kitől Tisamenus nevű fia született; másik fia volt Penthilus, Lesbosnak gyarmatosítója; ennek atyja azonban nem Hermione, hanem Erigone, Aegisthus és Clytaemnestra leánya. Pylades viszont Electrával kelt házassági frigyre, gyermekeik Medon és Strophius voltak. Nagy szerep jutott O.-nek a hellen gyarmatosítás mythikus történetében: a hagyomány szerint ugyanis ő volt az, a ki Spartából gyarmatot vezetett Aeolisba, nemkülönben az ő uralkodása idején jöttek a dórok Hyllus vezetése alatta Peloponnesusba. Magáról O.-ről, illetőleg utolsó napjairól azt tartotta a mythus, hogy Arcadiában halt meg kigyómarás következtében. Hamvait egy jövendőmondás utasítása szerint Tegeából Spartába hozták és ugyanott temették el. Her. 1, 67. Sírját az agorán a Moerák szentélyének közelében mutogatták, mellette volt Polydorus királynak a szobra. Paus. 3, 11, 10. Római monda szerint O. Ariciában halt meg, ott is temették el, de hamvait később Romába szállították által és Saturnus templomának közelében helyezték el. Serv. Aen. 2, 116. Volt herouma Spartában is, de még a barbár scythák is nagy tiszteletben részesítették, a mely tiszteletben osztozott barátjával Pyladesszel. Lucian. Tox. 6. De ezzel korántsem merítettük ki azokat a helyeket, a melyeken O. alakja a néphitben (habár csak Artemisszel kapcsolatban is) gyökeret vert. Tisztelettel emlékeztek meg róla mindazon helyeken, a hová a hagyomány szerint Artemis képét elhozta, s a mely helyek közül mindenik azt állította magáról, hogy az igazi Artemis-képet ő kapta meg. E városok és más helyek a következők: Athenae, Sparta, Argos, Comana és Castabala (Cappadociában), az Amanus hegységben (Syria és Cilicia között) a Melantium hegycsoport, Patmus, Sminthe, Rhodus, Laodicea, Oreste (Orestias, a későbbi Hadrianopolis Thraciában, tehát a mai Drinápoly), Argos Oresticum (Epirus), Rhegium, Caulonia, Tarentum, Tyndaris és Aricia. De mindennél inkább bizonyítja O. népszerűségét az, a mily gyakran nevével a költőknél és alakjával a művészek alkotásaiban találkozunk. Fentebbi leirásunk, mely az O.-monda irodalmi emlélkein (Aeschylus Oresteája, Sophocles Electrája, Euripides O.-e és Electrája) alapszik, egyúttal vezérfonálul szolgálhat a művészet emlékeinek jellemzésében, melyek jóformán minden egyes mozzanatnak ábrázolására kiterjednek, mely az O.-mythusban előfordul. Már O. ifjúkora és Telephushoz való viszonya is megvan egyes vázaképeken, miért is Telephus szerepe említendő. Midőn ugyanis a hellenek visszatérőben voltak mysiai, hadmenetük és különösen a Caicus mellett vívott csatájuk után, melyben Achilles Telephust sulyosan megsebesítette: Telephus nyomukba jön és gyógyulást keres náluk, mert a jóslat azt mondotta, hogy sebét csak az hegesztheti be, a ki ütötte. De a görögök felismerik benne az ellenséget, űzőbe veszik és Telephus csak úgy tudja gyilkos fegyverüket magától távol tartani, hogy megragadja a kisded O.-t és vele az oltárhoz menekül. Ezt ábrázolják a vázaképek, melyek közül a legrégibb az, a melyik még az 5. szdból való és a British Muzeumban van (képe Jahnnál, Archaeol. Aufsätze, 2. tábla). Viszont egy napolii amphorán (Baumeister, Denkmäler, 1307) azt látjuk, a mint O. Pylades, Electra és a Pythia jelenlétében megkapja Apollótól azt a megbizást, hogy bosszulja meg édes atyját és még kardot is kap hozzá. O.-t és Pyladest együttesen egy hires szoborcsoport ábrázolja, mely a Borghese villából a Louvreba került (Collignon, Hist. de la sculpture grecque 2, 348). O.-nek és Electrának találkozása több kiváló műremekhez nyujtott motivumot a művészeknek, kétségtelenül a legjelesebb a Menelausé (a Ludovisi-féle villában). «A nővér az ifjú vállára támasztja jobbik karját, az ifju pedig mintegy fölemelt baljának mozdulatával kiséri beszédjét» (Hampel, Az antik szobrászat története, 239). Aegisthusnak és részben Clytaemnestrának O. által történt megöletését sürün ábrázolták a vázaképek (egy ilyet mutat lexikonunk ábrája Aegisthus alatt). Csapásukon haladtak a reliefek, melyek érthető okoknál fogva lassankint egészen elejtik az anyagyilkosság motivumát. Typikus e tekintetben egy archaizáló relief, melyet Ariciában találtak (Baumeister, Denkmäler, 1309). Aegisthus, a kit O. mellbe szúrt, térdre roskadt és tehetetlenül fetreng, míg Clytaemnestra kétségbeesésében vállon ragadja fiát, a ki feléje fordul. Ellenben a sarcophagusok O.-t az anyagyilkost is bemutatják, sőt olyan is akad, mely O.-t és Pyladest mint együttes bosszulókat tünteti fel (pl. a Lateranóban levő), mely felfogástól csak a Circi-féle sarcophagus tér el. Az utóbbin Erigone siet segítségére Aegisthusnak, még pedig egy zsámolylyal, melyet fegyvertelenül használ. Nincsen szeri-száma azoknak a műemlékeknek, melyek O.-nek az Erinysek által történt üldöztetésére és megtisztulására vonatkoznak. A legszebb kétségkivül a Museo Gregoriano díszamphorája (Rochette, Mon. inéd. 1, 38), melyen O. dúlt arczczal, önmagából kikelve, szemben a nézővel térdel az oltár lépcsőjén, kétfelül Apollo és Athene; Apollo feje felett egy sötét kérdésnek nyomasztó hangulata lebeg. Ezzel lezárjuk a szép emlékek sorát, de nem az érdekesekét. Talán nem egészen véletlen, hogy Pannoniában a scythák és iazyx-sarmaták előörseinek szomszédjában elég sürün találkozunk a taurusoknál járt O.-re és sorsára vonatkozó emlékekkel (kettőt az Iphigenia czímszónál közöltünk). Esetleges scytha mondai befolyás épenséggel nincs kizárva, a mit még valószínűbbé teszi az, hogy a római domborművek felfogása görög emléken sehol sem fordul elő. A Roschernél felsorolt gazdag irodalomból kiemeljük a következőket: Becker, Die O.-Sage der Griechen (Wittenberg, 1858). Zielinski, Die O.-Sage und die Rechtfertigungsidee (Neue Jahrbücher, 1899). Kahle, Fabulae, quae de caede Agamemnonis et vindicta Orestis feruntur apud Graecorum poetas, quomodo inter se differant (Allenstein, progr. 1880). K. J. Vogel, Szenen Eurip. Tragödien in griechischen Vasengemälden 1, 37 skk. ll. Preller, Sächs, Berichte, 2 (1850), 239 skk. Ujabban l. még Huddilston, Greek tragedy in the ligh of vase paintings (London, 1898). – 2. Egy görög Troja előtt, kit Hector ejtett el. Il. 5, 705. – 3. Egy trójai, kit Leontes ölt meg Ilion előtt. Il. 12, 139. 193. – 4. Achelous és Perimede fia. Apollod. 1, 7, 3. – 5. Pharsalus uralkodója; elűzték és számkivetésben halt meg. Thuc. 1, 111.