Orpheus

’OrjeuV, mythikus költő, kinek alakjában az ősköltészet és mythus mindazt összefoglalta, a mit a rhapsodusok a hősi dalba fel nem vehettek, s a mi arra a titokzatos világra vonatkozik, a melyben a mystikus tanok még egyazon mederben folytak a költészettel. O. e szerint nem csupán mesés költő, hanem mesés pap is, a kinek nevéhez egy romokba szakadozott és újabb befolyások által kiszorított, de későkori gyökérhajtásokban feltámadó vallás hagyományai fűződnek. Ezért van az, hogy O. tulajdonképen nem is egyén, hanem fogalom, melyet az ókor hol egy emberhez hol kettőhöz fűzött, hol vallásos kegyelettel gondozott hol viszont történeti és irodalmi critikának tárgyává tett. Ez a critika első sorban O. nevét és nevének jelentését kutatta, másodsorban azt, vajjon az egy O. létezett-e és ha igen, mikor létezett. Ezek a kérdések és megoldásuk egészen függetlenek O. myhtikus életrajzától, melyet az alábbiakban fogunk elmondani. O. nevét, mely a dóroknál ’´OrjhV alakban fordul elő (a sicyonbeliek delphii kincsesházának feliratán épenséggel ’´OrjaV), legalkalmasabban azokhoz a szavakhoz lehetett fűzni, melyekben az orj-gyök szerepel, s a melyek mind a titokzatosnak és sötétnek fogalmával járnak együtt. Ilyen Orphe jósnő neve, a ki Dionysustól vette a lelkesedést, továbbá az Orphondas név és a lyciai Apollo-szentély jóstehetségű halai (orjoi). Az O.-alakok egysége és többsége kivált azzal a kérdéssel kapcsolatban került szóba, vajjon azok az irodalmi emlékek, melyek O. nevét viselik, a mythikus O.-tól erednek-e, és mit már az ókorban határozottan tagadásba vettek. O. létezését mindig elfogadták, s ezt még azok sem tagadták, a kik az összes orphikus költemények valódiságát kétségbevonták; sőt volt egy ókori elmélet, mely O.-nak valódi költeményeiről beszélt, melyek azonban elvesztek, illetőleg le sem iródtak, még pedig azért, mert a trójai háború előtt az irástudás ismeretlen volt. Arra a kérdésre, mikor élt, különfélekép válaszoltak, első sorban azért, mert itt volt legnehezebb összeegyeztetni az irodalmi és történelmi critikát a naiv hagyománynyal, mely O.-t a költők (Homerus és Hesiodus) ősévé és az istenek rokonává tette. E két elem folytonos harczának és folytonos megalkuvásának eredményét látjuk O. mythikus életrajzában, mely lényegileg a következő. O. a mesebeli thraxok törzséből sarjadzott, a kik Thracia déli partvidékein, Pieriában (az Olympus alján) nemkülönben Phocisban és Boeotiában a Parnassus és Helicon környékén tanyáztak és rajongásra való szokásokkal tisztelték Dionysust és a Múzsákat. Ennek a tiszteletnek mintegy megszemélyesítése O., kinek családfája is erre mutat. Atyja Oeagrus, a ki viszont Linusnak unokája; anyja a közkeletű hagyományban Callipoe, ritkábban Polymnia. Felesége Eurydice, a nymphák egyike. A rája vonatkozó mondák fészke Pieria és a Hebrus folyó völgye. Dalainak hatása oly bűbájos volt, hogy megmozgatta a fákat és szirteket, szeliddé tette a vérengző embereket és fenevadakat. Aesch. Agam. 1620. Eur. Bach. 564. Iph. Aul. 1211. Midőn felesége Eurydice kígyómarás következtében meghalt, lement érte a Hadesbe és lantjával úgy megindította az árnyak királynőjét, hogy megengedte Eurydicének, hogy férjéhez a föld szinére visszatérjen, de csak azon feltétellel, ha O. mindaddig vissza nem tekint feleségére, a mig a napvilágra nem jutottak. De O. sokkal szerelmesebb volt, semhogy ezt megállotta volna, visszanézett hát és Eurydicének ujból vissza kellett mennie. Verg. G. 4, 454 skk. Ov. met 10, 1 skk. A hagyomány szerint O. részt vett az Argonauták kalandjában is és művészetével sok mindenben segítségére volt társainak. Ő dalol addig, a mig az Argo a partról a tengerbe siklik (Val. Flacc. 1, 187), dalával ő csillapítja le a háborgó tengert (Philostr. imag. 2, 15), a minyaiakat megvigasztalja Heracles távozásáért (Val. Flacc. 4, 85), majd ismét bűbájos hatalommal illeti a vándorszirteket, melyek az Argót fenyegetik. Midőn arra kerül a sor, hogy Iason Medea segítségével a bűbájos berekből kihozza az arany gyapjut, O. az, a ki álmot varázsol a sárkánynak örökké éber szemeire (Orph. Arg. 943–1018), majd a visszautazáson dalával elnyomja a Sirenek énekét, de azt már nem tudja megakadályozni, hogy Butes a tengerbe ugorjék. Az Argonauták hazaérkeztével ő az, a ki a Malea hegyfoknál a sokat hányatott hajósokat feloldja Aeetes átka alól (u. o. 1371), majd midőn Iason Corinthusban hajóját az istennek felajánlja, O. irja meg a fogadalmi költeményt. Dio Chrysost. or. 37 p. 107. R. De bármennyire szerették is társai, a felesége miatt való búskomorság állandóan kisérte és végre halálát is ez okozta. A thraciai asszonyok ugyanis darabokra tépték, az egyik hagyomány szerint azért, mert megholt feleségéhez annyira ragaszkodott, hogy végleg megvetette a többi asszonyok bájait és ezzel női hiuságokban sértette őket. Fejét és lantját a tengerbe dobták és mindakettő átúszott Lesbos szigetére, a mely dalossá lett tőle és zengővé a költői lélek ihletétől. Ov. met. 11, 1 skk. Más hagyomány szerint Zeus szabadította meg az örökké kesergő O.-t egy villámmal életétől, vagy pedig ő maga dobta azt el magától. Sirját két helyen is mutogatták: Dionban (Pieria) és Libethrában (Macedonia). Ezek a sírhelyek legalkalmasabbak arra, hogy belőlük kiindulva tárgyaljuk főbb vonásaiban O. cultusát, melynek kiinduló pontjai épen Thracia és Macedonia, ápolói e két ország dalos népe. O. thraciai tiszteletében első helyen áll az edonus szentélye a Pangaeum hegységben, a hol a hagyomány szerint a Múzsák az isteni lantos elszórt csontjait kegyeletes kézzel összegyűjtötték. Nálánál nem kevésbbé híres az ismarus-menti partvidék cultusköre Zone és Maronia városokkal és Serrhium hegyfokkal. Ezt különösen a Ptolemaeusok pártolják, a kik a Múzsák tiszteletével kapcsolatosan karolták fel O. ünneplését is, a kinek anyja a mythikus genealogia szerint szintén egyike a Múzsáknak. Ezektől a központoktól terjedtek el az O.-ra voatkozó legendák ama nagy ókori karavánút mentén, mely a Maricza partjain haladt a Haemus aljáig, az odrysákhoz és bessusokhoz, a kiket ezen a réven a legrégibb időben a legbölcsebb népekhez számítottak. Celsus Orig. c. Cels. 1. p. 13, 332E. Philippopolis városa még a császárok korában is érmeire verette O.-t, a mint a vadállatokat zenéjével megszeliditi. Pick, Arch. Jahrb. 1898, 135 skk. ll. Mindenütt összefüggés van O. cultusa és Dionysus tisztelete között. Nyilván az imarus-menti városokból kiszakadt gyarmatosok hozták ezt a kétfelé fejlődött cultust a Hebrus felső völgyébe, és az a nemzeti dynastia, mely különösen az 5. században ezen a vidéken erős kézzel uralkodott, csak kegyeletesen megőrizte azt, a mit talált. Thraciából és Macedoniából azután mindenfelé elszármazott O. tisztelete. Megtaláljuk északnyugati Kisázsiában és az Aegaeus tengernek szigetein; jelesül a Meles partjain Smyrna mellett, a hol O.-nak egy olyan szentélye volt, a melybe férfiak be nem léphettek, s a melyben istenhez hasonlónak ünnepelték a mesés lantost egy kőemlék körül, mely alatt állítólag leszakított feje pihent, melyet halászok fogtak ki a tenger habjaiból, melyek azt lágyan ringatták. O. fejének birtokáért különben Lesbos kelt versenyre Smyrnával. A dalos sziget monographusa, lesbosi Myrsilus (Antig. Caryst. hist. mir. 5. Frg. hist. Graec. 4, 459, 8) a bűbájos költő fejének utolsó pihenőjét Antissában kereste. Egyes helyeken az Argonauta-monda kalandjait keverték össze helyi hagyományokkal. Cyzicus büszke volt arra, hogy O. legelőször itt mondott dalt ahoz a tánczhoz, melyet az Argo hajósai lejtettek; Lyrában a mariandynusok földjén kutatták azt a helyet, a hol O. mindenütt, a hol a mesés hajó megfordult. O. nyomdokaira is ráakadunk. Ugyanígy, de már az Argonauta-mondától függetlenül van a dolog Közép-Görögországban (Delphi, Eleusis, Phyla), a hol O. tisztelete és valamely más istenség cultusa között a mysteriumok képezik az összekötő kapcsot. A dór községekben O. mint más istenségek tiszteletének úttörője szerepel. Így Aeginában ő alapítja meg az évenkint megtartani szokott Hecate-mysteriumokat, Spartában pedig Demeter Chthonia tiszteletét, másrészt viszont sok helyütt esik meg, hogy O.-nak az alvilágba történt leszállását localizálják. Így volt ez a Taenarum hegyfoknak tájékán, míg Thesprotiában, melynek helyi hagyománya még egy olyant is megőrzött, mely O.-nak öngyilkosságára vonatkozott. Ez a nagy elterjedtség is sejteti velünk azt, a mit a hellen magánélet beható tanulmányozása lépten-nyomon igazol, hogy t. i. O. nem pusztán mythologiai személy, hanem olyan őstörténeti alak, melylyel bizonyos intézmények függnek össze. Így áll előttünk O. a vallási szertartások alapítója, O. a látnok, O. mint a tisztán vallásos (orphikus) élet embere, O. a magia alapvetője és O. a theologus. Ámde mindezeknél fontosabb és érdekesebb O. szerepe a róla elnevezett mysteriumokban. Ezek részint nyilvánosak, részint magántermészetüek és jellemöknek teljes tisztázása a legnehezebb és legbonyolultabb történeti kérdések sorába tartozik, egyike azoknak, melyeknek tisztázására ez idő szerint még vállalkozni nem lehet. Annyi azonban már most is világos, hogy az úgynevezett orphikusok sem felekezetet sem rendet nem képeztek, hanem szabad papok, a kiknek fő feladata a vezeklésre hajló bűnös lelkek irányítása, még pedig böjt és önmegtartóztatás segítségével, minden külső tekintély kizárásával és csakis saját egyéniségükre támaszkodva. Természetes dolog azonban, hogy ezek az O.-tisztelők részben azért, hogy tanaiknak nagyobb tekintélyt kölcsönözzenek, részint a saját egyéniségükben átöröklött hagyományoknak hatása alatt nem érték be ezzel az eszményien nemes szereppel, hanem O.-t más istenségekkel és cultusokkal is összeköttetésbe hozták. Így lett az orphikus tiszteletnek egyik támasza a Dionysus Zagreus mystikusan ábrándos cultusa, melylyel kapcsolatban O. hivei egy sajátszerűen speculativ theologiát és egy ascetikus elvekre alapított életmódot (bioV ’OrjicoV) fejlesztettek. Az orphikusok theologiája egyenes ellentétben van azzal, a melyet Homerus költeményeiben találunk, s ez az ellentét semmiben sem mutatkozik annyira, mint a léleknek a halál után való állapotára vonatkozó felfogásban. Bizonyos pantheistikus vonás nyilvánul benne, mely egyenesen felemészti a néphitbe szivárgott monotheismust és mely nyilván egy ősrégi világnézet tépett fonalaiból szövődött. Ez a felfogás költeményekben letéve jelentkezett az ókorban (orphica, l. ezt külön), mely költemények jórészt elvesztek, de az utalásokból kiegészíthetők. Ezeket a költeményeket már az ókori critika is apocryphus műveknek tartotta (Aristoteles és utána Cicero, n. d. 1. 38, 107), de azért rendkívül becsesek, kivált az ókori occultismus ismerete szempontjából valósággal megbecsülhetetlenek. Találunk közöttük egy theogoniát, mely a Hesiodusétól megkülönböztetendő (a sötétszárnyas Éj mint ős principium önmagától szüli a világtojást, a melyből az aranyos szárnyú Eros röppen elő, stb.). Létezett egy külön orphikus eschatologia, melynek nyomaira viszont azokon a halotti aranylemezkéken akadunk, melyeket Croton, Thurii, és Petelia lakói szeretteiknek a sírba tettek, s melyeken a Kr. e. 3. századból eredő, hexameterben írt útbaigazítások voltak arra nézve, hogyan kelljen az alvilág hatalmainak megfelelni és így bűnbocsánatot nyerni. Érdekes, hogy a költői formába öntött útbaigazítás egy valóságos hitközségnek szól, melynek tagjait úgy hivják, hogy caJaroi és euageiV. Ezek a költemények, melyeket úgy látszik Plato is ismert, igen népszerűek lehettek és megfejtik előttünk azt a sokat vitatott hagyományt (igazabban e hagyomány keletkezését), mely szerint Pisistratus ép úgy állami felügyelet alá helyezte az orphikus irodalmi hagyatékot mint a homerusit. Ez idő szerint ezt a vitát absolut bizonyossággal eldönteni nem lehet, az azonban tény, hogy az attikai cultusok és az orphikus rituale közt ismételten találunk erős és élénk kölcsönhatást, mely sokkal jelentősebb, semhogy azt figyelmen kívűl lehetne hagyni. Az a körülmény, hogy Pisistratus száműzetésének napjait a Pangaeum tájékán töltötte, szinte elkerülhetetlenné tette azt, hogy az athenaei rituáléknak O. tanaival történt összeolvadását és orphikus tanokkal való saturálását Pisistratus és barátai nemcsak elnézték, hanem helyeselték is. O. hiveinek világfelfogása hovatovább egyre jobban tért hódít, rendszerök fejlődik és a későbbi bölcseleti rendszerekbe behatol. A lelkek megujhodása után már a világok megujhodását is tanítják és ebben követik őket a újplatonikusok, a kik az O. nevét viselő, még akkor kezök ügyében levő rhapsodiákat oly buzgón használták, mint a hogy a stoikusok és újpythagoreusok az orphikus hymnusokból merítettek. O. hiveinek hire ennek folytán egyre nőtt, a mi természetesen maga után vonta a mythikus O. személyének további alakítását is. Igen korán neki kezdik tulajdonítani a betűvetés föltalálását, továbbá nagy utazásokat, különösen Aegyptusba, a hol sok új eszmével ismerkedett meg. A hagyomány azt is állította, hogy Mózes irataival foglalkozott: szóval O. a vallásalapító nem kevésbbé mély nyomokat hagyott a hellen népéletben, mint O. a költő és O. a bűbájos lantos. Tanuskodik róla az irodalom, de még ennél is jobban (küln. az 5. század óta) a művészet. Sajnos az O.-ra vonatkozó emlékek javarészben még csak a gyűjtés és csoportosítás stadiumában vannak, de tömegükből már most is nem egy örökbecsű gyöngye emelkedik ki a festészetnek s még inkább a plastikának. Magának O.-nak alakja művészi felfogás tekintetében két typust tüntet fel; egy régibbet és egy újabbat. A régebbi műemlékek és első sorban a vázaképek O.-t a görög herosok jellemzetes öltönyében ábrázolják, tehát chiton nélkül és köpenyben; de már az 5. század második felében általánossá válik az a törekvés, mely elvétve már régebben is fel-felütötte a fejét, nevezetesen az, a mely a bűbájos lantos öltönyével jelezni akarja a thraciai eredetét. Első példa arra az a hires dombormű, mely O.-t rókaprémes fövegben (alwpech) és magas csizmában ábrázolja. Mellékesen (kivált alsó-italiai vázaképeken) egy harmadik typus is előfordul; az idetartozó emlékeken O. phrygiai sapkában jelenik meg, vállait lengő köpeny takarja, melyet elül melltű szorít össze; a köpeny alatt talpigérő tarka chitont látunk, melyet derékon kötényszerű öv foglal a testhez. Az itt említett typusokból válogat a későbbi művészet, melyeken azonban O. physikuma állandó és változatlan: szép fiatal férfi hosszú hajjal, melynek egyes fürtjei a phrygiai sipka alól kikivánkoznak, sőt hátulról előre esve az arczon is végiglopóznak. De azért önálló O.-emléket, olyat, melyik O.-t magában ábrázolja, alig találunk; legtöbbnyire az állatok között fordul elő, a mint őket lantjával fékezi és szelidíti, avagy összefüggésben az életére vonatkozó főbb mondakörükkel (O. a thraxok közt, O. és Euridyce, O. az alvilágban). A festészet körébe tartozó emlékek között már csak szerzőjénél fogva is első helyen állott a Polygnotus képe, a ki O.-t a cinidusiak megrendelésére festett delphibeli Necyiába foglalta le. Paus. 10, 30, 3. Ennek a festménynek csapásán haladtak mindazok az alsó-italiai vázaképek, melyek O.-t az alvilágban ábrázolják. A fennmaradt vázaképek közül ki kell emelnünk azt a gelai vázát, melyen O. a thraxoknak énekel, és azt a nolait, melyen egy thrax asszony a lantost hátulról orozva gyilkos szándékkal támadja meg. Roscher s. v. O. 4. és 5. ábra. Az utóbbi viaszfestmény már átmenetet képez azokhoz, melyek O. halálát ábrázolják. Ilyenek: egy amphora Vulciból (maenastól üldözött O.), egy nolai váza (O.-t ledöfik) és egy vázakép Chiusból (thrax assznyok kövezik és lóhátról gerelylyel dobálják). Ezeket az emlékeket (Roschernél 8. 10. 11–12. ábra) számra és kiválóságra felül nem mulják, de kiegészítik a mozaikképek. Tárgyuk: O. az állatok között. Készítésük ideje a császárság kora, lelőhelyük legjobban tanuskodik az O.-cultus óriás elterjedtsége mellett. Ime a lelőhelyek: Italia (Perugia, Cagliari, Palermo), Africa Cherchell, Uthina, Tanger, Hadrumetum), Gallia, Pannonia, sőt a mai Anglia is (Wight sziget, Winterton és Littescot). Az ábrázolt állatok localis jellegüek és azért mégis a legnagyobb változatosságot tüntetik fel, a mi a keresztény kor O.-képeire is átszármazik (l. alább). Ezzel szemben a plasztika inkább az Eurydice-mythust karolta fel, legalább a ránk jutott reliefek közül azok a legkiválóbbak, melyek O. és Eurydice történetére vonatkoznak. Művészi hírnév és művészi érték tekintetében első helyen áll az a híres attikai relief, mely O.-t Eurydicével és Hermes Psychopompusszal egyetemben ábrázolja, s melynek három példánya közül első helyre a napolii teendő (606. á., balfelül Hermes, jobbfelül a thraciai sisakkal jellemzett Orpheus és középen Eurydice), holott a Louvre és a Villa Albani példánya csakis második helyen még pedig úgyis csak mint másolat jöhet számításba. A dombormű jelentését és művészi értékét Curtiusszal és másokkal szemben, illetőleg felfogásunktól eltérőleg Braun (Ruinen und Museen Roma, 650) fejtette ki és magyarázta meg legjobban. Szerinte a művész a mythusbeli részleteknek egész sorozatát foglalta össze. O. és Eurydice a néző felé fordulva szerencsésen eljutottak a Hades kijáratához, O. a vágytól elragadva vigyázatlanul visszanéz, mire Hermes bár fájdalmas vonással ajkai körül, de mégis rögtön Eurydicének keze után nyúl, hogy őt az alvilágba visszavezesse. Már a házastársak is tudatára ébredtek annak, hoy ismét el kell válniok, keserű mosolylyal, a lemondás mosolyával párosítják a végtelen vágyat; utolsó kézszorításuk az utolsó gyöngéd jel, a melylyel szerelmöket egymásnak értésére adhatják. A dombormű rendeltetése vitás, de aligha tévedünk, ha valóságos síremléket látunk benne. Különös, mondhatni megmagyarázhatatlan az, hogy ennek a jelentékenynél is jelentékenyebb művészi alkotásnak sem szerzőjét nem ismerjük (a Parthenon domborműveitől való függése csakis időbeli határt jelöl), sem pedig az utókorra gyakorolt hatásáról számot nem adhatunk. Legfölebb abban a csoportban lelhetünk némi hatására (pl. a gyöngéd kézfogás felhasználására), mely mint egy nagyobb domborműnek töredéke a lateranói múzeumban található és O.-t Eurydicével együttesen ábrázolja. Roscher s. v. O. 15. ábra. Minőségileg gyengébbek, de nagy számukkal imponálnak azok a reliefek, melyek az éneklő O.-t ábrázolják: oly motivum, mely a grand art termékeiről átszármazik az iparművészetre, sőt az őskeresztény művészetnek alkotásaira is. E tekintetben ismét két korszakot különböztethetünk meg: a régibb korszak művészei még emberekkel sőt istenekkel veszik körül a bűbájos lantost; később már csaknem kizárólag állatokat használnak fel motivum gyanánt. A régebbi iskola alkotásai közül kiváltak Apollo phigaliai templomának és a sicyonbeliek Delphiben épített kincsesházának szobordíszei: azon, illetőleg a meteopák domborművein O. a Múzsáknak és nympháknak muzsikált; az utóbbinak szobroképén az Argonauták hallgatják O. dalát. Azok közül a művészi alkotások közül, melyek O.-t állatoktól (még pedig nem szükségképen vadállatoktól) körülvéve mutatják be, minden bizonynyal első helyen áll az a relief, melyet Roscher mint az O.-ról írt czikk 16. ábráját közöl. Ennél kisebb művészi értékű de a rajta ábrázolt állatok változatos, mondhatni bizarr voltánál fogva kiemelendő az az el-am-runii sarcophagus, melyet Héron de Villefosse közölt (Compt. rend. de l’acad. des Inscript et beles lettres 1894, 478 skk.). O. egy fának alján dalol, jobbra-balra tőle egy-egy oroszlán tágra nyílt szájjal; az egyik oroszlán mögött vadkan, ez utóbbi felett viszont medve és röpülő madár; a másik oroszlán fölött egy sakál s egy tollas griffmadár. A különös állatcsoportot kiegészíti egy kuporodó majom, melynek szemeiből könnyek hullanak. Ez az el-am-runii sarcophagus annyiban fontos, mert a síremlékeken nyilvánuló pogány felfogásnak utolsó nagyobbszabású művészi ténye, mely O.-ra vonatkozik. Primitiv kivitele daczára is érdekes, (mert a fentebbire emlékeztet) az a relief, melyet Récsey közöl a pannoniai emlékekről írott műve 37. tábláján. Van ugyan az athenaei központi muzeumban is egy dombormű, melyet Aegina szigetén találtak, s a melynek állatdísze még a fentebb leirtnál is változatosabb, de ez a relief már kemény vitákat idézett fel abban az irányban, vajjon a keresztény avagy a pogány művészetnek keretébe tartozik-e. A reliefnek központja O. hárfával, körülötte ívalakban a legkülönfélébb állatok: bal térde mellett egy zsiraf, a sarokban oroszlán, fölötte két kutya, medve, griff és páva; valamennyi olyan mozdulattal, mintha őket egy ellenállhatatlan hatalom a dalnok felé hajtaná. A hárfán egy majom és egy bagoly ülnek. A hárfás jobb térde mellett egy gazella s egy ormányos állat; felette két kutya (farkas?), ismét egy oroszlán, sphynx, egy második páva s egy nyúl. Mindezt betetőzi a római-görög birodalom czímeres állata, a sas, mely kiterjesztett szárnyakkal ott lebeg a hárfás ifjúnak phrygiai sapkája felett. Így fejlődik az állatokat szelidítő O.-nak művészetbeli typusa, a mely egyedül az antik iparművészetben és kisművészetben, másfelül a keresztény művészetben rendkívűl népszerű. Az iparművészet termékei trébelt bronzlemezek, metszett és vésett kövek, melyek a császárok alakos érmeire voltak hatással; továbbá lámpák; megannyi olyan tárgy, melyek O. képével a keresztény világ művészetében is előfordulnak. O. mystikus lénye, az őskereszténységnek határozott lelkesedése a költészet és zene iránt, O. hiveinek titokzatos tanai: mindez észrevétlenül a keresztény művészet egyik kedves motivumává avatták O.-t. Mintha O.-ban a mindent megfékező keresztény szeretetet, az állatokban a meghódoló féktelen őserőt symbolizálták volna, mely minden ország talajában szunnyad, de csak a hit világossága álal nemesül meg. Ebben a felfogásban O. eleinte ellentéte (sőt némiképen versenytársa) a Megváltónak, de aztán egyfelül úgy alakul a dolog, hogy Jézus a keresztény felfogásban magasabb, fenköltebb formája lesz O.-nak, másfelül pedig az orphikus költemények keresztény elemekkel bővülnek s ez visszahat a művészetre is. A keresztény emlékek, melyek O.-t ábrázolják, első sorban falfestmények a catacombákban, továbbá sarcophagusok, kevésbbé iparmüvészeti tárgyak. Alkotásuk ideje a 2–4. század, felfogásukra nézve két csoportra oszthatók: olyanokra, a melyek O.-t állatok közt és ép úgy ábrázolják, mint a hogy azt a pogány művészek cselekedték; továbbá olyanokra, melyeken O. alakja erősen hasonlít a jó pásztoréhoz; ő is énekel, de csak egy két bárányka figyel rája. A falképek közül az első csoportba tartoznak azok, melyek a Domitilla-féle catacombának díszeit képezik, holott a Priscilla-catacombáé a második csoportnak jellemző alkotása. Rajta a dalnok sarukat visel, testét tunica fedi, melyet derekára öv szorít, baljában a lyra, jobb kezében a plectrum. Így ül egy szép kertben, a mely tele van fákkal és virágokkal; jobbján kos, balján a hűséges nyájőrző eb, mögötte egy juhocska s egy kis gyermek; a fákon mindenféle tarka madár ül és minden lény áhitatosan hallgatja a lantos énekét. A reliefek egytől-egyig a második csoportba tartoznak. Közülök kiváló figyelmet érdemel egy sarcophagus, melyet Ostiában találtak, s a mely most a Lateranóban van. Rajta O. fején a jellemzetes phrygiai sapkát viseli, de különben ruhája egészen római (tunica és pallium); babérfajta fa alatt ül, melynek gallyain egy phantastikus madár (a könnyelműség jelképe?) ringatózik. A bűbájos lantos plectrummal üti a húrokat, lábainál egy szelid kecskebak, mely láthatólag szivesen hallgatja az éneket. A keresztény jellegű iparművészet körében pecsétgyürükön és szelenczéken találkozunk O. alakjával, mely a modern művészetben sem kevésbbé népszerű, mint a minő az ókorban volt. Különösen azok a festők foglalkoztak vele szivesen, a kik a különféle állatokat meglepő csoportokban szerették megfesteni, a mint O.-t hallgatják. Ilyenek Bassan (Madrid), Castiglione (l’Ermitage), Roland Savery (Belvedere), P. Potter (Amsterdam). Híres a Poussin képe (a kígyótól megmart Eurydice), már csak azért is, mert motivumát Ferenczy István a magyar szobrász faragta márványba és mint kedves szobrát saját sirjába vitte magával. O.-t, min a haldokló Eurydicét karjaiban tartja, megfestette Ary Scheffer (1813. évi Salon), az alvilágban járó O.-t Rubens (Madrid), ifj. Breughel (Galleria degli Uffizi), de különös szépséggel Tintoretto (Modena). Delacroix a párisi franczia parlament egyik nagy falképén ezt ábrázolta, hogy miképen tanítja az embereket a béke nagy műveire. Méltóan fejezi be ezt a sorozatot két nagy alkotás, melyek mindaketten az 1866-ik Salonban voltak kiállítva és a franczia állam tulajdonába mentek által. Az egyik O. halála Émile Lévytől, a mely kivált a bacchansnők alakjaival hat, a másik Moren Gusztáv képe fiatal thraciai leány kegyeletes kézzel halászsza ki O. fejét és lantját a Hebrusból). Versenytársa e két remekműnek Cornelius képe a müncheni pinaocetháknak ú. n. istentermében: Persephone elméláz O. lantjának hangjai mellett. L. Gruppe czikkét Roschernek szakszótárában, a hol az egész megelőző irodalom is idézve van.