Paederastia

paiderastia, a. m. férfiaknak fiúgyermekek iránt érzett szerelme vagy szeretete. E fogalom tehát (legalább a későbbi görögöknél) nem volt azonos tartalmú, hanem ellenkezőleg egymástól elkülönülő tüneményeket is felölelt magába, a tisztán testi szerelmet nem kevésbbé mint az ideális szeretetet. A p.-nak mint görög társadalmi jelenségnek magyarázatát úgy látszik, az egész tüneménycsoport érzéki részéből kell kiindulnunk. Valószinüleg ugyan nem abból a beteges hajlandóságból, melyet már a testi szervezet rendellenessége magyaráz, s melyre a napjainkban is titkosan űzött «paederastiát» visszavezetni szokás: az úgynevezett visszás nemi érzésből (conträre Sexualempfindung). Az egész jelenség a görögöknél sokkal elterjedtebb volt, hogysem kivételes testi és lelki állapotok itt kielégítő okúl szerepelhetnének; azok itt legfölebb csak másodsorban jöhetnek szóba. De sajátságos társadalmi viszonyok náluk beteges indító okok nélkül is megteremthették a fajtalan gyakorlatot, s a már egyszer divatba jött szokás folytatódhatott olyan körülmények között is, midőn az eredeti kényszer vagy szükség többé nem létezett. Útbaigazító dolog tudni, hogy a p. a görögöknél leginkább a szigorúan katonailag, sőt a tábori élet követelményei szerint rendezett államokban, Spartában és Cretában volt elterjedve. Azt gyaníthatjuk ebből, hogy ép a hosszantartó tábori életmód szolgáltatott első alkalmat az érzéki p. keletkezéséhez; a katonai nevelésben részesülő gyermekek és ifjak lettek az idősebb katonák szeretőivé. Ezt legalább is elfogadhatóbb magyarázatnak tartom, mint Aristotelesét, a ki a cretaiak törvényhozásáról azt állítja, hogy az a túlságos szaporodás meggátolása végett hozta be a férfinemnek egymással való érzéki közlekedését (Pol. 2, 7, 5). Spartában és Cretában azután a p. valósággal az egész köz- és magánéletre kiterjedő intézménynek jellegét öltötte fel, persze már sok tekintetben erkölcsi alapon. Amott eispnhlaV volt a szerető férfiúnak neve (eipnein-ből, tehát «sugalmazó»), míg a szeretett gyermeket aitaV-nak (a szeretőjére hallgatónak) nevezték; a cretaiaknál meg jilhtwr és cleinoV (a magasztalások tárgya, a kedves) voltak megfelelő kifejezések. Itt is ott is szégyennek tartották, ha idősebb ember nem kapott gyermekszeretőt, vagy ha egy gyermek idősebb pártfogóra nem akadt. Cretában azonkívül, mint ezt az Ephorust kiíró Strabónál olvassuk (p. 483), a primitiv nőrablás mintájára a fiúgyermekeket is elrabolták; persze, legalább a későbbi időkben, csak forma szerint, a mennyiben a fiú rokonsága komolyan nem szegült ellen a rablásnak, feltév,e hogy befolyásos és vagyonos ember volt a tettes. Athenaeben a p.-ak, talán ép mert Athenae sohasem volt spartai vagy cretai értelemben katona-állam, korántsem volt annyira széleskörű szerepe és intézményszerű jellege, mint Spartában és Cretában. Ha a görög p. megértésénél, mint kifejtettük, a természetellenes érzéki szerelemből kell is kiindulnunk, azért kétségtelen, hogy az idők folyamán a törvényhozás majd mindenütt egyrészt tiltott cselekedetnek minősítette az érzéki p.-t, másrészt mg nemesebb czélokhoz tűzött ki a férfiak és gyermekek között egyszer már fennálló viszony számára. Igy Lycurgusról azt halljuk, hogy ő a legjobb nevelési módnak tartotta azt a p.-t, melylyel az arra termett férfiú a gyermek lelkét iparkodik gáncstalan szeretőjévé megtenni (Xen. rep. Lac. 2, 13), s bizonyára azok a törvényes intézkedések is jó régiek voltak Spartában, melyek meghagyták, hogy a férfiúnak első sorban a szeretett gyermek erkölcsi életére kell figyelnie, sőt hogy ezért egyenesen felelős, más oldalról meg megvetéssel vagy szigorú büntetéssel (számüzetés, halál) sujtották a viszony érzéki kihasználását. Athenaeben az 5. és 4. században a laconizáló bölcseleti gondolkozás iparkodott valósággal ideális magaslatra emelni az idősebb tanítónak és a fiatal tanítványnak érzelmileg benső, de érzékileg tiszta viszonyát, a mint ez főleg a platói erwV eszméjében jut kifejezésre. A mellett törvényes intézkedések sem hiányoztak a későbbi Athenaeben az érzéki p. fékentartására. Ide tartozik a tilalom, hogy felnőttek a gyermekek iskoláit, tornahelyiségeit látogathassák, a súlyos büntetés, a mely a etairhsiV-re való árúba bocsátást, közvetítést vagy csábítást érte, az a törvény, a mely a legfőbb polgári jogaitól fosztotta meg férfikorában azt a személyt, a ki mint gyermek a caloV szerepére vállalkozott stb., stb. Persze, hogy mindez intézkedések sem voltak elegendők arra, hogy a dicsőített ideális p. mellett ennek érzéki elfajzását megszüntessék, az a dolog természetéből következik. S hogy tényleg mily nagy lehetett az efféle fajtalanság Athenae virágzásának korában, azt mindenki tudja, a ki azokat a vádakat figyelembe veszi, melyeket e tekintetben, bizonyára olykor nem alap nélkül, a társadalom vezető emberei ellen intéztek, vagy a ki az athenaei drámaköltészet csak némikép is ismeri. Mennyire jellemző, hogy egy Euripides Chrysippusában a gyermekszerelemről és ennek első görög «müvelőjéről», Lauisról színművet írhatott, vagy hogy egy Aristophanes, a meg nem értés vagy a félreértés veszedelme nélkül, beszélhetett hallgatói előtt az eurpwctoV-okról és catapugwn-okról.