Paris

máskép Alexander, PariV, ’AlexandroV, Priamusnak és Hecabének másodszülött fia. Mielőtt még a napvilágot megpillantotta volna, anyjának borzalmas álma volt. Azt álmodta, hogy tüzes zsarátnokot szült, mely lángba borította egész Troját. Ezt az álmot aztán a születendő gyermekre magyarázták és azt jósolták, hogy Troját veszedelembe fogja dönteni. Priamus azért az újszülöttet kitétette, illetőleg rábízta egy Agelus nevű pásztorra és megparancsolta neki, hogy vesse a vadállatok elé. A pásztor ezt meg is tette, de mikor öt nap multán azt látta, hogy a gyermek, a kit egy nőstény medve szoptatott, ép és sértetlen, gondjaiba vette, saját gyermekeivel együtt nevelte és P.-nak nevezte. Az Alexander nevet (férfiakat elhárító) csak később kapta meg, a midőn erőteljes ifjúvá serdülve bátran védelmezte meg a nyájakat és pásztorokat. Ida hegyén ismerkedett meg Oenonéval Cebren folyamisten leányával, a kivel házasságra lépett és zavartalanul boldog napokat élt távolba látó tehetséggel felruházott ifjú hitvesének oldala mellett. Megesett aztán az is, hogy az ifjú pásztor egy áldozatra szánt bikát kisért Trojába, mely alkalommal szülei felismerték, megkedvelték és mindjárt ott is fogták. Nemsokára ezután Helenának megszöktetése által ő szolgáltatott alkalmat a trójai háború kitörésére. A szöktetés előzménye P. szereplése az istenasszonyok szépségversenyében. Megtörtént ugyanis, hogy Peleus lakodalmakor az istenasszonyok közül három (Hera, Athene és Aphrodite) versenyre kelt azért az almáért, melyet Eris istenasszony a legszebbnek szánt. A versengés sokáig folyt eldöntetlenül, de végre Zeus megparancsolta Hermesnek, hogy vezesse a vetélytársakat a Gargarus magaslatára, mely az Ida hegységnek egy részét képezte, s ott bízza az itéletet Parisra, a ki ott a nyájakat gondozta. Az istenasszonyok fényes igéretekkel próbálták P.-t megvesztegetni. Hera hatalmat és gazdagságot igért neki, Athene bölcsességet és hírnevet; végül Aphrodite a legszebb asszonyt, a ki a halandók közt létezik. P. Aphroditének adta az almát, minek következtében Athene és Hera engesztelhetetlen ellenségei lettek a trójai ügynek. Hom. Il.24, 28. Eur. Iph. Aul. 1289. Troad. 925. Andr. 284. Hel. 23. P. viszont Aphrodite segítségével megszökteti Helenát, Menelaus spartai király feleségét, a ki a trójai királyfit görögországi útja alkalmával vendégszeretőleg fogadta, s így P. vétett a vendégjog szent köteléke ellen. A szökevények magukkal hozták Menelaus király kincseit is és Phoenicián kereszütl jutottak el Trojába. Hom. Il. 6, 290. A későbbi monda úgy fogta fel a dolgot, hogy Helena el sem jutott Trojába, hanem Proteusnál maradt Aegyptusban, Paris pedig helyette egy álomképet vitt magával, melyet Zeus vagy Hera tettek az igazi spartai királyasszony helyébe. Eurip. El. 1280. Hel. 33. 243. 584. Hdt. 2, 118. 120. A trójai háborúban P. nem épen az elsők egyike a vitézek között; igaz, hogy jártas a hadviselésben és kiváló nyilas, de ingatag jellemével mindezt ellensúlyozza; majd bátor, sőt kihivó; majd gyáva és nőies; a lantnak zenéje és az asszonyok csókja közelebb áll szívéhez lelkéhez, mint a háborúnak komoly eseményei. Homerus dicsérőleg emlékszik meg szépségéről, a trójaiak azonban fényes tulajdonságai daczára gyülölik, mint a vérengző háború okozóját. Hom. Il. 3, 16 skk. 6, 313 skk. 503 skk. 11, 369. 505. 581 skk. Miután Apollónak segítségével Achillest (l. ott) nyilával elejtette volt, viszont ő is halálos sebet kapott Philoctetes nyilától, melynek mérgét Heracles adta volna meg, midőn azt a hydrának mérgébe mártogatta. Soph. Philoct. 1246. Midőn így fájdalmas sebében senyvedt kínjában eszébe jutott első felesége Oenone, a kit akkor hagyott volt el, midőn kalandos spartai útjára indult. A hűséges asszony akkor mindent elkövetett, csakhogy P.-t attól a végzetes úttól visszatartsa, utoljára pedig megigérte neki, hogy ha majd sebet kap, meg fogja gyógyítani. P. felkereste Oenonét az Ida hegyen, de az elhagyott asszonyban felébredt a boszú és megtagadta a gyógyítást, mire P. nagybetegen Trojába vánszorgott és ott meghalt. Oenone megbánta tettét, később utána is ment P.-nak, de későn érkezett és búbánatában felakasztotta magát. Paris utódai gyanánt említik a mythologiai írók Bunicust, Corythust, Agauust és Idaeust, a kik egy Helena nevű leánynyal egyetemben mind Helenától születtek. Némelyek szerint azonban Corythusnak nem Helena, hanem Oenone volt az anyja. – A művészetben Paris egymagában soha, ellenben mint csoportok és nagyobb compositiók tagja sűrűn fordul elő. Életének különösen három mozzanata az, melylyel a képzőművészet szívesen foglalkozott: mikor saját gyászünnepségén megjelenik és testvéreit sorra legyőzvén, életveszélybe jut; midőn Oenonétől búcsúzik és midőn az istenasszonyok versengésében itéletet mond (P. itélete). Az elsővel, mely P. ifjúkorából van merítve, különöen az etruscus emlékeken találkozunk, a hová Euripides útján s a tőle függő Ennius közvetítésével jutott el. A hagyomány szerint ugyanis P.-t, a kiről saját testvérei és az egész trójai udvar azt hiszik, hogy meghalt, engesztelő emlékünneppel illették és szellemét játékokkal, halotti versenyekkel ünnepelték. Ezeken a versenyeken maga P. is megjelent, s a játékokban sorra legyőzte testvéreit, a kik ezért dühre lobbanva halálra keresték, nem tudván, hogy testvérükkel van dolguk. Különösen Deiphobus volt az, ki dühöngve kiáltá, hogy pásztorgyermektől nem engedi magát legyőzetni és karddal támadt ellene. P. ekkor Zeus ’ErceioV oltárához menekült, mire Cassandra jóstekintetével felismerte benne a testvért, Priamus pedig örömmel fogadta immár elsiratott és mégis élő fiát. Ennek a ráismerésnek mozzanatát vette motivumnak az etruscus művészet és a legkülönfélébb változatokban, de mindig úgy, hogy az oltárhoz menekülő P. képezi a cselekvénynek központját, a ki a kezében a pálmaágat, a diadal jelvényét tartja. Ezeknek az etruscus emlékeknek egyik legsikerültebb példája az, melyet Baumeisternél látunk (1354. ábra). Az Oenonéra vonatkozó műemlékek nem oly nagy számúak, mint az imént említett etruscus műtárgyak, de kétségkívül nagyobb tehetségű mesterek kezeiből valók. Kiváltképen egy pompejibeli festmény és két dombormű válik ki, melyek között különös viszony uralkodik. A domborművek a Palazzo Spadában és a Villa Ludovisiban vannak. Valamennyin azt látjuk, hogy P. az előtérben elmélázva ül; mellette, de már távolabb Oenone látszik, a ki újjával jelentősen mutat a készenálló hajóra, mintha megjövendölné a veszedelmet, a mely P.-ra a hajón vár. Ezt a jelenetet, melyet régebben P.-ra és Helenára magyaráztak, a Spada-féle relief megpótolja egy folyamistennel, de ez csak a művésznek későbbi toldása. Azok a pompejibeli képek, melyek Oenonénak bosszúját ábrázolják, érdekes előadásnak, sőt egyikük határozottan sentimentalis, a mennyiben Oenone még arczát sem akarván a hűtelennek mutatni, de nem is tudva kínjában gyönyörködni, fátyolt von arcza elé (Jahn, Arch. Beiträge, 351). Kétségkívül a legérdekesebbek azok az emlékek, melyek P. itéletére vonatkoznak. Ennek az itéletnek, mint művészi motivumnak története és fejlődése a műtörténet legérdekesebb problemáinak egyike. Eleinte a Cypriák felfogása uralkodik, mely költemény szerint P. épenséggel nem örült annak a kitüntetésnek, hogy az istenasszonyok között válogasson, sőt menekülni igyekezett. Csak igéretekkel tudták visszacsalni és akkor is Hermes szelid erőszakosságára volt szükség, hogy megtegye az itélkezést. Ennek a felfogásnak egyik kiváló emléke az a vázakép, melyet Baumeister Gerhard után (Auserlesene Vasenbilder, 3, 174. 175) közöl. P. a lanttal kezében, előkelő ifjúra valló ruházatban és hajviselettel menekülni igyekszik; Hermes vállára teszi jobbját és parancsoló mozdulattal visszatartani igyeszik; a három istenasszony viszont csábos taglejtésekkel kiséri Hermes föllépését. Az itt leírt vázakép azonkívül, hogy rajzának finom voltával kitünik, még két szempontból érdekes. Először az egyes istenasszonyok már birnak attributumokkal (a mi a legrégibb emlékeken nincs), másodszor a képen már látjuk azt a sorrendet, mely azontúl typikussá válik. Elől jár Hera, fején a magas calathusszal, utána Athena a magas aegisszel, leghátul marad Aphrodite örökifjú bájainak jelképével, a feslő virággal. Ezt a kissé merev, ósdi felfogást a hellenismus kora, kivált az úgynevezett festői váza-stilus, erős realismussal, de kétségkívül eredeti és változatos módon fejleszti tovább. Mindenekelőtt a tájképet variálják és tágítják, aztán az istenasszonyokat csoportosítják mindenféleképen, utoljára mellékes dolgokkal czifrázzák a helyzetet. Különösen Aphrodite az, a ki valóságos udvartartást kap kicsiny Amorokból. Maga P. ebben a korban elveszíti a lantot, de cserében egészen phrygiai öltözetet kap, a mint hogy általában lassankint valóságos typusa és képviselője lesz az ázsiai embernek. Alighanem ezt az ázsiai jellegű P.-t akarta Euphranor abban a szobrában kifejezni, a melyről Plinius (n. h. 34, 77) azt mondja, hogy egy személyben három embert mutatott be: az istenasszonyok pályabiráját, Helena kedvesét és Achilles megölőjét. Sajnos ennek a szobornak még másolatát sem birjuk, mert a meglévő emlékek (Münchenben, Romában) gyöngéd, ábrándos ifjú embert mutatnak be, azt is meglehetősen középszerű kivitelben. Ennek a nőiesen lágy P.-typusnak művészi megalkotóját nem ismerjük, de maga a typus nagy népszerűségnek örvendett, a miről különösen a vázaépek tanuskodnak (fényes példájuk a kercsi díszedény, Baumeistermönél, 1356. ábra, mely P.-t valósággal nőies szépségében és pompás ruhával, hosszan lefolyó hajjal mutatja nekünk). Egyik-másik művész Paris alakja körül genre-szerű felfogással csoportosítja az istenasszonyokat, pld. annak az apuliai craternek mestere, a ki úgy mutatja be őket, a mint (előkészületképen a szépségversenyhez) csinosítják magukat, csakhogy P.-nak minél jobban tessenek. P.-t és Hermest középen látjuk, kétoldalt Hera és Aphrodite fürteiket igazítják, az utóbbi azonkívül még karpereczet is vesz magára, melylyel a szárnyas Eros díszíti szépséges anyjának karját. Alant Pallas Athenét látjuk, a ki fegyvereit letette és egy kis kútépület medenczéjében mosakodik. Paris agara és egy tarka foltos őzike egészítik ki a képet, mely bizonyos csöndes humorral alkalmazza a földi nők hiuságát az égi asszonyokra. Mon. Inst. 4, 18. Mindezen emlékek minden realismusuk és érzékiségük mellett már megőrizték az archaistikus művészetnek komolyságát, mely csak a pompejibeli falfestményeken enged helyet bizonyos érzéki, helylyel-közzel lasciv felfogásnak. P., a ki a vázákon mély tisztelettel néz az istenasszonyokra és láthatólag átérzi szerepének komolyságát, a falfestményeken úgy viselkedik, mintha érzéki vágytól űzve adná az almát Aphroditénak. Jellemző e tekintetben kivált az a festmény, melyet Baumeister mint 1358. sz. ábrát közöl. Az istenasszonyok egyéniségükhöz képest érvényesítik bájaikat. Még a komoly Athene is szép karját mutatja, hogy a többit sejtesse, Hera már fátyolát is fölemeli, karjai pedig teljes szépségükben mutatkoznak. De valamennyn túltesz Aphrodite, kinek lenge öltönye térden alulra csúszott, és így áll hódító mosollyal P. előtt. Priamus fiát Hermes szinte felesleges, hogy Aphroditéra figyelmeztesse, miként a képen történik; az úgyis csak rája néz; élveteg szeme úgy tapad rá, mint egy magafajta szép asszonyra, Aphrodite viszont úgy áll előtte, mint egy szép földi asszony. Külön csoportot képeznek a P. itéletét ábrázoló műemlékek közt a domborművek, melyeknek ez a mozzanat már ősrégi időben is motivumát képezte (Pausanias Cypselus ládáján és az amyclaei thronuson említi őket; 5, 29, 1. 3, 18, 7). Sajnos csupán a későbbi római korból való sarcophagusokon maradtak reánk, fogyatékos munkával, töredezetten, de sok tekintetben eredeti és érdekes felfogással. Különösen érdekes egy faldíszt képező márványrelief Romában a Museo Boncompagniban (626. á.). A jelenet közepén a phrygiai ruházatú Paris ül nyája között s hallgatja Erost, ki a fülébe súg valamit; előtte felesége Oenone áll, pásztorsíppal a kezében. Balra látni Aphroditét és Hermest, ki a másik két istennőt vezeti. Paris fölött tölgyfa s az Ida hegység istene majd egy nympha jelölik a történet színhelyét. A kép jobbjában levő 4 alak, t. i. fent Artemis és Helius, lent a folyóisten és a forrásnympha, modern kiegészítés Rafaello egy rajza után, a mely azonban antik sarcophagus relief alapján készült. Ez a modern kiegészítés legjobban mutatja, mennyire népszerű motivuma volt és maradt a művészetnek P. itélete, az a jelenet, a mikor a női szépségnek három árnyalatát, a szellemes szépséget, parancsoló szépséget és hódító szépséget oly sokszorosan lehet alak és hajszín, arczbőr és öltözet, elhelyezkedés és hangulat szempontjából variálni és a hármas compositio problemáját a környezet és kedélyállapot ezerszeres változataival összekötve minden idők művészei számára kimeríthetetlen forrást teremteni. Pannoniából, illetve Daciából is van egy érdekes P.-képünk, pl. egy szép mozaik Várhelyről (Mill. Tört. 1. köt.). V. ö. Jahn, Über einige Darstellungen d. P.-Urtheils (Berlin, 1849). Conze, Giove ordinando il giudizo di Paride (Ann. d. Inst. 1862, 266–270.