Penates

(teljesebben és helyesebben: di penates), római istenségek, a kik nevöket és jellegöket a penusról (eleséges kamra) vették és a kik ép úgy mint a di indigetes, consentes, agrestes tulajdonképen gyüjtőfogalmat képeznek. Ők azok az istenségek, a kik a ház eleséges kamrája és vagyona, tehát az otthon jólléte fölött őrködnek; sajátképen a gazdaságnak védő istenei (di familiares). Ebből a felfogásból kifolyólag, mely P. néven foglalja össze mindazokat az isteneket, a kiket egy-egy házban tisztelnek (Serv. Aen. 2, 514), bármelyik isten bármikor beléphetett bármelyik háznak P.-ei közé. Jellemzők e tekintetben azok a falfestmények, melyeket Pompejiben a konyhákban, a tűzhely tőszomszédságában találunk. Ezeken a Laresek és az áldozó Genius mellett mindenütt találkozunk istencsoportokkal, melyekben az istenalakok nagy változatban vannak és eltérő nevűek (Vesta, Juppiter, Venus, Vulcanus, Mercurius, Fortuna, stb.), de azért határozottan ők alkotják az illető ház P.-eit. Ezek a falfestmények egyuttal eldöntik azt a sokat vitatott kérdést, vajjon Vesta a P.-ekhez tartozott-e vagy sem, még pedig abban az értelemben, hogy Vesta a P.-ek collegiumának igenis tagja. A P.-ek tisztelete teljesen házi szentély intimitásának jellegével birt, hijával volt minden nyilvánosságnak, úgy hogy nyilvános áldozatokról is csak azóta esik szó, mióta a császári háznak mint a császárok otthonának szintén voltak P.-ei, a kiknek a fratres Arvales testülete áldozott egy-egy tehenet «ante domum Domitianam.» Ugy a házi mint az állami P.-ek (di P. publici populi Romani Quirtium) tisztelete, daczára kiváló fontosságának (a köztársasági Roma tisztviselői Juppiterre és a P.-ekre esküdtek), mégis hijjával volt minden képleges ábrázolásnak. Ugyanilyen keveset, alig valamit tudunk templomaik eredetéről és őskoráról. A köztársaság kora azt hitte, hogy Vestának és a P.-eknek (a római állam tűzhelyét védő istenségeknek) tiszteletét Laviniumtól és Alba Longától vették kölcsön, a miért aztán az említett városok P.-eit azonosították a rómaiakkal és bevett szokássá lett, hogy az ujonnan választott római consulok, mihelyt hivatalukat elfoglalták, állami áldozatot mutattak be Laviniumban. A római templomot (ades deum Penatium in Velia) legelőször 167 táján említi Livius (45, 16, 5), de a leirás, melylyel róla birunk (Dion. Hal. 1, 68), ősrégi korra mutat, melynek ódon jellegét csakis az Augustus-féle restauratio szüntette meg. Ugyanolyan változáson ment által ebben a templomban a P.-ek fogalma is. Szemök előtt lebegvén a görög minta, melyet mindig és mindenütt követtek, szükségét érezték annak is, hogy a P.-eket határozott alakban ábrázolják. Mint a pompejibeli festmények tanusága szerint a magánemberek, a magánházak válogattak a jótékony istenségek közül és rájok ruházták a P. szerepét, úgy tett az állam is saját P.-eivel és a Dioscurusokkal azonosította őket, a kiknek tisztelete Latiumba korán behatolt és a római nép körében nagy tekintélyre emelkedett. Egyes régiségbúvárok (pl. Varro) tiltakoztak ez ellen és hivatkoztak bizonyos titokteljes jelképekre (sigla), melyeket a Penus Vestaeben őriznek, s a melyek a P. megtestesítései, de mivel ez a szentély megközelíthetetlen volt, győzött a Dioscurusokról vett kép és azokon a családi érmeken is ott találjuk, melyek a d(i) p(enates) p(ublici) feliratot viselik. Egyuttal az a törekvés, hogy minden ősrómai dolgot Trojával hozzanak kapcsolatba, a P.-ekre is kiterjedt. Caesar és Augustus óta senki sem elég merész, hogy Vestának és a P.-eknek trójai eredetében kételkedjék, sőt utoljára a rómaiak a családi tűzhely isteneinek mintájára még az istenek gyülekezetét is ellátták egy közös tűzhelylyel és a megfelelő hivatalos cultusszal. Vesta mater mellett megjelenik a Vesta deorum dearumque, utoljára pedig (igaz hogy későn) Juppiternek saját külön P.-ei vannak. Martian. 40. A P.-ekre vonatkozó gazdag irodalomból kiemeljük a következőket: Klausen, Aeneas und die P., 620 skk. Krahner, P. (Ersch-Gruber, Allg. Encycl. Sect. zur Vorgeschichte Italiens, 196 skk. Wissowa, Hermes 22, 29–57 skk. De Marchi, Il culto privato di Roma antica, 1. köt. 55. l.