Philosophia

bölcsészet, az ókori irodalom egyik legjelentősebb része, minden tudományok betetőzése s egyben maga is szaktudomány. A görög philosophia a hellen szellem alkotása, teremtő képességének legnagyobbszerű, harmonikusan fejlett műve. A második, hellenistikus-római korszak már a Keletről eredő szellemi mozgalmak erős hatása alatt áll. Míg az első, tisztán hellen korszak, nem tekintve egyes jelentéktelen ethikai törekvéseket, tisztán a megismerésre, a tudásra, legmagasabb fokán a módszeres tudományosságra tör, addig a második korszak gyakorlativá teszi a philosophiát s legvégső czéljának az életbölcsességet tekinti. Ez ellentét természetesen nem áll fenn teljes következetességgel, hisz Heraclitus, Democritus és a sophisták már Socrates előtt, a cynikusok és cyrenaikusok pedig Socrates után a philosophia ez első korszakában is foglalkoztak az erény, a valódi boldogság stb. ethikai kérdéseivel; viszont Aristoteles után is a stoa és Epicurus iskolája elméleti, ismerettani problemákat is feszegettek. Mindazáltal lényegében e felosztás megállhat s elfogadásra is talált. Legczélszerűbb azonban a görög philosophiát mégis három korszakra felosztani, 1) a kezdetektől Socratesig, 2) Socratestől Aristotelesig és 3) Aristoteles után, s ebben foglaltatik a hellenistikus és római philosophia is. 1) A görög philosophia kezdetei az ion gyarmatokra vezetendők vissza; Miletusban, a legelőkelőbb ion városban lépett föl 600 körül Kr. előtt Thales, a ki a világ anyagának a vizet tartotta. Majd Anaximander és Anaximenes folytatták a physikai vizsgálódásokat, melyek főczélja, hogy a mindenség ősanyagát megtaláljuk. Az ephesusi Heraclitus az őstüzet vallotta a principiumnak; Pythagoras mystikus értelmű tulajdonokkal ruházza föl a számot; tanítványai ethikai czélokra szövetséget alkotnak, mely hosszú ideig fenmarad. A philosophia székhelyévé most Elea, italiai gyarmatváros lett, melyben Xenophanes, a kóborló lantos végre letelepszik; ő és hívei, Parmenides, Zeno, Melissus bírálják a mythologiát, majd az érzéki világot s érzékeink útján szerezhető tapasztalatainkat, de merev tagadásuk már a sophistikához vezet. Atticába, magába Athenaebe Anaxagoras, a nouV tanának hirdetője, hozza a philosophiát. Empedoclesnél kezd a szaktudomány rendszerességével s világos czéljaival kibontakozni a görög philosophia, az atomista Democritusnál még nagyobb eredményeket ér el, míg a sophisták, Protagoras, Gorgias, Prodicus, Hippias, stb. a vizsgálódás czéljának az embert tartják s ezzel utat mutatnak Socratesnek és iskolájának, de másfelől tanításuk és vitatkozásuk módjával megrontják a philosophia hitelét s a vallásos érzést. 2) Socrates volt hivatva arra, hogy a sophistica káros hatását megdöntse; ő és iskolája emelte a görög philosophiát a virágzás legmagasabb fokára. Tanítványai voltak Xenophon és Plato mellett (kiktől a rá vonatkozó összes adatok is származnak) Aristippus, a cyrenaikusok, Antisthenes, a cynikusok, Euclides, a megaraiak feje. Plato legkitünőbb tanítványa Aristoteles, ki maga is alapított iskolát. 3) A hellenistikus-római korszak philosophiája teljesen az egymással harczoló, egymást mégis kiegészítő iskolákban fejlődött tovább. A peripateikusok, Aristoteles hívei, Theophrastus alatt nagy fényt adtak a Lyceumnak; később azonban az iskola elvesztette jelentőségét. A Stoa alapítója a citiumi Zeno, kitünő képviselője Chrysippus; főtudománya az ethika, a bölcs eszményképe az ethikai középpontja; ők a cynismus folytatói. A cyrenaikusok utódai az epicureusok; alapítójuk Epicurus, legkitünőbb képviselőjük a római Lucretius Carus; csak egyéni jóérzésre, boldogságra és boldogulásra törekszenek s e czélnak mindent alája rendelnek. A sceptikusok feje az elisi Pyrrhon; ezek a sophistikából indultak el s tagadták a tudás lehetőségét. Az iskolák ellentéteinek kiegyeztetésére a syncretismus törekedett már a Kr. e. 1. században. A római philosophia pedig teljesen eclectikus volt; így Cicero és Varro. A közeledő kereszténységnek mintegy előérzete az a mystikus vallásphilosophia, mellyel a neoplatonismus és az alexandriai zsidó Philo foglalkozik. A neoplatonismus túléli Krisztus földi útját s teljesen kereszténynyé válik, a mennyiben az ethika útmutatása helyett elfogadja az isteni kinyilatkoztatást. Végre a patristika a philosophiát teljesen vallási czélok szolgálatába hajtja; főképviselői Clemens Alexandrinus és Origenes. A byzantiumi kor philosophusai közül említendők a damascusi Johannes, a ki főként theologiával foglalkozott, Michael Psellus, theologus, bölcsész, természettudós, philologus, jogász, történetíró egy személyben, Johannes Italus és néhány Aristoteles magyarázó. A philosophia eredeti gondolatokban Aristoteles után mind szegényebb s inkább az eddigi eredmények módszeres feldolgozásán mint új eszmék alkotásán fárad. A rengeteg irodalomból fölemlítjük Brandis, Strümpell, Schwegler, Zeller, Gomperz összefoglaló munkáit, Ueberweg, Windelband és Zeller vázlatos műveit, a részletes munkák közűl Prantl a logika, Siebeck a psychologia, v. Henning, Blakey, Ziegler, Köstlin az ethika történetét dolgozták föl. A magyar irodalomból említendő Domanovszky, Nagy, Sebestyén, és Lewes angol művének fordítása.