Phtach, Ptah

Fja, FJaV, az az aegyptusi isten, kit a hellenek Hephaestusszal, a rómaiak Vulcanusszal azonosítottak, Cic. n. d. 3, 22. Euseb. praep. Evang. 3, 11. Suid. s. v. Az antik írók atyjának a Nilust mondják. Diog. Laërt. prooem. 1. Ampel. lib. mem. 9. Arnob. adv. gent. 4, 7. Lyd. mens. 105. Különösen Memphisben tisztelték, ép úgy mint Amunt Thebaeben, Mendest Mendesben. E szerint tehát Ph. egyike azoknak az aegyptusi istenségeknek, melyeknek cultusa csak egy s más kerület lakóira terjed ki. A görögök már határozottan erre gondoltak, mert «nem minden aegyptusi ember tisztel egy és ugyanazon isteneket», mondja Herodotus (2, 42). Különösen a tüzet tekintették annak az elemnek, mely Ph.-nak szent, melynek neve benne rejlik az isten nevében, s a melynek maga Ph. a feltalálója. Diod. Sic. 1, 12, 13. Clem. hom. 9, 6. Manetho Esuebiusnál. chron. arm. 1 p. 200. Ezt a feltalálást Diodorus (1, 13) meglehetősen naivul úgy mondja el, hogy midőn egyszer a téli viharok idején a villám egy fába ütött volt be s azt meggyújtotta, Ph. hamarosan odasietett, örült a jó melegnek, s a lángot odahordott fadarabokkal tovább ápolta, a miért őt az emberek aztán királylyá is választották. Ez a mythus bármily egyszerü, az isten lényegét illetőleg mégis heves vitákra szolgáltatott alkalmat, különösen azért, mert a reá vonatkozó emlékek a tüzzel sem külsőleg sem belsőleg össze nem függnek. Ebből a körülményből indult ki az a következtetés, hogy Ph. ezen tüzre vonatkoztatott felfogása egyes-egyedül annak eredménye, hogy Hephaestusszal azonosították. A kik ezt állították, Ph. alakját Phoeniciából származtatták. Első sorban azért tették ezt, mert cultusa különösen Memphisben volt otthonos, abban a városban, mely ősrégi időktől fogva a phoeniciai uralomnak fészke volt. Tették továbbá Herodotusnak egy helyére támaszkodva, a hol Camysesről következőleg nyilatkozik (3, 37); «Hephaestus szentélyébe is elment és ott kigúnyolta annak (az istennek) képét, a mennyiben nagyon hasonló az a Pataicoi-hoz, a kiket a phoeniciabeliek hadihajóiknak orrára alkalmaznak. A ki pedig ezeket még nem látta, annak bővebb magyarázatképen megmondom, hogy az (a kép, melyet kigúnyolt) egy törpének képe. Bement a Cabirusoknak szentélyébe is, a melybe pedig a papon kivül senkinek sem szabad belépnie és a Cabirusok képeit is elégette, miután már gúnyt űzött volt belőlük. Ezek is hasonlítanak Hephaestushoz és állítólag az ő fiai». Ez a feljegyzés, mely a Ph.-ra vonatkozó forrásokban egyedűl áll, csodálatosan összevág azokkal a szobrocskákkal, melyekre a memphisi sirokban akadtak, s a melyek az istent tényleg úgy mutatják be, mint törpét, vagy még inkább mint fejletlen gyermeket nagy fejjel. A Herodotusnál is kiemelt hasonlatosság folytán a phoeniciai Pataicoi-t tüstént egynek vették Ph.-al és gyermekeivel, az isten nevét pedig egyfelül rokonságba hozták a pún hadihajók díszével, másfelül azzal a sémi szóval, mely azt jelenti, hogy «megnyitni, leleplezni». Ennek az azonosításnak és szófejtésnek gondolati alapja az, hogy a Pataicoi az idő istenségei, a kik ép úgy mint a hét phoeniciai Cabirus a hét naptári napot maguk közt felosztják, vagyis fölváltva egy-egy napon felnyitják az eget, melyet az éjjel elzárt volt. Ehez képest aztán Ph. annyi mint a phoeniciai Sydyk, a Cabirusok atyja, tehát a. m. igazságos, mert az időt biztos, megváltozhatatlan mértékkel igazgatja (mint a hogy a Horák is, kik az eget fölváltva felnyitják és bezárják, ugyancsak Themisnek leányai). Ph.-nak ezt a jellegét más körülmények is bizonyítják. A képeken mellette találjuk Ma istenasszonyt, az aegyptusi Themist, kezében tartja a Nilus mérőt, az állandóság jelvényét, lába alatt pedig a rőföt látjuk, mely az osztó igazságnak symboluma. Mellékneve a «Panegyriák ura» vagyis a 30 éves korszakoké. Ennek folytán aztán kiválóan kedves neki a Scarabeus bogár is, mely ganéjból golyót alakít, s azt maga Keletnek nézvén. Keletről Nyugatra görgeti, majd 28 napig a homokba ásva tartja és testének 30 izületével a hónapnak 30 napját jelképezi. Plut. de Is. et Os. 74. Plin. n. h. 30, 11. Magáról Ph. istenről is azt mondják a feliratok, hogy ő az, a ki tojását (a napnak jelképét) az égbe görgeti. Mint az időnek egyik istenségét legtalálóbban jellemzi őt az a 9000 éves uralom, a melylyel a hagyomány mint királyt fölruházta. Ez az évszám vagy úgy kerül ki, hogyha a fentebb említett 30-as számot megszorozzuk hárommal, a többség jelképével, utána pedig százzal, vagy úgy, hogy a 25 éves Apis-cyclust megszorozzuk az esztendőnek 365 napjával. Bármelyik magyarázat is fogadtassék el, annyit mindenki ráhagyhat, hogy a 9000 évig tartó uralom tulajdonképen a végtelenség jelképe, melyből a véges időbe, a meghatározott, korlátolt időszámításba Ph. isten vezette be az emberiséget. Ph. ezen jelentősége némiképen változást szenved akkor, mikor az Osiris cultusnak mindenható elterjedésével részben maga is átalakult az Osiris képére és hasonlatosságára, részben pedig abba a halványan derengő homályba vonult vissza, melybe csak a papi kasztnak jóindulata világított le néha-napján. Ez az Osiris-szerü viselkedése kivált abban mutatkozik, a hogy a királyok felett őrködik, a kiknek hagyományos őse (Diod. 1, 13), s a kiket az ő (memphisi) templomában iktattak be a trónnak birtokába. Sesostris születése előtt ő volt az, a ki a későbbi nagy király atyjának álomkép alakjában megjósolta, hogy fia nagyobb és dicsőbb lesz az összes királyoknál, a kik eltőte éltek. Viszont Ph. volt az is, ki a dodecarchiának pusztulását papjai által megjósolta, s a kinek templomában Psammetichus vascsészéből áldozott. Hdt. 2, 148. 151. De miként a királyok, úgy a papok is különös védelme alatt állanak. A hagyomány szerint ő avatta be őket a bölcseletnek legmélyebb, legszédületesebb titkaiba, ugyanazért a félig bölcselő félig theologiai rendszerek nem is létezhettek az ő megdicsőült alakja nélkül. Mihelyt a symbolikus naptojástól az orphikus titkok mystikus világtojása lett, melyet a hagyomány szerint tudvalevőleg Kneph ejtett ki a szájából: Ph. az, a ki ebből a tojásból kilépvén, azt egyúttal «kinyitja» és mint a «kinyilatkoztatás» eszközlője kapcsolatot teremt a látható és láthatatlan világ között. Amunnal és Osirisszal együtt ő képezi a teremtő triast, ő lévén az a hatalmas isten, kitől minden keletkezés, minden fejlődés kiindul. És itt van azután az a pont, a hol Ph.-nek isteni lényege Hephaestusnak lényegével találkozik, nem az isteneknek művészi kezű kovácsával, hanem a tüz mindent átható elemének megszemélyesítőjével. Ph. ép úgy mint Hephaestus, alkotója, teremtője az ős tűznek, az ős melegnek. Csak a meleg által lett és lesz vége a mindenség és a világ anyaga befejezetlen voltának, csakis általa keletkeztek és keletkeznek növények és állatok. A keletkezésnek és fejlődésnek ezen mindegyre ismétlődő folyamata Ph. istennek egyik (gyermeteg) ábrázolásában is visszatükröződik); a hieroglyphicák irodalma szerint ő az első, ki a világtojásból kilépett (l. fentebb), és ezzel a gondolattal összevág az a szokás, hogy néha békafejjel ábrázolták, annak az állatnak a fejével, a melyről azt hitték, hogy közvetetenül az iszapból támad, s így symboluma az önmagától való eredésnek, önmagától való keletkezésnek, a mely Ph. istennek is, a benne megtestesült tűz ősprincipiumának is tulajdonsága. Mindaz, a mit eddig mondottunk, érthetővé teszi azt a nagy, szinte ábrándos tiszteletet, a melylyel őt is, feleségét Sechetet is, nemkülönben fiát Imhotepet (Imuthest) is körülvették. Tiszteletének főhelye természetesen Memphis, illetőleg az a pompás templom, a melyet Menes épített (Hdt. 2, 99), s a melyet Aegyptus későbbi uralkodói versenyre kelve diszítettek, hol propylaeumokkal, hol szoborművekkel. Az északi propylaeumokat Moeris építette, a nyugatiakat Rhampsinitus, a keletieket Asychis, a délieket Psammetichus. Rhampsinitus azonkivül két colossussal diszítette a templomot, melyeket a nép télnek és nyárnak nevezett el; Sesostris magának és családjának képeit állíttatta fel. Psammetichus az általa szervezett propylaeumokat egy udvarral kötötte össze, melyben a híres Apis bikát, Osirisnak egyik symbolumát tartották. Ez már akkor történt, midőn Osiris tisztelete minden más istennek cultusát háttérbe szorította és a legkiválóbb istenalakok is csak annyiban léteztek tovább, a mennyiben egyéniségök az Osiriséval összeolvadt. Így történt ez Ph.-al is, a kinek egyik (karvalyfejü) ábrázolása határozottan Osirisra és az ő körére utal. Ezen a karvalyfejü ábrázoláson kivül volt azonban Ph. istennek még kétféle, egyénileg sajátos képe, a melyről rögtön ráismerhetünk. Az egyik múmiaszerü, kezében korbácscsal, kormánybottal és Nilus-mérővel; a másik szakállas, törpe vagy fejletlen gyermek (Ph. Embryo), fején scarabaeusszal (nyilván a fejletlen, még gyermekkorát élő világ jelképe). Kedves szine a zöld, kedves állatai gyanánt említik a juhot (Euseb. praep. Evang. 3, 11 p. 115) és az oroszlánt. Aelian. an. 12, 7.