Pindarus

PindaroV, a legnagyobb görög lyrikus, a győzelmi énekek mestere, Thebaet vallá szülővárosának (fr. 198 Bergk⁴), bár családja a Thebae melletti Cynoscephalae községben volt törzsökös. Születése Suidas szerint a 65. ol. 3. évére esnék, de kétségtelennek látszik, hogy a 64-ik ol. 3. évében, Kr. e. 522-ben született, mert már a 96. ol. 3. évében egy pythiai ódával versenyez, husz éves korában. Mintha csak születése is későbbi hivatására utalta volna. Egy töredékében (193) zengi, hogy «az ötödéves ünnep látta őt pólyában.» Ez ötödéves ünnep a pythiai volt. Tényleg legrégibb órái pythiai ódák valának. Előkelő régi nemzetségből származott. Egyik ódájának (5. pyth. 76. v.) e nyilatkozatából: «atyáim az Aegidák», azt következtették, hogy a nagynevű Aegida család tagja volt, mely a dór vándorlás alkalmával Spartába, később innét Therába és Cyrenébe vándorolt. E család a Carnea ünnepet átvitte uj hazájába. E vélelem (Lübbert, in Pindari locum de Aegidis et sacsi Carneis) elfogadhatónak látszik azon benső viszonyból itélve, melyben Pindarus a delphibeli istencultusszal állott, mely lelkének vallásos irányát megadá. Családi hagyományai pedig aristocrata érzületét érthetővé teszik. Atyja némelyek szerint Daephants, mások szerint Pagondas, anyja Cleodice volt. A fuvolajáték családjában öröklött mesterség vala. Ebbe nagybátyja Scopelinus avatta be, a cyclikus karok fölállításába pedig Agathocles és Apollodorus. Mesteréül említi egyik életrajzíórja (Eusthathius) a hermionebeli Lasust is. A költészetben hazájának, Boeotiának hírneves költőnője Myrtis oktatta. Említik Corinnát is, de ez inkább vetélytársa volt. Érdekes adoma világítja meg e viszonyt. Midőn Pindarus egy hymnust zengett Thebae magasztalására (fr. 29. 30 Bergk⁴), Corinna élczesen megjegyzé: «Kézzel kell szórni a magot, nem zsákkal önteni.» Ez rá mutat Pindarus forrongó korára, midőn az ifjú képzelmét a mythusok raja ragadta magával. Mézédesen folyt már ajkairól a szó, mint a monda meséli el gyermekkoráról, hogy egyszer elszunnyadt a Heliconon és ajkára méh szállott és mézet hintett rá. Egy más adoma szerint a liget csöndjében Pan és Demeter jelentek meg neki, hogy őt a dicsének lantosává avassák föl. Korán tudatára ébred hivatásának. A ránk maradt győzelmi dalok közt a legrégibbet, a 10. pythiai éneket, az Aleudák nemzetségéből származó Hippocleasra húsz éves korában írja. Csakhamar összeköttetésbe lép Aegins aristocrata családjaival, mint az 5. nemeai és 6. isthmusi énekek bizonyítják. Férfikora Hellas föllendülésének, fénykorának idejére esik. A perzsa háborúk diadalmas légkörében él. De azért e háborúk fényes eredménye korántsem tett rá oly nagy hatást, mint Aeschylusra és Simonidesre. Ennek okai honának Thebaenek magatartása, mely a szabadságharczban hideg közönyt, sőt ellenséges magatartást tanusított. P. rajongó szeretettel imádta hazáját, az istenek-lakta várost, melynek mondái a nagy királyi és nemesi családokat az Olympus lakóival sűrű összeköttetésbe hozták. Egy napsötétedésre irott költeményében (fr. 107 Bergk. ⁴fr 74. Boeckh) hazáját félti, de kijelenti, hogy ha árviz vagy tűz pusztítja el hazáját, nem fog jajgatni, ha ő is együtt vész el vele. Mindazáltal fölfogta Athenae nagyságát. Salamis és Plataeae dicsőségét fölemlíti (Pyth. 1, 75), sőt a fényes Athenae alakját ibolyakoszorúval koszorúzza meg egy dithyrambusában (fr. 76), miért Isocrates szerint (de antid. 166) proxeniával és 10,000 drachma (10,100 K) ajándékkal tüntette ki Athenae, hogy kárpótolja azon birságért, melyre szülővárosa itélte. Ez adomaszerű adatnak nem csekély jelentősége van. Bizonyítja a költő fenkölt gondolkodását, ki hazája légkörében is fölemelkedett az egységes görög haza gondolatára, melyet voltaképen a perzsa diadalok hatása teremtett meg. Athenae előbb hellen haza, később a hellenismus szülőföldje. P. vallásos és aristocratikus neveltetésénél fogva nem politikai téren, nem harczmezőn, de a mondák világában és a versenymezőn ugyanezen egységes hellen nemzet hirdetőjévé válik. Az ő dícsdalai a görög mondák közös forrásához vezetik a különböző, egymástól elszigetelt körben élő testvéreket. Mint az Aegidák Spartából Therába, Therából Cyrenébe vándorolnak, úgy vándorolnak a mondák, és pedig az Olympus lakóinak vezérlet alatt. A kik e P. ódáiban okvetetlenül a történelmi vonatkozásokat keresik (Dissen, Tycho Mommsen), ép abban tévednek, hogy a vallási hangulat képzeletvilágából a történelmi talajra szállnak alá. történelmi vonatkozás nélkül egy óda sincs, mert hiszen P. elmondhatta Goethével, hogy «minden költeménye alkalmi költemény», de a költő képzelme magasb körökbe emelkedik, mint maga is szereti magát sashoz hasonlítani, mely Bacchylidesnek is kedvelt képe. P. élete a versenyjátékok diadalmas bajnokai közt folyt le. Elébb Thessalia oligarchikus családjai, majd Sicilia kényurai (a syracusaei Hieron, agrigentumi Theron), cyrenei Arcesilaus, macedoniai Alexander hívják meg a költőt. Győzelmi dalt zeng a verseny helyszinén adott örömlakomán, ünnepies diadalmi menetben kiséri a hőst örömittas városába és lantot vesz kezébe dús lakoma alkalmával. Siciliában Kr. e. 476–472 közt tartózkodott. Ugyanez időtájt van itt Aeschylus, kivel az Aetna leirásában versenyez. Pind. Pyth. 1, 21 skk. Aesch. Prom. 379 skk. A papi körökkel meghitt összeköttetésben áll. Nemcsak Thebae és vidéke vallási ünnepeire ir kardalokat, de még Zeus Ammon tiszteletére is küld egy hymnust, melyet még a későbbi nemzedékek is oly tisztbeletben tartottak, hogy Ptolemaeus Lagi egy háromszögű oszlopra vésette föl ez isten oltára mellett; a rhodusi Diagorasra írt dícsénekét a lindusi templomban aranybetükkel márványlapon örökítették meg. De legbensőbb viszonyban mégis Delphivel állott. Theoxeinák alkalmával a hirdető a költő emlékét későbbi időkben is föleleveníté e kiáltással: PindaroV epi to dei pnon tw Jew. Késő öreg korban halt meg, valószínűen Kr. e. 445-ben. Egyik életrajza szerint 80 éves korában halt meg; de az adatot csak a kerekszám kedvéért hagyta ránk a hagyomány. Utolsó ránk maradt költeményét, melynek keltét meg lehet állapítani (a 8. pyth. ódát), a 82 ol. 3. évében (450-ben Kr. e.) írta. Hazájától távol Argosban halt meg, a monda szerint megható halállal. A szinházban kedvencz ifja, Theoxenus ölén hunyta le szemét. Thebaeben, hová leányai Protomache és Eumetis vitték hamvvedrét még Pausanias (Kr. u. 2. század) korában is fennállott síremléke. Thebaei hajlékáról beszélik, hogy azt Nagy Sándor az ő emlékéért megkímélvén, ráiratta e szavakat: «A költő P. lakását föl ne égessétek.» Két leányán kívül egy fiúgyermeket is hagyott hátra, kinek neve Daephantus volt. Ezt maga tanította be egy parthenium dal előadására. – Művei. P. művei valószínűen a byzantiumi Aristophanes kiadásában 17 könyvre terjedtek. Hymnusok, paeanok, dithryambusok, prosodiák, partheniák, scolionok, hyporchemák, encomiumok, threnusok, epiniciák czímén ismerték az életrajzírók és grammatikusok. Mind a műfaj karének. Mondhatni a kardalköltés minden ágát művelte, és hogy mily tehetséggel, a győzelmi énekeken kívűl ránk maradt töredékek bizonyítják. Egy pár panaszdal (Jrhno), tánczdal (hyporchema), bordal (scolion) mint félbeszakadt dallam sejteti az egésznek báját, fenkölt szárnyalását. Teljesen bírjuk a győzelmi énekek négy könyvét, eme költeményeket olympiai, pythiai, nemeai és isthmusi bajnokokra, kik szekérversenyen, lófuttatással, ököl-birok tusán, futásban diadalmaskodtak. A sorrendre nézve mint Simonides költeményeinél a versenyek rangja döntött. De azért a kézirati hagyomány, nem őrizte meg híven e sorrendet. Van költemény az epiniciák közé sorozva, mely nem is győzelemről szól, hanem egy tanácsosi fölavatásról. E négy könyv tartalmaz 14 olympiai, 12 pythiai, 11 nemeaei és 7 illetve 8 iathmusi éneket. P. költeményei megértésének, valódi élvezetének vannak alapfeltételei. Croiset (La poésie de Pindare et les lois du lyrisme grec, Paris 1881 és 2. kiadás 1886) lyrismusnak nevezi azt a sajátos szerkesztési módot, mely P. ódáit jellemzi. A kar számára írta, a dallamot maga szerzé. Minden ódának külön versforma felel meg. Egyetlen kivétel a 3. és 4. isthmusi óda; de P. e két ódát egybefüggő szerkezetben ugyanazon alkalomra írta. A karzenére, a fuvola- és lant-kiséretre, a zenei hangnemre (aeoliai, dór, lydiai) egyenes vonatkozás fordul elő a költeményekben. Három művészet: költészet, zene, táncz egymást egészítik ki nála. Zeneszöveg nem maradt ránk, de a versformán át megérzik az ünnepélyes menet, a vidám cwmoV vagy a könnyed tánczlejtésnek rythmusa. Már csak az a tény is, hogy a dactyloepitritusok (– Č Č – Č Č – Č – – – Č – –) inkább az ünnepi menet alkalmára, az aeoliai-logaoedus sorok a lakoma mellett tánczczal egybekötött előadásra szánt dalok versmértéke, bizonyítja e három művészet szoros kapcsolatát, melyet már az alexandriai korszak metrikusai sem értettek, még kevésbbé a byzantiumi kor metrikusai. Innét az a zűrzavaros kép, melyet a versmértékről szóló scholionok nyujtanak. A 19. század érdeme és pedig Boeckhé annak a fölfedezése, hogy az egymással ellentétes colonok (versfajok) a zenei ütemek megalkotása útján periodusokban olvadtak egybe. Westphal, Bergk, Schmidt, Christ a pindarusi ódák rhytmikus felosztását a colonok, versek, periodusok, versszakok tagozatában bámulatos részletességgel dolgozták ki. Ujabban Bacchylides győzelmi költeményeinek a régi colometrikus formában írt kézirata előkerülvén, ujabb lendületet adott a pindarusi versformák tanulmányozására. Az ujonnan fölfedezett zenei maradványok fényt vetnek a különben nagynehezen megérthető versformák voltakép jellemére. Hasonlókép sokkal természesebb fölfogás jutott fölényre az ódák belszerkezetének, gondolatmenetének magyarázatánál is. Míg Schmid Erasmus (Wittenberg, 1616) a pindarusi ódák saltus lyricusát az ihlettől elragadtatott lélek csapongásának tulajdonítá, a 19. század legjelesebb Pindarus magyarázói. Boeckh, Dissen, Schneidewin, Tycho Mommsen, a történelmi vonatkozásokat keresték és igyekeztek a pindarusi óda középpontját alkotó mythus erkölcsi értelmét mint allegoriát alkalmazni a hős viszonyaira. A nomos-költészet ujabb ismerete a pindarusi óda nomos szerkezetének (a nomos hét alkatrészeinek kimutatására vezette a magyarázókat. Így Mezgert, ki a legelterjedtebb Pindarus-magyarázatot írta. Draschmann óta Christ, Jurenka a pindarusi óda szerkezetét egyszerűbb alakban magyarázzák. Hogy történeti vonatkozás fordulhat elő az ódában, az egy alkalmi költeménynél természetes; így pl. a beteg Hieron vigasztalására írja a 3. phythiai ódát, és ép ezért oly mythusokat sző bele, melyek a nagy csapásokat átélt családoknak megdicsőülését mutatják. De a mythust okvetlenűl szoros kapcsolatba nem szabad hozni az alkalmisággal. A költő a myhtusok által ethikai igazságokat fejez ki, de ez igazságok az emberi élet nagy igazságai egy áhítatos szív megvilágításában. A világrend fenségét hirdeti a költő a szenvedélyek és bűnök útvesztőjén könnyen eltévedő nagyoknak. «A törvény mindenek királya», «az igazság az államok talpköve», «a jogtalanság útján elért öröm keserű gyümölcsöt terem», «az erény az istenek ajándéka», ily gondolatokat sző bele a költő az alkalmi ódába: a mythus fényes leplein át mint ragyogó csillagok égnek e gondolatok, át időn, át enyészeten. Az istenek fölfogásába nem visz bele Aeschylus titani merészséget, de bele a delphibeli vallás erkölcsi tisztaságát és azért aggályos áhítatát. Hazaszeretetét kétségbe vonták; de ő a távol Cyrenében ugyanannak a Hellasnak egységes hitét hirdeti, melyet Delphi közelében a Pythia rejtlyes hangján, gnomikus tömörségével. Nyelvezetéről találóan mondja Halicarnassusi Dionysius, hogy megalojwnotaton; messze is hangzik, mert az ünnepelt hős, mint egész Hellas bajnoka, mint Hellas közös isteneinek kegyeltje, sorsával, családja végzetével, városa történetével hirdeti az istenek uralmát a földön. Sokszor jelentéktelen eset alkalmúl szolgál, hogy egy ismeretlen mythust vagy egy ismert mythus ismeretlen változatát tegye közkincscsé. Nyelve fenkölt, szóösszetételei plastikus képekké válnak, a lyrai benyomások a homerusi hagyomány szentesítette állandó jelzőket mélyebb értelemmel látják el. Azért nemcsak komoly, éles, képdús, fenséges, de birt lágy szinekkel és mindenütt a zenei zengzetesség csendül meg lüktető rhythmusában. Nyelve dór nyelv, de boeotiai szókkal, aeoliai és epikus formákkal téve változatossá, édesen folyóvá. – Irodalom. Kézirati hagyománya két főcsoportra oszlik. A régebbi a megbízhatóbb. Ennek képviselője az Ambrosianus a 12. századból, mely csak az olympiai ódákat és a scholionokat tartalmazza. A második csoport az interpolált kéziratok csoportja. Ennek ellenáll a vaticanói B. kézirat, mely az összes epiniciákat tartalmazza. A kéziratokat tüzetesen méltatja T. Mommsen nagy critikai kiadásában, Berlin, 1864. Mommsen adatait még bő adalékkal látta el Abel Jenő, Zur Handschriftenkunde Pindars, Wiener Stud. 4, 224‘62. Editio princeps Aldusnál 1503. Jelentés a Schmid Erasmusé, Wittenberg, 1616. Heyne latin fordítással és jegyzetekkel adta ki, Göttingen, 1773. újabban átdolgozta G. Hermann 1797. Korszakos kiadást eszközölt Boeckh Berlinben, 1811–1821, három kötetben, melyhez a scholionokat csatolta a 4. köt.-ben. Ebben jelent meg indarus mértékeiről írott nagyszabású műve. Kisebb terjedelmű Dissen és Schneidewin kiadása, 1847, két kötetben. Vélelmi critika terén nagy érdemeket szerzett Bergk a Poëtae Lyrici Graeci első kötetében, melynek megjelent már 4-ik kiadása. Méltán nagyon elterjedt Christ szövegkiadása Teubnernél, 1879. Kimerítő, kitünő commentariussal ellátott kiadás ugyancsak tőle 1896-ban jelent meg. Magyarázatokat írt Mezger, Pindars Siegeslieder, Leipzig, 1880. Fordították: németre Thiersch (két nyelvű kiadás, 1820), Mommsen 1852, Donner 1860, Fraccaroli olaszra 1892-ben, nagyterjedelmű beveeztéssel, kimerítő magyarázattal. Szótárt készített P.-ról Rumpel, Lexicon Pindarium, Lipsiae, 1883. Nevezetes forrásmunkák P.-ra nézve: Leop. Schmidt, P.-s Leben und Dichtung, 1862. Luebbert, Meletemata Pindarica. Drachmann, De recentiorum interpretiatione Pindarica, 1891. Rauchenstein, de Jough, Jurenka, Bormann szintén értelmes munkásságot fejtettek ki P. magyaráazta közül. A scholionok kiadásával a mi Ábelünk is gyarapítá elévülhetetlen érdemeit (1884 és egy posthumus munkája 1890). A magyar irodalomban két jeles Pindarus-kutatóval dicsekedhetünk. Egyik Hóman Ottó, ki 1876-ban Pindarus magyar critikai kiadásával úttörő volt, és Ábel Jenő, ki szövegcritikai czikkeivel külföldön szerzett érdemet. Első fordítója P.-nak Fabchich F. volt, Győr, 1804. Egyes ódákat fordítottak Kazinczy F. (6. ol. óda, Hébe 1826), Pécsi János, Radó Antal. Legtöbbet fordított Hegedűs István (1. 2. 3. 6. 14. ol. 1. 4. pyth. ódákat). Tanulmányt írt róla Fináczy Ernő, P. élete és költészete. E. Ph. Közl. 1888.