Plinii

– 1. C. Plinius Secundus, kit megkülönböztetésül hasonló nevű unokaöcscsétől idősebb (major) melléknévvel szokás illetni, némelyek szerint Novum Comumban, mások szerint, a mi kevésbbé valószinű, Veronában született 23-ban Kr. u. Szüleiről és neveltetéséről mit sem tudunk. Ifjuságát, úgy látszik, Romában tudományos tanulmányokkal töltötte el, majd mint lovastiszt a germaniai hadseregnél szolgált (Plin. ep. 3, 5, 1. Plin. n. h.13, 26. 12), 52-ben újra Romában, 67-ben mint procurator Hispaniában tartózkodott. Utoljára a Misenum mellett állomásozó hajóhad vezére volt (Plin. ep. 6, 16), hol a Vesevus 79-iki kitörése alkalmával veszett el. E catastropha részletes leirását az ifjabb Plinius adja (ep. 6, 16). Ugyancsak az ifjabb Pliniusnál (ep. 3, 5) maradt reánk e sokoldalú és temrékeny író műveinek jegyzéke, melyből a következőket emeljük ki. Hadtudomáyi munka volt a de jaculatione equestri liber unus; történeti a de vita Pomponii Secundi libri duo, bellorum Germaniae libri XX, melyet Tacitus (ann. 1, 69 és a Germaniában) felhasznált, továbbá a fine Aufidii Bassi libri XXI vagy máskép historia temporum meorum (n. n. praef. 20 és 2, 85. 106. Tac. ann. 15, 53. hist. 3, 28), melyből Tacitus, Suetonius és Plutarchus sokat merítettek. A rhetorika körébe tartoznak studiosi libri tres, in sex volumina propter amplitudinem divisi, quibus oratorem ab incunabulis insituit et perfecit, a grammatika körébe dubii sermonis libri VIII. Reánk csak egy munkája maradt, a hires naturalis historiae libri XXXVII, melyet a szerző 77-ben Titus császárnak ajánlott. A művet maga Plinius encyclopaediának nevezi, melynek tartalmát több mint 2000 kötetből merítette. Tatalma a következő: 1. könyv a tartalom és a források részletes jegyzéke; 2. a világegyetem mathematikai és physikai leirása; 3–6. geographia; 7. anthropologia és az ember physiologiája; 8–11. zoologia; 12–27. botanika; 28–32. az állatvilág köréből vett gyógyszerek leirása; 33–37. mineralogia. Mivel az utolsó szakaszban a 35. a szinekről és képirásról, a 36. a képfaragásról szól, Plinius mint műtörténeti forrás is nagy jelentőségű. Ez óriási mű, mint a természettudományi ismeretek tárháza, az egész ó- és középkorban kiváló tekintélyben állott, noha az ujabb tudósok kétségtelenül kimutatták, hogy Pl. mindent másod kézből merített és gyakran critikátlanul dolgozott. Már a Kr. u. 3. században kivonatot készített belőle Solinus (l. o.). – Kiadások: Ed. pr. Venezia, 1469. J. F. Gronov (1669). J. Harduin (utoljára 1778). J. Sillig 1831–36 (nagy crit. kiadás 1851). L. v. Jan (1854, 2. kiad. Mayhofftól 1871. Detlefsen (1866). – 2. C. Plinius Caecilius Secundus, az idősb Plinius unokaöcscse és adoptált fia, 62-ben Kr. u. Novum Comumban (Plin. ep. 6, 20, 5) született és 114 körül halt meg. Atyja halála után anyja és nagybátyja a leggondosabb nevelésben részesítették s a szép tehetségű ifju csakhamar magas hivatalokba jutott. 100-ban consul volt, 111-ben (vagy 112-ben) pedig mint császári legatus Bithynia tartományt kormányozta. Legnevezetesebb munkája leveleinek kilencz könyve, melyeket kezdettől fogva a nyilvánosságnak szánt. E levelek a politikai, művészeti, irodalmi és tudományos élet legkülönbözőbb tárgyaival foglalkoznak s mint művelődéstörténeti forrás megbecsülhetetlen értékűek. Az író szemei előtt Cicero példája lebegett s a mester stilusát is sok szerencsével utánozta. Az ifjabb Plinius különben mint ügyvédő és szónok is híres volt. Szónoklatai közül csak egy maradt ránk, a panegyricus in Trajanum, melyben Trajanusnak köszönetet mond a consulság adományozásáért s a császárt az egekig magasztalja. E mű azonban dagályos stilusa s a benne foglalt túlságos hízelkedések miatt sok gáncsra adott alkalmat. – Teljes kiadások: Ed. pr. 1508. Gesner (1770). Gierig (1806). H. Keil (1853. nagyobb kiadás 1870). A levelek kiadása: Döring (1843).