Propertius

Sextus (cognomenje ismeretlen; egy pár kézirat Aureliusnak is nevezi, valószínüleg Aurelius Prudentius Clemens keresztény költővel tévesztve össze), Umbriában született, a melynek kilencz városa is a magáénak mondja, különösen Hispellum, Mevania és Asisium. A dicsőség valószínüleg Asisiumot, a mai Assisit illeti s Lachmann fényes coniecturája, melylyel (4, 1, 125) a kéziratok romlott szava helyett Asisit ír, magát a költőt lépteti föl tanúnak. Születése évét nem tudjuk, valószinű azonban, hogy Kr. e. 47 táján született (v. ö. Ov. trist. 4, 10, 53). Polgári (plebejus) családból származott (2, 24/b, 36 és 34/b, 55), atyját korán elvesztette (4, 1, 127) s a 41-ik évi földfelosztáskor atyjától örökölt jószágának nagy részét is. Anyja azonban szerény vagyoni helyzetében is gondos nevelésben részesítette s valószinüleg vele együtt Romába költözött. Korán fölébredvén a költészet iránti szeretete, a nyilvános pályafutásra való készülés helyett inkább a görög s különösen az alexandriai költőkkel, Callimachusszal, Philetasszal foglalkozott. E tanulmányok nyoma meg is látszik költeményein, melyeken az érzelmek szenvedélyes kifejezése mellett is bizonyos tudós szinezet ömlik el. Romában az Esquilinuson, Maecenas szomszédságában lakott, a ki jóakaró pártfogója volt (3, 9). Egy másik pártfogója és barátja Volcatius Tullus, kinek elegiái első könyvét ajánlotta. Mecenas révén Augustus kegyét is megnyerte, függetlenségét azonban mindvégig megőrizte. Igen jó viszonyban volt Vergiliusszal, a kinek készülő Aeneisét őszinte lelkesedéssel üdvözli (2, 34, 65). Ovidiushoz is szoros barátság fűzte. Költeményienek nagy részében Cynthiát ünnepli, a kinek igazi neve Hostia volt (Apul. ap. 10, p. 279). Cynthia valószinüleg libertina, azaz felszabadult rabszolganő volt. Viszonyuk 5 évig tartott. Mikor Propertius látta, hogy érdemtelenre pazarolta szerelmét, szakított vele. Cynthia hamarább meghalt, mert a holt Cynthia árnya jelenik meg a költőnek (4, 7). Propertius, úgy látszik, nőtlen maradt és nem élt hosszú életet. Sokat betegeskedett s körülbelül 33 éves korában, Kr. e. 14-ben vagy kevéssel utóbb meghalt, mert Ovidius ars amatoriájában már a holtak közt van említve. Elégiáinak 4 könyve maradt fenn. Ezt a négy könyvet Lachmann ötre osztotta t. i. a 2. könyv 10. elegiájával 3-ik könyvet kezd, a s 3-ik könyvet 4-iknek, a 4-iket 5-diknek nevezi. Az ő felosztását, mint éleselmű következtetést külső és belső okokból, sok kiadó elfogadta; azonban ma már általában visszatérnek a hagyományos négy könyvhöz (l. Csengeri fordításának bevez. 77. l.). A három első könyv általában szerelmi elegiákat foglal magában, a melyek a Cynthiával való viszonyból (Kr. e. 28–23) fakadtak, de chronologiai rendet nem mutatnak. Az 1. könyv «Cynthia» néven Kr. e. 28 közepén jelent meg s a forum legkapósabb olvasmánya lett. A 2. könyv valószinűleg Kr. e. 24-bn jelent meg, a 3. pedig 22-ben. A 3. könyv utolsó elegiájában végbúcsút mond a hűtlen Cynthiának. A 4. köny 1. 2. 4. 9. és 10. költeményei úgynevezett aetiologiai elegiák, mert római helyeknek, intézményeknek eredetéről, okáról (aitia) szóló mondákat dolgoznak fel Callimachus Aitia czímű 4 könyvre terjedő (de elveszett) művének példája szerint. Ezeket már csak alakjuk köti az elegiához, tartalmilag többnyire regeképek. Valószinű, hogy ezek a költemények ösztönözték Ovidiust fasti czímű költői naptárának megírására, valamint a 3. költemény (Arethusa levele Lycotashoz) adott neki példát heroidáira. Propertius erőben, a képzelet gazdagságában és mélységében, valamint változatosságban általában felülmulja Tibullust, de nincs meg benne Tibultus naiv hite, természetszeretete, csendes melancholiája. Tibullusban több az összhang, de sokszor a változatosság rovására. Propertius változatos, küzdelmes; költeményei nem végződnek olyan megnyugtató összhanggal, mint a Tibulluséi; a szív meg az ész folytonos harczban van nála. Eszével a görög műveltség mohó tanítványa, de szíve Italiáé (3, 22). Változó nála az érzés és hangulat; nem ritkán magával szemben is a humor magaslatára emelkedik. Nem törekszik könnyen érthetőségre s nem a részletek arányával és tökéleességével ragadja el az olvasót, mint inkább költeménye egészének hatásával. Nincs az antik lyrának egy költője sem, a ki hangulatokban, érzelmekben gazdagabb, a viharzó szenvedély kifejezésében megragadóbb és a pillanat hatása alatt őszintébb és önkénytelenebb volna P.-nál. A római matronának magasztosabb ideálját egy római költő se rajzolta meg, mint P. utolsó elegiájában, Corneliában, melyet a tudós Scaliger regina elegiauramnak nevezett el. Nyelvében és verselésében folytonos haladás észlelhető, ezért nem fogadható el Lachmann nézete, mely szerint a 4. könyv aetiologiai elégiái ifjúkori zsenge kísérletek, mert a bennük kifogásolt hézagosság, szaggatottság valódi balladai elemnek tekinthet. Ép ezért valószínű, hogy a 4. könyvet is maga a költő adta ki Kr. e. 16 végén vagy 15 elején. – P.-nak legmegbízhatóbb kézirata a Groninganus (saec. 15) és a Neapolitanus, a mely talán korábbi (saec 12?) és jobb. Kiadták Mureus (1558), J. Scaliger (1582), Passeratius (1608), Broukhusius (1727), Vulpi (1755), Barth (1777), P. Burman és Santen (1780), Kuinöl (1803), Lachmann (1816), Hertzberg (1843–45 nagy latin commentariussal), Paldamus (1827), Jacob (1827), Keil (1850. 1857), Haupt (Catullusszal és Tibullusszal együtt; 5. kiadása Vahlentől 1885), Luc. Müller (1870), Paley (angol commentariussal, London, 1872²), Baehrens (1880), tele önkényes conjecturákkal), Postgate (Select Elegies, bő magyarázatokkal, London, 1895²), szemelvényesen még Schultze (Röm. Elegiker, 1890) és Jacoby (Anthologie, 1893), Kiváló monographai Fr. Plessistől Études critiques sur Properce et ses élégies, Paris, 1884. Egyes darabokat fordítottak Révai Miklós, Edvi Illés Pál, Kovács József. Az egész Propertiust Csengeri János fordította le terjedelmes bevezetéssel és jegyzetekkel ellátva (a m. tud. akadémia kiadása, latin szöveggel is, 1897).