Publicani

telwnai, a különféle állami jövedelmek bérlői voltak Athenaeben és Romában. Görög írók így írják körül az adóbérlők foglalkozását: priamenoi, wnoumenoi ta telh. Görögországban is egész társaságok és szövetkezetek alakultak, mert a vállalat nagy koczkázattal és sok költséggel járt. Ugyanis a bérlőkön kívül még sok alkalmazott és rabszolga volt elfoglalva a különféle vámok beszedésével, a csempészet megakadályozásával stb. Sokszor kellemetlen dolgok történtek, úgy hogy már korán kellett gondoskodni törvényes intézkedésekről (tlwnicoi nomoi). A görög íróknál olvasható penthcostologoi, eicostologoi, deacathlogoi, elleimenistai szavak a megfelelő százalékszedőket jelentik. A rómaiak «eum, qui vectigal populi Romani conductum habet, publicanum appellabant». Az államjövedelmek az általános publica név alatt voltak összefoglalva, innen a publicani elnevezés. Horatiusnál (epist. 1, 1, 77) olvassuk: pars hominum gestit conducere publica. Már ősidőktől fogva Romában nem közvetlenül az állam szedte be a különféle illetékeket, hanem kerek összegben eladták az illetékszedés jogát a legtöbbet igérőnek. Így az ager publicus után fizetett vectigal, a legelőbér (scriptura), a kikötőkben szedett vám (portorium) egyeseknek és egész társulatoknak volt kiadva. A locatio, venditio a bérbeadást, az emptio, redemptio, conductio a bérbevevést jelentette. A senatus a publianusok kérésére fölbonthatta a szerződést és más bérlőnek adhatta át (de integro locare). Természetesen óriási pénzösszegekre volt szükség, úgy hogy gazdag tőkepénzesek, különösen a lovagrendből valók, társulatokat (societates) alakítottak. Az első társulat Kr. e. 217-ben jött létre. Senatoroknak és magistratusoknak meg volt tiltva ilyen pénzüzletekben résztvenni. Liv. 2¸ 63. A nyerészkedés és pénzzel való üzérkedés római fölfogás szerint nem volt méltó foglalkozás egy patriciushoz. Cicero, ki maga is a lovagrendből származott, mindenütt megragadja az alkalmat, hogy díszítő jelzőkkel illesse ezt a pénzaristocratiát. Majd publicani et equites vagy flos equitum Romanorum, majd publicani, homines honestissimi atque ornatissimi és hasonló szép szavak tódulnak ajkára; egy helyen pedig ezt mondja: ornamentumcivitatis, firnamentum reipublicae publicanorum ordine continetur. A hadsereg szállítói és a nagy állami építkezések vállalkozói szintén gazdagok voltak. A portitores, scriptuarii, de különösen a decumani(tíz-százalék-szedők), kik állítólag principes et quasi senatores publicanorum voltak, mindenütt a kellő elismeréssel és tisztelettel vannak említve Cicero műveiben. Annál kevésbbé szerette őket a nép és a provinciák lakossága, mely különösen akkor szenvedett, ha egy kegyetlen, kapzsi helytartó a saját érdekében kedvezett a publicanusoknak. A publicanus és negotiator neve igen gyűlöletessé vált. Livius egyenesen kimondja (45, 17); ubi publicanus esset, ibi aut jus publicum vanum aut liberatem sociis nullam. A provinciák lakóinak legfölebb az maradt hátra, hogy vádat emeltek a hivatalos év leteltével az illető tisztviselő ellen. A pénzszövetkezeteknek vezéremberét magisternek nevezték; a ki a bérszerződést szorgalmazta és létrehozta, azt mancepsnek vagy auctornak hívták. A sok alkalmazott biztos és hivatalnok mind meg annyi nyűg volt a provinciák nyakán, mert mindegyik csak a maga érdekét nézte. A birodalom növekedtével a császárok korában történtek védőintézkedések a provinciák lakosaira nézve, de viszont a publicani mindvégig új meg új zsarolási módokat tudtak kieszelni.