Purpura.

A bíborfestést a phoeniciaiak találták ki és pedig ősrégi időben. A hagyomány Heracles kutyájára viszi vissza a bíborkagyló piros színének a fölfedezését. A homerusi eposokban is olvassuk már a porjura és a joinix szavakat, mely utóbbi rendesen az elefántcsont befestésénél talált alkalmazást. Legjobb és legdrágább volt a tyrusi bíbor. Más országokban növényekből nyert festőanyagot is használtak, de a phoeniciai bíborfesték kizárólag a bíborcsiga festőanyagából volt előállítva. Ezért a kagyló görög és latin elnevezései, a kogculh, ostreon, concha, conchylium, ostrum, átvitt értelemben bíborfestéket is jelentenek. Az értékes bíbornedvet az úgynevezett trombitacsiga (chrux, bucinum, murex) és a biborcsiga (porjura, purpura, pelagia) szolgáltatták. Későbben a porjura szó egyszerűen bíbort jelentett és e szó származékai, mint porjureuV, porjureuthV, porojurobajoV, épúgy jelentik a bíborcsiga keresőjét mint magát a bíborfestőt. a porjureuein ige és a porjureutich (t. i. tecnh) szintén mind a kettőnek a tevékenységére vonatkozhatnak, csak a porjureion vagy a porjurobajeion jelenti kizárólag a biborfestő műhelyét. Hasonló értelemben használatosak a latin szavak is, mint purpura, purpurarius, ars purpuraria, officina vagy taberna purpuraria. Költőknél az egyszerű murex is jelentheti a bíbort, habár azok többnyire az általánosabb fucus szót használják a bíbor jelzésére; a késői császári korban a blatta szó is előfordul a bíborra nézve. A fent említett két csigafajt Aristoteles (hist. au. 5, 13, 3) és Plinius (n. h. 21, 45. 22, 3. 9, 125) részletesen ismertetik. A bíborcsigát őszszel gyüjtötték, mert tavaszszal a piros színű nedv gyengébb hatású volt. Mivel a csigák a drága nedvet csak az élet megszünésével választották ki testükből, élve kellett őket elfogni (Plin. 9, 126: vivas capere tendunt, quia cum vita sucum eum evomunt). Az ókori írók többféleképen írják le a bíborcsiga gyüjtését. Magáról a becses nedvről azt olvassuk, hogy a csiga mája és nyaka között volt, de csak nagyon csekély mennyiségben. Színe feketébe játszó piros volt, ezt jelölték a görögök az anJoV (virág) vagy aima (vér) szóval; római íróknál a flos vagy liguor, sucus szavak néha ugyanazt jelentik. E természetes bíborszín mellett mesterséges színeket is használtak. Ide tartozott a tyrusi és laconiai bíbor, mely kettős festésnek az eredménye volt. A gyapjún kívül selymet és vásznat festettek bíborszínűre, de már magát a nyers anyagot festették, melyből csak azután szőtték a fonalat és a kelmét. Lassankint az egész Földközi tenger partvidékén találunk bíborfestő műhelyeket, ú. m. Tyrusban, Cos szigetén, Lissában, Tarentumban, Syracusaeban és sok más helyen. A római császárok és még régebben a görögországi tyrannusok nagyon kedvelték a bíbor öltönyt. Horatius (od. 1, 35, 12) purpurei tyrannit említ. Az attikai archonok is bíborköpenyt viseltek. A római tunica és toga praetexta széles és keskeny bíborsávja szintén a bíbor nagy elterjedtségéről tanuskodik. A diadalt ülő hadvezérek tunica picta purpureát viseltek. A császárok drága bíborköpenyeget, toga purpureát hordtak, s innen van, hogy purpuram sumere annyit jelent, mint trónra lépni. A császári hatalmat kezébe ragadni, tehát majdnem annyi mint rerum poitri. Blümmer, Technologie u. Terminologie, 1, 224–253.