Rhea, Cybele

‘Rea, ‘Reia, Kubelh, Uranusnak és Gaeának leánya, Cronusnak felesége. Testvérei Oceanus, Coeus, Crius, Hyperion, Iapetus, Cronus, Thea, Themis és Mnemosyne. Ő a nagy istenanya (Mhthr, Megalh Jea, Magna mater), a kitől az olympusi istenek egész csoportja származik, nevezetesen: Zeus, Hades, Posidon, Hestica, Demeter és Hera. Homerus (Il. 14, 203. 15, 187) és Hesiodus (theog. 453 skk.) csakis ebben a minőségében említik. A reá vonatkozó mythusok is mindenütt gyermekeivel való összeköttetésben foglalkoztak vele. A tiszteleten is, melyben részesült, eredetileg mindig valamelyik gyermekével osztozik. Igy Creta szigetén, a hol Zeust a hagyomány szerint világra hozta, vele együtt áldoztak neki. Cronus ugyanis újon szülött gyermekeit elnyelte. Midőn azonban Zeusnak születése küszöbön állott, Rh. szüleihez fordult tanácsért, ezek Cretába küldötték, a hol az istenek későbbi urát egy barlangban világra hozta és így Cronus üldözései elől elrejtette. Cronusnak pedig egy pólyába takart követ adott, melyről azt mondta, hogy az a kisded Zeus. Ezen hagyományon kívül a mythus Rh.-t nem nagyon szerepelteti. Homerustól tudjuk, hogy a Titanok harczainak idején Rh. Herát Oceanusra és Thetisre bízta (Il. 14, 202, v. ö. 302). Egy más alkalommal pedig Rh.-t küldi ki Zeus, hogy Demetert az Olympusra visszavezesse. Hom. hymn. in Cer. 442.460. A későbbi költők és mystikus bölcselők nem igen bővítettek azon a szűk körön, a melybe az ősidők emberei Rh.-t helyezték volt; mindössze gyakran összetévesztik és összekeverik más istenségekkel, a mi nagyon könnyen megtörténhetett, mert hiszen Rh.-ról a hellen ősvallás anyai szerepén kívül alig tudott valamit. Az orphikusok szerint atyja Protogonus, férje Cronus; gyermekei a föld, az ég, a tenger, a szelek, továbbá minden isten és az egész emberiség. A hold megjelenik, békét és szerencsét hoz magával, a balsorsot pedig a világ végére száműzi, de már Aeschylus Rh.-t azonosítja a földdel, Euripides pedig Demeterrel, sőt voltak régiek (pld. Lucianus de Dea Syria 15, 97) a kik azt hitték, hogy a samothracei mysteriumok nem is Demeternek hanem Rh.-nak szólnak. Ez a fölfogás nyilván annak következménye, hogy Creta szigetén, a hol a nyugati és keleti ritusok összefolytak és a görög és ázsiai istentisztelet egymással keveredett, a homályos tulajdonságu Rh. mellé hirtelen oda kerül egy másik istenasszony. Ez az istenasszony szintén istenanya, t. i. Cybele vagy Cybebe, a nagy istenanya (Ma vagy Ammas), a kit egész Előázsiában mindenek felett tiszteltek, de tiszteletének fő fészkei mégis Phrygia, Mysia, Lydia és Galatia. Tiszteletének egyik főhelye Pessinus volt, a hol Cybelének egy ősrégi szentélye állott; ebben őrizték azt a követ, a mely állítólag az égből esett le. Az istenasszony mellékneve itten Agdistis vagy Angdistis. Mint Angdistisnak sokat kell küzdenie egy vad teremtéssel, melynek neve Agdistes vagy Angdistes. Ez a lény némely mondák szerint a nagy istenanyának saját gyermeke, és mivel egy durva harcznak és küzdelemnek gyümölcse, mely akkor folyt le, midőn Zeus Cybelét szenvedélyével üldözte, maga ezen lény is vad és durva. Semmivel sem fékezhető és nem tisztel sem isteni sem emberi törvényt. Bacchus megpróbálja fölnevelni, de mivel víz helyett bort ad neki, vadságát nem tudja megváltoztatni. Utoljára ez a vad lény azonban saját atyjával kerül ellentétbe, a mennyiben elragadja tőle rajongva szeretett kedvesét Atyst (az erre vonatkozó mondát l. részletesen Arnobiusnál adv. gent 9, 5, 4). Atys (másképen Attis, Attin, Attes) a hagyomány szerint fia volt Nanának, Sangarius folyamisten leányának, szerelmese és papja Cybelének. Kegyetlen módon pusztult el (v. ö. Ov. fast. 4, 221) és halálát hivei rajongó gyászszal és vad fájdalommal siratták. Neki és Cybelének tavasz kezdetén több napig tartó örömüknek adtak kifejezést, egyúttal pedig az istenasszony tiszteletére önmagukat megcsonkitották (a részleteket l. alább a római Cybele tisztelet leirásánál). Ez a tisztelet, melybe Cybele alakja Rh. neveihez fűződik, nem az egyedüli, a melyben a hellen istenasszonyt idegen istenalakokkal és ritusokkal hozták kapcsolatba. Míg az Atysra vonatkozó hagyományban világosan látjuk a meghalt és új életre ébredt tenyészetnek és virulásnak megszemélyesítését, meggyászolását és megünneplését (akárcsak Osirisban, Linusban és Adonisban), addig vannak más cultusok, melyeknek Rh-hoz való kapcsolása meglehetősen önkényes. Ilyen pl. az, mikor Cybelét és vele együtt Rh.-t összefüggésbe hozzák Bacchus Sabazius tiszteletével, sőt magát Cybelét mint Sabazius anyját említik. Strab. 10, 470, 471. Azontúl, hogy Sabazius Cybelével összefüggésbe jutott, a Bacchus tisztelet is, melynek törzsfészkei Lydia és Phrgyia voltak, benső kapcsolatba került Cybele tiszteletével. Összekapcsolták továbbá Cybelét a thraciai Bendisszel és brauroni Artemisszel. Mindezen két világrész hagyományaiból összekevert ritusnak gyakorlására többrendbeli mythikus papi kaszt keletkezett, a melyek külön emlitést érdemelnek. Ilyenek voltak Pessinusban és később Romában is a Galli, a kik magukat az istenasszony tiszteletére férfiuságuktól megfosztották. Phrygiában az istenasszonyt a Corybantes vették körül, a kik szenvedélyes tánczokkal, szilaj lármával és zajos muzsikával vonultak át hegyen völgyön. Troasban, a hol az istenasszonyt mint idahegyi istenanyát tisztelték, kisérői és papjai az idahegyi Dactylusok (l. o.). Creta szigetén a Curetes veszik körül, a kiket később az ázsiai Corybantesekkel azonosítottak és a kikről azt tartották, hogy Rh. rájuk bízta a gyermek Zeust megőrzés és gondozás czéljából; nehogy pedig Cronus az idahegyi barlangban elrejtett gyermek Zeus kiáltását hallja, a Curetes nagy zajt csaptak és fegyvereikkel pajzsaikra ütögettek. Rh.-nak papjai továbbá, az idahegyi Zeus papjai, szintén a Curetes nevét viselték (a mint egyáltalán Rh.-nak itt felsorolt kisérőiről később egy-egy igazi papi kasztot találunk elnevezve). Az idahegyi Curetes az istenasszony tiszteletére lármás haditánczot jártak. Cybele tiszteletének fészke Phrygia, a melynek városai jóformán kivétel nélkül érmeikre verették az istenasszony képét. Továbbá nagy tiszteletben állott Cybele Myssában. Lampsacus mellett egy dombon Strabo (13, 589), az istenasszonynak egy szép templomát látta, Cyzicus mellett pedig egy másik templomot mutogattak, a melyet állitólag még az Argonauták alapítottak. Midőn a cyzicusiak a proconnesusiakat meghódították, erőszakkal elvették tőlük az istenanya képét, a mely aranyból és vizilófogakból volt készitve. Paus. 8, 46, 2. De talán egy szentélye sem volt olyan nevezetes mint a pessinusi Galatiában. Ezt a szentélyt állítólag Midas király épitette. Diod. 3, 5. Ez azonban távolról sem volt olyan diszes mint az, a melyet a pompakedvelő Attalusok építettek. Strab. 12, 567. Ez a templom Cyzicus városán kívül feküdt, fölötte emelkedett a Dindymum hegy, a melyről az istenasszony egyik melléknevét (Dindymene) vette, a hol Agdistis és Attis sirjait mutogatták. Nem kevésbbé tisztelték az istenasszonyt Lydiában, a hol Magnesia és Smyrna városokban mindenki a nagy istenasszonyra esküdött. Az első lydiai király neve (Atys) szintén nyilván az istenasszony kedvenczére vezetendő vissza Cappadociának Cataonia nevű területén mint Enyót (’Enuw) tiszelték. Kisázsiából természetesen tovább terjedt a tisztelet Görögországba. Kiváló helyei: Theabe, a hol Pindarus állított Cybele templomot, a melyet azonban évenkint csak egyszer nyitottak meg a hívek előtt, Arcadia, Athenae, Elis (Olympia), Sparta. Mindezen helyekről véve Rh. Cybele egész sorával rendelkezett a mellékneveknek. Ilyenek: Creta szigetén Pandwra: továbbá Frugia Jea, Phrygia mater (Verg. A. 7. 139); Jea Idaia, alma parens Idaea (Liv. 29, 10); Bercynthia (Verg. A. 6, 784. 9, 82), Kumaia, Pessinuntia, Sipulhnh stb. Szentelt állatai voltak az oroszlán, a tölgyfa és a pinia. – A képző müvészetben legjobban látjuk, hogy Rh. tisztelete korán meghonosodott és gyökeret vert a hellen világban. Tanuság e mellett az, hogy Athenaeben a neki szentelt Metroumban az istenasszonynak egy olyan képe állott, melyet vagy maga Phidias készített (Paus. 1, 3, 4) vagy ennek kedves tanitványa Agoracritus. Plin. 36, 17. Vajjon az istenasszonynak későbbi typikus ábrázolása: trónon ülve két oroszlán között, kezében egy tympanummal (Arrian. peripl. 9), összefüggésben volt-e a fönt említett műremekkel, oly kérdés, melyre most még nem felelhetünk. Valószinü azonban, hogy az úgynevezett Rh. Pamfili (Braun, Vorschule, 36 tábla) a maga egyszerű fenségében az athenaei szoborra vezetendő vissza. Igen érdekesek azok a régi fogadalmi domborművek, melyek Boeotiában, Atticában és néhány szigeten vetődtek fel, és nyilván arra a korszakra vonatkoznak, mikor az istenasszony tisztelete még ment volt az ázsiai kicsapongó részletektől. A teljesebb domborművek egyike Berlinben van (Archaeogische Zeitung 1880, 4. tábla, 4. ábra): egy barlangot látunk rajta, melynek hátsó részében egy nőnemű istenszobor áll két kezében egy-egy fáklyával; előtte a jobb oldalon egy istenasszony hosszú chitonban, lengő köntösben, fején calathus, karjai le vannak törve, de a hasonló elrendezésű szoborművek mutatják, hogy egyik kezében a tympanumot (féldobot) tartotta, a másikban egy áldozati csészét; mellette áll egy fiatel ember, kezében kannával, baloldalt felül egy folyamisten feje, a barlang tetején Pan isten két-két fekvő kos és két-két kutya között. Ezek a domborművek leginkább azért érdekesek, mert az istenasszony alakját (bizonyára a mystikus felfogás révén) hasonlónak mutatják Cora, sőt Hecate typusához; oly felfogás, melyet a későbbi művészet teljesen elejtett. Az istenasszony tömegesen előforduló szobrai, éremképei és domborművei vagy úgy mutatják őt, a mint egy oroszlánon ül (igy festette meg Nicomachus is, Plin. 35, 108); vagy a mint két oroszlán között trónol, vagy pedig a mint kocsin ül, a melyet oroszlánok húznak. Rh. Cybele ilyenkor teljesen fel van öltözve rövid ujjú chitonban és nagy általvetőben, melynek csücske a bal vállra lelóg, fején falkorona (turrigera, Ov. fast. 4, 114, turrita, Verg. A. 6, 785), melyhez hátúl a matronák fátyola van erősítve, kezében kormánybot és féldob, később néha korbács és babérág, ritkábban bőségszarú (a 687. á. Rh. Cybele márványszobra a napolii nemzeti múzeumban). Kisérője, hű szolgája és kedvencze a már emlitett Atys, kinek cultusa lassankint az alsó néposztályoknál jóformán kiszorította magát az istenasszonyt, kinek tisztelete Romában a legünnepélyesebb módon talált otthont (l. alább). A Cybele tisztelet meghonosodásával kapcsolatban egy csodás legendát emlegettek (Ov. fast. 4, 247), a melyet a művészet sietett felhasználni. Megtörtént ugyanis, hogy az a hajó, mely az istenasszony képét Pessinusból Romába hozta, a Tiberis folyó alacsony vizállása következtében zátonyra került. Ezt felhasználta Claudia Quinte Vestaszűz, a kinek szeplőtelenségét kétségbe vonták, és hogy becsületességét az istenek segitségével csodálatos módon bebizonyítsa, megfogta a hajó lánczát, és annálfogva félkézzel felhúzta egész a kikötőhelyig. Igy a jámbor hagyomány, melyet a római domborművön megörökítve találunk (Righetti, Campidoglio 2, 312). Jóllehet a történelmi hagyomány szerint a rómaiak akkor csak egy darab követ kaptak Pessinusból, a művész helyes tapintattal az ülő istenasszonyt faragta kőbe, de oroszlánok nélkül. Ezzel a domborművel eljutottunk azokhoz az emlékekhez, melyeket a római Cybele cultus teremtett. Mert míg a görögök Rh.-t titokzatos istenségnek tartván, aránylag kevésbbé foglalkoztak egyéni alakjával mint szertartásaival, addig a rómaiaknak fölvonulásaik és áldozataik alkalmával tömérdek Cybele képre volt szükségük. Nincsen szere száma azoknak az emlékeknek, a melyek a nagy birodalom minden részéből rendelkezésünkre állanak, és a melyeken hol Cybelét és Atyst látjuk, hol pedig Cybele papjait és papnőit. Az előbbi csoportból nagyon jellemző egy oltárnak domborműve, melyet Baumeister mint szakszótárának 865-ik ábráját mutat be. Ott az istenasszonyt a már leirt typikus öltözetben kocsin ülve látjuk, melyet két oroszlán húz. A fogat egy pinia felé siet, a mely mögött Atys rejtőzik az őt jellemző phrygiai sipkában, végig gombolt és ránczosan testhez simuló nadrágban. A pinia lombjai között egy kakas látható: nyilván ez a madár fogja elárulni Atysnak rejtekét, a kit az istenasszony aggódó arczczal keres. Erről a typus domborműről, mely az oltár oldalát diszítette, önként kinálkozik az átmenet Cybele főpapjainak és főpapnőinek szobraira, melyek mint costumeképek is nagyon érdekesek. Kiválóan említendő annak a főpapnak a képe, melyet Wieseler az Alte Denkmäler második részében közöl és a mely első pillanatra feltünő hasonlatosságot mutat a cella costumeképekkel. Ez nem is csodálni való, a mennyiben a galaták tudvalevőleg szintén csak Ázsiába átszármazott celták. A főpapi díszöltönynek jellemzőbb részei a három medaillonnal diszített babérkoszorú, a hajzatot fedő fátyol, a mely alól a fürt mögül borostyán gyöngysorok ereszkednek alá; a fülben függők látszanak, a nyakat elmésen dolgozott kigyóalaku dísz veszi körül, a melyen alúl még egy képes táblácska függ, rajta Atys képével, két kezében a főpap hatalmának jelvényeit tartja: jobbjában egy növénygalyat (mák, mások szerint gránátalma), baljában egy kagylóban friss gyümölcsöt, vállára vetve az a többágu korbács, mely Cybele hiveinek sanyargatásában nagy szerepet játszott. Ime az Archigallus képe, kinek mellékalakjáról a főpapnőről egy aránylag tetszetősebb kép maradt reánk (688. á. a vaticanói múzeum reliefje után, mely valószinüleg az istennő templomábna fölállított fogadalmi ajándék volt; felirata: Laberia Felicia sacerdos maxima matris deum M[agnae] I[daeae]. Ez a kép Laberia Feliciát, a nagy istenanya főpapnőjét térdkép alakjában mutatja, és a reánk maradt antik portrait-szobrok tetszetősebbjei közül való. A főpapnő látszólag egy óriási kagylóhoz támaszkodik, mely alakjának hátterét képezi. Bőven redős ruhába van öltözve, melyre még palást is borul, fején rituális fátyol, mellén egy szakállos férfifej függ (nyilván Rh. fiának Zeusnak képe), jobbjában áldozati csésze, baljában tölgyfa ág. Ezen érdekes domborművek a mily élénk fogalmat nyujtanak a nagy istenanya tiszteletével járó pompáról, ugyanúgy elárulják azt is, hogy a férfi papok sokkal fényesebben voltak öltözve mint a nők. – Romában a nagy istenasszony tisztelete (Mater deum magna Idaea) a Sibylla jóslatok alapján 205-ben a Hannibal-féle háborúk nagy válságainak közepette honosodott meg. Akkor történt ugyanis, hogy a rómaiak azt a nagy meteorkövet, a mely az istenasszony legrégibb képét pótolta, Attalus királytól elkérték és megkapták. Fényes kisérettel díszhajóban hozták Italiába, a hol a hagyomány szerint az égiek egy ártatlanúl gyanusított Vesta szűz érdekében mindjárt csodát is gyakoroltak általa (l. fentebb a művészeti résznél). A míg a tervezett nagy szentély elkészült, a szent követ egyelőre Victoria templomában helyezték el a Palatinuson, és ezen létének napját (aprilis 4-dikét) többszörösen megünnepelték, nevezetesen általános gyűjtéssel, ágyáldozattal, de különösen alkalmi játékokkal. Liv. 29, 14, 13. Tíz évvel később ugyanezen a napon először adtak szinjátékokat (Liv. 34, 54, 3. Val. Max. 2, 4, 3), és mivel később (191) a nagy istenanya temploma a Palatiniuson a hívek számára megnyilt és aprilis 10-dikén történt felavatása szintén szinjátékok rendezése mellett ment végbe: egyszerre ezek a játékok (ludi Megalenses, Megalesia) az állandó ünnepségek sorába léptek és később aprilis 4-től egész 10-ig tartottak. CIL I 314. A főfő ünnep aprilis 4-én volt, a mely napon a praetor urbanus az istenasszonynak templomában áldozatot mutatott be. Ugyancsak ezen a napon az előkelő házakban összegyülekeztek a ritualis egyletek (sodalitates), a melyek már korán megalakultak és az istenasszony tiszteletére gazdag lakomával ünnepelték az évfordulót. Egy más hivatalos ünnepség volt az istenasszony megmosdatására (lavatio) martius 27-én, a mely alkalommal az istenasszony képét egy tehenek által vont kocsin a porta Capena elé szállították és ott az Almo folyócskában megmosdatták. Ezek a nagy istenanyának római bennszülött ünneplései; a többi cultus eredetileg egészen bevándorolt jövevény papok kezében volt, a kik istenasszonyukkal együtt származtak át Romába. Egész szervezetük és szereplésük annyira idegen volt a római szellemtől, hogy a római polgárnak szigoruan tilos volt közéjük belépni. Dion. Hal. 2, 19, 4. Sőt mikor megtörtént, hogy egy római polgár rabszolgája közéjük belépett, még azt is büntetésül tengeren túlra szállították és Romából örökre száműzték. Val. Max. 7, 7, 6. Ellenben a phrygiai papok (Galli) bizonyos napokon a legszélesebbre menő szabadságot élvezték; nemcsak hogy szabadon gyakorolhatták a szertartásokat az istenasszony templomában, hanem az is megvolt nekik engedve, hogy nyilvános felvonulásokat rendezzenek. Idegenszerű tarka öltözetben, képekkel és aranyos csecsebecsékkel tele aggatva festői rendetlenségben kóborolták be a várost, miközben a fúvó hangszerekből, csörgős féldobokból és más phrygiai zeneeszközökből álló zenéjük vadúl harsogta be az utczákat, ők viszont görög hymnusokat énekeltek az istenasszony tiszteletére; mikor pedig már elegendő közönség gyült össze, körüljártak és kegyes adományokat gyüjtöttek a templomi pénztár javára. Ezen papi kaszt szervezetéről a köztársaság idején nem sokat tudunk, mindössze annyit, hogy voltak férfi és nő főpapok (arczképeikről l. fentebb), alsóbbrendű papok, nagyszámú zenész és énekes. A császárság korában nagy fordulat áll be, mely nemcsak abban nyilatkozik, hogy a római polgároknak és polgárasszonyoknak azontul meg van engedve, hogy a papok testületébe beléphessenek, hanem abban is, hogy a Kr. u. második században jelentékenyen kibővítik és átalakítják az istenasszony tiszteletére rendezett martiusi ünnepségeket. Míg azelőtt az istenasszony ünneplése kizárólag a martius 27-diki mosdatásra szorítkozott, ehez ezentúl még öt ünnepnap járult, a melyek közül az első martius 15-én megy végbe (a hivatalos kifejezés szerint canna intrat). Utána következik arbor intrat (martius 22), Sanguen (martius 24), Hilaria (martius 25) és Requetio (martius 26); mindezen napok együttvéve egy nagy ünnepi cyclust képeztek, a melynek tetőpontja a Hilaria nevű örömünnep volt. Az egész ünnep jelentősége nyilván azon alapszik, hogy a nagy istenanya hívei megemlékezvén a természet szépségeinek és áldásainak őszi haldoklásáról és tavaszi ébredéséről, féktelen fájdalommal siratták amazt és kitörő örömmel ünnepelték emezt. A szertartások részletei (a mennyiben előttünk ismertesek) az istenasszony kedvenczének Atysnak legendájából voltak merítve, a ki önmagát megcsonkítva meghalt és utóbb új életre ébredt. A martius 15-iki ünnepség annak emlékezete történt, mikor a gyermek Atyst a Gallus folyó nádasaiba kitették, a minek jeléül a cannophorusok (nádhordók) kezükben négy nádszálakkal vonultak be a városba. Hasonló szerepet játszottak martius 22-én a dendrophorusok, a kik ünnepélyes körmenetben vitték a palatinushegyi templomba a fenyüt, azt a szent fát, a mely alatt Atys elvérzett. Martius 24-én siratták tulajdonképen az istenasszony kedvenczét; eredetileg ezen a napon csonkították meg önmagukat a Gallusok, holott később csak az Archigallus nevű főpap szúrta meg képletesen karját és frecscsentette szerte vérét. A szomoruság ezen napjaira, melyekhez hozzá tartozott a bőjt és önmegtartóztatás, következett az örömünnep, erre pedig az istenasszony megfürösztése. Ez a nagy változás, amely az Antoninusok idejére esik, egy új elemet is rejt magában, a mely ekkor honosodik meg az istenasszony tiszteletében, ez t. i. a Taurobolium (bika áldozat). A Taurobolium eredete és jelentősége teljesen tisztázva nincs; kétségtelen csak annyi, hogy idegen eredetű szokás volt, a mely különböző szertartásokban próbált gyökeret verni, de ez csak a Magna Mater cultusában sikerült neki. Talán jó uton járnak azok, a kik azt hiszik, hogy e szertartás eredete a perzsa Anahitára vezetendő vissza, neve pedig összefügg Artemisnak tauropoloV melléknévvel. Maga a ritus is a századok folyamában nem egy tekintetben megváltozott. Eredetileg egy különös módja volt az áldozatnak, melynek alkalmával bikát és kost áldoztak, és ezt azért tették, hogy az uralkodónak és családjának boldogságáért esedezzenek. Ez az áldozat gyakran több napig tartott, de nem volt meghatározott napokhoz kötve, hanem rendkivüli alkalmakkor tartották, pl. valamely álomlátás hatása alatt vagy pedig valamelyik Archigallus jóslata alapján. Később különösen Roma városában, de lassankint az egész birodalomban megváltozik a Taurobolium, jellege, tisztitó és felavató szertartás lesz belőle, melynek sajátságos vonása az, hogy a ki a szertartásban részesül, azt egy verembe állitják, mely átlyukasztott födéllel van betakarva. A verem takarója fölött egy bikát öltek le, a melynek vére a veremben állóra ömlött, a ki ezáltal ujjá születésben részesült (CIL VI 10. Taurobolio in aeternum renatus). Az itt felsorolt reformmal, t. i. a Tauroboliumokkal és azzal, hogy a papok collegiumai a római polgárok részére hozzá férhetővé lettek, a nagy istenanya tisztelete teljesen elvált a görög ritusoktól, és ezentúl a sacra peregrina körében mindig irányadó szerepet játszik. Ezentúl csakis három ritus gyökeredzik az alsó néposztályok lelki szükségletében: Rh. Cybeléé, Irisé és Mithrasé. Az Antoninusokat követő korból tömegesen jutottak ránk fölirati emlékek, melyek arról tanuskodnak, hogy a nagy istenanya szertartásai győzedelmesen állották meg a versenyt minden más ritussal, sőt a kereszténység felkelő napjával is sokáig szembe néztek, holott ugyanakkor elsőrendü istenségek oltáraitól régóta elfordult a tömeg. Természetesen nagy része volt ebben annak a hitnek, hogy a nagy istenanya, a ki egyúttal földanya is, mint édes gyermekeit gondozza a szántóföldek vetését, erdők irtoványát és gyümölcsösök termését, és ez a hit századokon által kiirthatatlanul élt a jámbor vidékiekben, úgy hogy midőn ma Olaszországban a piniával lépten nyomon találkozunk, csak elvétve sejtjük, hogy azt a földnépének immár öntudatlanúl átörökölt ragaszkodása ülteti Rh. szent fája iránt, melyhez Atya vére és emlékezete tapad. – Irodalom: Preller művein és a szakszótárakon kívül lásd a következő műveket: H. R. Goehler, De Matris Magnae apud Romanos cultu, 1886. Az emlékekről Baumeister Denkmäler, 2-dik kötet. Rapp, Roschernél Ausführliches Lexikori 2, 1666 skk. Drexler ugyanott 2, 2910 skk. A Tauroboliumról Sayous, Revue de l’hist. des relig. 16, 1887, 137 skk. G. Zippel a Friedländer 50 éves doctori jubileumára kiadott ünnepi albumban, Leipzig (1895) 498 skk. J. P. Waltzing, Étude historique sur les corporations professionelles chez les Romains 1 (1895) 245 skk. Récsey, Pannonia myth. eml. vázl. Wissowa, Religion und Kultus der Römer, München (1902) 263 skk. ll.