Rhetores

rhtoreV volt a nevük Görögországban egyrészt a nyilvánosan (a népgyűlés meg a törvényszék előtt) szereplő szónokoknak, másrészt azonban az ékesszólás elméletével és tanításával foglalkozó egyéneknek is. A rómaiaknál a császárság koráig az előbbieket kizárólag csak oratoroknak hívták, később a két megnevezés közt a rómaiaknál is elmosódott a különbség. – A görögöknél az ékesszólást, miután Syracusaeből (l. Corax) az anyaországba átszármazott, gyakorlatilag is elméletileg is leginkább Athenaeben művelték és fejlesztették, hol a sophisták fellépése óta az ékesszólás rendszeres gyakorlását a politikai pálya főkellékének tekintették; de híres rhetor-iskolák voltak Kis Ázsia némely városában és a szigeteken is, kivált Rhodusban. A görög rhetorika elmélete az ékesszólásnak 3 főfajtáját ismeri a materia artis szempontjából. Ezek a genoV sumbouleutikon (genus deliberativum, tanácskozó beszédek), genoV dikanikon (genus judiciale, törvényszéki beszédek) és a genoV epidei´tikon (genus demonstrativum, ünnepi beszédek). A legtöbb görög technikus mű azonban csak a törvénykezési ékesszólással foglalkozott. Isocrates kárhoztatja ezt az egyoldalúságot (adv. sooph. 13, 19), de ő és Anaximenes is csak két fajtáját ismerik az ékesszólásnak: a g. dikanikon-t s a g. sumbouleutikon-t. A harmadik fajtát Aristoteles fűzte hozzá a másik kettőhöz (Cic. inv. 1, 5, 7), s ez a felosztás uralkodó is maradt, de nem mindenütt és mindig teljes szigorúsággal. – Romában az ékesszólás mint művészet kezdettől fogva görög nyomon fejlődött; az érdeklődést iránta a hagyomány szerint először a 155. évi athenaei követség keltette föl, melynek tagjai a peripatetikus Critolaus, a stoikus Diogenes és az academikus Carneades voltak. Cic. de or. 37, 155. Tsuc. disp. 4, 3, 5. A görög szónoklás-tanítókat kezdetben veszedelmes egyéneknek tartották és kitiltották a városból, de az uj művészet kezdő talajra talált a római politikai és társadalmi viszonyok közt, és Ser. Sulpicius Galba, a 144. év consulja, a hagyomány szerint már tudatos művészettel szerkesztette beszédeit. Cicero korában már az általános szokássá vált, hogy előkelő római ifjak átkeltek Athenaebe, Ázsiába és Rhodusba, hogy az ékesszólást az ottani híres görög mesterektől módszeresen tanulhassák. De Romában is sok volt a szónok-iskola, hol szaktanítók (declamatores) vezetése alatt gyakorolták (declamare) az ifjak a szónoki előadást; a gyakorlatokat és a tanítótól adott mintabeszédeket declamatióknak nevezték. Ezek többnyire koholt tárgyúak (causa fictae) voltak az állam- és jogtudomány köréből. Quint. 2, 10, 12. 4, 2, 29. A legkiválóbb rhetorikai művek szerzői a görögöknél: Aristoteles, Aanximenes, halicarnassusi Dionysius, Aphthonius, Hermogenes, Sopater, Demetrius, Aristides stb. (v. ö. a Progymnasmata czímszót); a rómaiaknál Cicerót (de inventione, de oratore, Brutus, orator) illetti az elsőség. Gyüjteményes munkák: Walz, Rhetores Graeci, 1832–36, 9 kötet. Spengel, Rhetores Graeci, 1853–56, 3 kötet, második kiadás Hammertól, vol. 1, 1894. Halm. Rhetores Latini minores, 1863. V. ö. Volkmann, die Rhetorik der Griechen und Römer, 2. kiad. 1885, s u. a. az Iwan Müller-féle Handbuch der klass. Altertumswissenshaft 2. kötetének 3. szakaszában, 2. kiad. Hammertől.