Sancus

teljesebben Semo Sancus, még teljesebben Semo Sancus Deus (Dius) Fidus. Római istenség Juppiter köréből, eredetileg Juppiternek egyik tulajdonsága, a mely lassankint (hypostasis utján) önálló mythologikus egyéniséggé lett. Dius Fidius (mert ez az alapszó) eredetileg nem egyéb mint Juppiter maga, még pedig abban az értelemben, mint a ki az adott szót és annak hűséges megtartóját védi. Később Dius Fidius egy külön cultusnak önálló tárgya. A Quirinalison fekvő templomát 288-ban alapították és junius 5-én avatták föl, Semo Sancus csak melléknév Dius Fidius mellett, ép úgy mint pld. Bona Dea Fauna mellett. Ezt azért jegyezték meg, mert régi és ujabb tudósok Semo Sanctust és Dius Fidiust úgy fogták fel, mint két önálló, külön egyéniséget, a mely azonban belsőleg hasonló, és azért az idők folyamában össze is olvadt. Ez azonban tévedés, a mi onnan tünik ki, hogy az emberek egy hasonló istent tiszteltek, a kinek neve ugyanazt a kettős természetet mutatja (Fisius Sancius) és ez az isten, ép úgy mint Dius Fidius, a legszorosabb összefüggésben van Juppiterrel. Igaz, volt egy antik föltevés, a mely szerint Semo Sancus sabinus félisten, a ki azonban azonos a római Dius Fidiusszal és mind a ketten azonosak a görög Heraclesszel. De ez a föltevés, a mely egy erőszakos szóhasonlításon (Dius Fidius = Diovis filius) alapszik, tüstént összedül, ha megtudjuk, hogy az a szobor, melyet egy izben az isten szentélyében találtak, nem a Heracles, hanem igenis az Apollo archaistikus képe után volt stilizálva, a mi nyilván nem történik, ha Dius Fidius annyi mint Heracles. Semo Sancus tehát ép úgy, mint Dius Fidius, nem egyéb mint maga Juppiter abbeli minőségében, a ki az esküt és adott szót védi; a kire esküsznek, a kinek templomában állami szerződéseket tartogatnak, s a kit úgy szoktak segítségül hivni, hogy szabad ég alá lépnek (a magánházban az atrium födetlen részébe). Nagy része volt az istennek a madárjóslásban és mennykőjóslásban és mindez okozta, hogy tisztelete a későbbi korban sem szünt meg, sőt terjedt és tekintélyben emelkedett; Romában a késő császárság napjaiban egy második szentélye is támadt és ezt a példát Román kívül is utánozták (Veitraeban, Castrimoeniumban, stb.). A Semo Sancusra vonatkozó régebbi irodalomból kiemeljük a következő műveket: Schwenck, mythologie der Römer, 262 skk. ll. Merkel, Proleg. ad ovid. fast., p. 200. Ambrosch, Studien, 162, 169 skk. ll. Az ujabb irodalomból: E. Jannetaz, Etude sur Semo Sancus fidius, Paris, 1885. Jordan, Deutsche Litt. Ztg. 1885. 680. l. Wissowa, Kultus und Religion der Römer, München, 1902, 120 skk. ll.