Sappho

Sapjw, a legnagyobb görög költőnő, a híres Plias tagja, a lyrai canonba fölvett írónő (a 714. ábrán látható éremképet Sapphóra vonatkoztatják; a 715. ábrán feltüntetett, Villa Albaniban levő márványhermát pedig Sappho idealis portraitjának tartják) Született Lesbos szigetén mytilenében vagy Lesbosnak egy Eressus nevű, kisebb városkájában. Életéből kevés megizható adatunk van, mert a vigjátékköltők korán meghamisították a róla fenmaradt hagyományt. Atyja Scamandronymus, férje az andrusi Cercylas volt. Három fitestvére közül az egyikről Charaxusról Herodotus emlékezik meg, mint a ki Rhodopis nevű hetaerával élt. A politikai villongások miatt ő is elhagyta hazáját. A Marmor Parium e menekvést a 43. ol. 4. és a 47. ol. 3. éve közti időre teszi (Kr. e. 605–582-ben). Az anthologiában róla szóló epigrammák visszatértét és jóval későbbi halálát említik. Élete nagy valószínüséggel a Kr. e. 628–568 évek közé esik. Egyik töredéke (84 Hiller, 76 Neue) meleg szeretettel emlékezik meg Cleis nevű leányáról: Nem adná egész Lydiáért e lányt, mondja az elragadtatott anya. Érdekes regét meséltek egy Phaon nevű ifjú iránti szerencsétlen szerelméről, ki után Siciliába szökött és utközben a leucasi szirtről a tengerbe ugrott. E mese siciliai menekvése adhatott alkalmat. Barátnői iránti forró szeretetét kétes értelemben magyarázták. A lesbosi nők sokkal szabadabb társadalmi állást élveztek. Valóságos egyesületek (etairiai) keletkeztek. A heves és rajongásra hajló költőnő e társnőket gyüjté házába; ott dalban, érzésben vetélkedtek. S. féltékeny szivének kitéréseit félre értették, és a vigjáték az aljas guny mocskával fertőztette meg. Grammatikusok komolyan fölvetették a kérdést: an S. publica fuerit. Seneca ep. 88, 37. Barátnői közül Attist, Telesippát, Megarát csakugyan a leghevesebb szerelem áradozó kifejezéseivel illeti. Költeményeit a muzsák száma után 9 könyvre osztották. A felosztásnál a versmérték lehetett a döntő, a mennyiben az 1. könyv a róla elnevezett és tőle föltalált Sapphói versekben, a 2. könyv pedig aeoliai dactylusban van írva. Fájdalom, aránylag kevés töredék maradt ránk. Költői tehetségéről fogalmat ad két teljes költeménye: egy hymnus Aphroditéhez, kinek segélyét kéri, és egy a szerelmi féltékenység égő kinját kifejező fenséges óda. Az érzéki szerelem képezi alaphangját szerelmi dalainak, nászénekeinek. Három epigramma is maradt ránk, melyeknek hiteles voltát kétségbe vonták. Az egyik szerelmi ódát Catullus latinra fordítá egy versszakkal megtoldva (51. v.), s egyik epithalamiumnak töredékeit (89. skk. töredékek Hillernél) megtaláljuk Catullus 62. költeményében. A ránk maradt töredékek (Hiller, Anthologia Lyrica, most Theodorum Bergkium, Lipsiae, 1890, 106 töredék), tüzes szenvedélyt, eleven képzelmet és közvetlen őszinteséget tükröznek vissza. A rhythmus lágy, zöngzetes folyása, a hang természetes bája, az aeoliai vers sovárgása hangoló dallama magának az aeoliai tájnyelvnek olvadékony hangjával egyesülve csodálatos bájt kölcsönöznek e nagy költőnő dalainak. Ha megjósolta egy barátnőjének, ki a pieriai rózsákat nem szedte, hogy örökre elfeledve fog kitünni az alvilág árnyai közt: a pieriai rózsák illatát, melyeket őt szedett, még ma is érezzük. Nem lehet csodálni, hogy őt elragadtatott tisztelői a tizedik Múzsának nevezték. Képét mytilinei pénzeken örökítették meg. Silaniontól készített szobrát Cicero (in Verr. 4, 126) remek műnek mondja. A római költők közül Catullus és Horatius utánozták, ezzel mutatták meg igazán mély költői érzéküket. Töredékeit összegyüjté Volger (1810), Neue (1827), legteljesebben Bergk, P. L. Gr.⁴ 82 skk. ll. Hiller, 190–204. l. Irtak róla: Th, Kock, Alcaeus und Sappho, 1862. A. Schöne, Untersuchungen über das Leben der Sappho, Symbola philol. Bonn. 2, 731 skk. Welcker, S. von einem herrschenden Vorurtheil befreit, Kl. Schr. 2, 80–144. Lehr, Popul. Aufs.² 399 skk. A magyar irodalomban erős visszhangra talált Sappho. Számos fordítója akadt: 1787-ben Révai Miklós, Elegy verseiben, Szerelem hathatósága és a Rózsa. 1804-ben Fabchich, Alkaios stb. Győr. 1815-ben Naláczy István. Szaffó éneke, Erd. Múz. 3, 173. 1818-ban Ungvárnémeti Tóth László, Sz. éneke Kypriszhez, Hasznos Mul. 2 f. 4. sz. 1827-ben Kölcsey Ferencz, Sapphó dala, Magyar Múz. 1832-ben ugyancsak ő Ódák Sapphó után, Társalkodó 12. 1874-ben Hegedüs István, Sappho Aphroditéhez, Athenaeum 52. sz. 3319. 1877-ben Pecz Vilmos, Esdeklés, Epedés, Magyarország és a Nagyvilág, 1877. ápr. 29 és oct. 21. 1885-ben Radó Antal, Istennek látszik. Afroditéhez, Nemzet 349. 1891-ben Reményi Ede Sapphó dalai, Élet, 2. k. Sapphóról tanulmányt írt Fináczy Ernő (E. Ph. K. 6, 105–111, Sappho és Phaon), Boros Gábor (E. Ph. K. 6, 424–441), kiadta Boros Gábor (a görög lantos költészet remekeiből való szemelvényeiben, 1882), Keczer Géza (görög Anthologia, Athenaeum, 1901).